Dtum
Login with Facebookk
1937 | Január

A fekete ablak

Tabéry Géza regénye - Nyugat

Az jár jobban, ki Tabéry könyvét úgy olvassa, mint egy riportot az erdélyi magyar kisebbség életéről. Erdélyi írónak természettől adott nagy témája ez, birkóznak vele már majd két évtizede, több-kevesebb sikerrel igyekeznek legyűrni, de végezni nem tudtak vele. Olyan bonyolult téma, annyi társadalmi és lélektani komplikációval teljes, hogy akik eddig hozzáfogtak, alig jutottak túl a részletmegoldásoknál. Talán az is akadályozta őket, hogy nem bírtak megszabadulni attól a páthosztól, amellyel az erdélyi magyar a saját sorsát és helyzetét nézi s amely egy sajátságos romantika ködébe burkol az író szeme elől mindent, ami magyar dolog, s az érzelmesség közepén át láttat minden magyar sorsot és embert.

Tabéry az első, aki a tényekből tárgyilagosan számot adó ujságíró szemléletével, az önismeret szándékával néz vissza abba a tizennyolc esztendőbe, amit a magyarság Romániába szakadt része új történelmi helyzetében eltöltött. Nem vértanúi ellenállásokról, hősi gesztusokról beszél - ilyenek is voltak kétségkívül, de a nagy többség, a tömegek magatartása nem ez volt -, hanem inkább azokról az alkalmazkodásokról, amelyekre a közepes sorsú emberek kénytelenek voltak, akik a nagy fordulat után ott maradtak és élni akartak, magyarságuk és az új államhatalom szüntelen kínos súrlódásában. Akik idején repatriáltak, azokat hűtlenségben marasztalja el, amint hogy igaz is, a könnyebbik sorsot választották.

 

Akik azonban ott mradtak, azoknak, bármi nehezen ment is, vállalni kellett az új helyzetből folyó megalázást, amely velejár az uralkodó réteg kisebbségi sorsba zuhanásával és legelsősorban körülnézni, hogyan és miből fognak megélni. Tabéry könyvének főszereplője, aki első személyben beszéli el a történetet, a véletlenek különös, akaratától független kapcsolódása révén fel volt mentve a megélhetés legrosszabb gondjai alól, de az ő sorsa inkább csak a fonál, melyre rá van fűzve egy sereg más ember történtete.

 

Ezek között magyar és román részről egyaránt vannak jó emberek és rossz emberek: ami szenvedés a magyarokra szakad, az nem egyes emberek bűne, hanem a háborúból keletkezett helyzeté, - egyes emberek ronthatnak, vagy enyhíthetnek rajta, de a dolgok lényegileg a helyzetből fakadnak: az egyik fél nehezen, vagy egyáltalán nem tudja magát beleélni az új helyzetbe, a másik ezt gyanúval nézi és mindenképpen igyekszik megvédeni azt a kedvező helyzetet, melybe a történelem szeszélye, vagy végzete juttatta.

 

Az író minden rokonszenve a magyaroké, de azért meglátja köztük is a változott konjunktúra kihasználóit s a magyarságukkal üzérkedőket, a románok eljárásáról súlyos tényeket állapít meg, de felmutat közülük néhány igazán emberséges szellemű embert is. Tiszta írói szempontból nézve alakjai nem mindig mozognak három dimenzióban, de a tények, melyeket elmond, mémoire-szerűen hitelesnek tünnek fel.

 

A legjobban megrajzolt alaknak, az öreg Boldizsárnak, a nyelvvizsgán megbukott és állásvesztett városi hivatalnoknak az alakjába meleg patriarkális vonásokat rajzol bele, leányának börtönbe jutása, letörése a szörnyű szenvedésekben és magáhoztérése egy kis költői színt kever az általában elég sivár történetbe. Ez a kettő a legérdekesebb alak az egészben, sokkal érdekesebbek, mint Ringlotti grófnő, akit az író nyilván legérdekesebb alaknak szánt s akinek démoni vonásain túlerős az irodalom-íz.

A legjobb az egészben a város - szemmelláthatóan Nagyvárad - magyarságának a rajza, amelyben állandóan ott gomolyodnak a kisebbségi helyzet sötét felhői. Csupa bizonytalan helyzet, állásukat vesztett, vagy állásukban ingadozó tisztviselők, újonnan alakított kaszinó, melynek kártyapénzjövedelméből szűkölködő magyarokat támogatnak, a régi gondolatvilágtól és mértékektől szabadulni nem tudó öregek és a már román iskolában nevelkedett, magyar kultúrát nem ismerő fiatalok, konjunktúrán hízó spekulánsok, - mind olyan, mint aki egy nagy földrengés után van. A végső perspektiva nem biztató; az író szerint a városokból kiszorul a magyarság, a földhöz kell menekülnie. A moldvai csángók helyzetébe szorul a magyar. "Ez az, ami ellen hiábavaló minden küzdelem, minden ábrándozás.

 

Csángók lettünk Erdélyben is, bármennyire jól esnék tovább folytatni régi életformáinkat. Csöbörcsök fajtájából is csak azok tudtak a kárpáti szorosokon túl nyelvükben és létükben megmaradni, akik a föld rögei között húzódtak meg s lemondottak arról, hogy a fölöttük hatalomba került néppel a könnyű jólétben versenyezzenek." Sötét perspektiva ez, az Erdély magyar kultúrájáról való lemondást jelenti. Igy van-e? arra nem vagyok illetékes felelni. De hogy minden erőt meg kell feszíteni, hogy ne legyen így, az bizonyos.

 

Schöpflin Aladár

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98