Dtum
Login with Facebookk
1938 | Február

Színházi bemutatók

Shakespeare, ahogy mondani szokták, egy világot teremtett. Ez nemcsak abban az értelemben igaz, ahogy mondani szokták, hanem egy más, szószerintibb értelemben is: kitalált vígjátékai számára egy olyan világot, amelynek nics kora, valami meghatározatlan múltban él, nincsenek más problémái, mint életfilozófiaiak és szerelmiek, nagyon szép vagy nagyon rút emberek élnek benne játékos bonyodalmakba keveredve, olyan országokban vagy városokban, amelyek nincsenek akkor sem, ha meg vannak nevezve s olyanok az állami és társadalmi berendezései, amelyek tetszés szerint hajlíthatók.

 

Álomvilág ez, a szépség fénye és napja, romantikus képzelet adja a színeit. Mégis hasonlít az emberek világához, mert emberi szenvedélyek és indulatok játszanak benne az emberi lélek törvényei szerint. Geniális elme kitalálása, mert minden esetlegesség nélkül, a korok és társadalmi viszonyok változandóságainak figyelembevétele nélkül lehet benne megmutatni az életnek mindennapi realitások feletti, mintegy laboratóriumi, a külső valóságnál igazabb képét.

 

A költő szabadon mozoghat benne, megváltoztathatja a földrajzot, éghajlatot, nemzetek különbözőségét, állami törvényeket, függetlenítheti magát a gazdasági kényszerektől, mindattól, ami megköti, ha a jelenről vagy egy meghatározott történeti időpontról szól. Csak egytől nem függetlenítheti magát, a művészet lényegében levő törvénytől, amely mindent megenged, a legmerészebb eltérést is a valóságtól, csak a lélektanilag igaztól való eltérést tiltja meg.

Ez a shakespearei világ rajta maradt a színpadon az évszázadokon át, különös hasznát vették a vígjátékírók főképpen a romantikus korban. Nálunk a magyar vígjáték Rákosi - Dóczi-féle utó-romantikai epizódja teljesen benne élt.

Ennek a költői mű-világnak egy sajátságos elváltozása került a mai színpadra. A XIX. századi francia társadalmi dráma nyomán kialakult modern színpadi dráma is teremtett egy mű-világot, amely soha, sehol nem volt, bár csalódásig hasonlít a létező világhoz. Mai ruhájú és modorú emberek mozognak benne, a mai mindennap nyelvén beszélnek, mai élet-berendezésekre vannak benne hivatkozások, sőt mai társadalmi és erkölcsi problámákra van alapítva minden bonyodalom.

 

Ez a világ azonban mégsem a mai világ, sőt semmiféle létező vagy létezett világ. Az alakok, akik benne szerepelnek, nem a lélektan kényszerei alatt cselekszenek, hanem az író ötletei mozgatják őket, az élet nem belső szükségszerűségek szerint s nem a valóság ritmusában halad, hanem a színpadi hatás követelményei adják ritmusát, a színek úgy azonosak az élet színeivel, mint a festék a természettel, a problémák nem súlyuk és komplikáltságuk szerint esnek a mérlegbe, hanem a színpadi hatásosságuk elemei vannak bennük túlhangsúlyozva.

 

Nem emberek vannak bennük, hanem szerepek, egysíkú valamik, akik nem a valóság három dimenziójából valók, hanem valami kitalált negyedik dimenzióból, emberi arcú fantomok, emberforma mozdulatokkal és szavakkal, emberi lényeg nélkül. A bonyodalmak, melyekbe kerülnek, nem belőlük, valójukból, jellemükből vagy élethelyzetükből nőnek ki, hanem úgy vannak kívülről rájuk vetítve, egy külső önkényből s magatartásuk is rájuk van parancsolva.

 

Vannak köztük típusok, melyek más-más színpadokon csaknem azonosan újra meg újra feltűnnek -a katona mereven mozog és kurtán, recsegve beszél, a hivatalszolga okvetlenül együgyű, komikus alak, az úri komornyik feszesen méltóságteljes és buta és így tovább. Ezek az epizódalakok a háttérben.

 

Az előtérben szerelmesek, bűnözők, karrier-vadászok s más hasonlóak, lányok, akik szűzek vagy már nem szűzek, asszonyok, akik megcsalták vagy meg fogják csalni, vagy nem is csalják a férjüket, komikus férjek, daliás udvarlók, akikből néha szélhámos bújik ki, üldözött ártatlanok, üldöző bűnösök. Vakard le róluk a bonyodalmat s marad egy bábú a színi irodalom kellékes raktárából, a jellem rajta olyan, mint a cimke a borospalackon, amelynek nincs köze sem a palackhoz, sem a borhoz, csak oda van ragastzva.

 

Végignézhetsz száz színdarabot, amíg egy olyan alakot találsz, akihez nem volt már egy sereg darabban szerencséd. Be se kell mutatni, tudod, melyik színész játssza s már ismered jellemét és sorsát. Egy egész roppant kiterjedésű irodalom s nem termett egy olyan emberi jellemet, amilyenek hemzsegtek a régi nagy drámaírók képzeletében. Sőt, olyan szerepet sem teremtett, amelyre évek múlva is visszaemlékeznél, mint ahogy emlékszel a Kaméliás hölgyre. Szerepet, cselekményt egy hónap alatt úgy elfelejted, mintha sohase láttad volna.


A darabok, melyek ebből a világból valók, egyenesen a feledés számára vannak írva. Létcéljuk: mennél több előadás. Látjoguk a tömegember igénye. A tömeg-ember nem valóságot akar, hanem a valóság illuzióját, nem a maga életét akarja látni a színpadon, hanem egy megszépített életet, amelyben azok a fődolgok, amiket ő nem élhet ki, gazdagság, szerelem, derű és érzelmesség s olyan a világrend, ahol meg lehet alkudni a szigorú erkölcsi követelményekkel, de végül mégis az erény győz, az ártatlanok diadalmaskodnak, azzal a jó érzéssel lehet este hazamenni a színházból, hogy az élet mégsem olyan rossz és igazságtalan, amilyennek nappal érezzük.

 

A tömeg-ember nem bírja ki az igazmondást és arra sincs szárnya, hogy felemelkedjék az igazi költészet sztratoszférájába. S a tömeg-ember tele van sértődésekkel és fogyatékossági érzésekkel, a színháztól azt kívánja, hogy ezeket egyenlítse ki. Volt idő, mikor írók, köztük kitűnő írók is, próbálták színpadra vinni a realitást, de a realisztikus dráma mindenütt megbukott és egyeduralomra jutott az illuzionista dráma. Itt általános lélektani tények uralkodnak.

 

Aki könyvet ír, az mondhatja, hogy nem a tömegnek dolgozik, beéri egy komolyabb igényű kisebbség érdeklődésével. A színdarabnak, hogy a színháznak érdemes legyen foglakozni vele, legalább harmincegy átlag-igényt kell kielégíteni s ez az átlag-igény nem lehet magasrendű. Néha sikerül kitűnő ember kitűnő művének is, ritkán, de általánosságban azok győznek, akiknek szellemi színvonala nem sokkal magasabb, mint a közönségüké.

A kritika nehéz helyzetbe kerül a dolgok ilyen állapotában. Lőjjön esztétikai szempontok nehéz ágyúival könnyűszárnyú verebekre? Korlátozza ítéletét csupán a technikai kivitel bírálatára? Szálljon alá az elébe kerülő darabok színvonalára? Álljon a mindenkori tagadás negatív álláspontjára? Áldozza fel az olvasók előtti hitelét azzal, hogy mindig ellenkező nézeten van, mint a közönség? Játssza a morcos, kedvetlen zsörtölődő szerepét, aki a jónak elrontója?

Nehéz kérdések, állandóan foglakoztatnak minden lekiismeretes kritikust, aki azzal is törődik, van-e értelme és értéke annak, amit csinál. Felelet csak egy van: ne vegye kritériumait valami előre megfontolt dramaturgiai szabályokból, hanem az elébe került művekből, ne hasonlítsa azokat valami ideálokhoz, hanem vizsgálja az író szándéka és teljesítménye közötti egyensúlyt s azt a műveltségi színvonalat, melyen az illető mű áll, tiltakozzon ott, ahol ennek a színvonalnak túlságos leszállítását, a színház művészi intézmény jellegének teljes elárulását látja, lelkesedjék, ha elvétve igazi kitűnő művel találkozik.

Ez a talán hosszadalmas és fölöslegesen töprengő elmélkedés a kritikus habozását jelenti abból az alkalomból, hogy három magyar író három darabjáról kell véleményt mondania. Mind a három a fentebb kifejtett illuzionista világba vezeti a nézőt s mind a három a nézőtér lélektani állapotára való különös tekintettel íródott. Voltaképpen egy és ugyanazon típusból való mind a három. Árnyalati különbségek vannak köztük, próbáljuk ezeket megfogni.

A hajnali vendég, Fodor László színműve, a Vígszínház újdonsága egyszerű bűnügyi történet. Az emberi hitványság és bizonyos látszatok szövődése a lopás gyanújába hoz egy ártatlan teremtést s az utolsó pillanatban egy nemes lélek közbelépése visszarántja a börtön küszöbéről egy boldogabb életre. Olyan elcsépelt alaprajz, hogyha regényben volna leírva, senki sem olvasná el. Azaz, hogy... de hiszen a világirodalom legtöbb remekműve ilyen elcsépelt alaprajzon épült fel. Például a Bovaryné, a Bűn és bűnhődés, vagy az Othello. Mégis azon múlik, hogy milyen a gondolkodása, szemlélete, kifejező ereje, mekkora karéját a világnag tudja belefoglalni.

A hajnali vendég, fiatal gróf, mulatozásáról jövet részegen betér egy zugkávéházba, szórja a pénzt és odaadja a ruhatáros lánynak azt a címeres cigarettatárcát, amit hercegnő menyasszonyától kapott. A gróf úr előtt azok az alakok, akikkel ott találkozik, ismeretlene, hacsak nem jár sokat színházba, mint mi. Mert mi nekünk mind ismerőseink, nem egyszer láttuk már színpadon az átlátszóan ravasz fizetőpincért, a sunyi pincért, a zug-utcai démont, a "nénikét", a tisztalelkű ruhatároslányt, sőt magát a haszontalan grófi ivadékot is.

 

Valamennyien a színház régi közkincséből valók, mintha a raktárból húzták volna ki, szinte látszik rajtuk a leltári szám. A további alakok is mind ilyenek, a féltékeny hercegnő, a szegény, fiatal ügyvéd stb. Kiválik közülük az öreg gróf, a nagy államférfiú, aki az igazság nevében kiáll a védői emelvényre és rákényszeríti a fiát, vallja meg, amit eddig gyáván tagadott, hogy ő ajándékozta a tárcát s a leány nem tolvaj.

 

Ezen az alakon lehet legjobban rajtakapni az írót: teljesen színpadi anyagból van gyúrva, a szerző még emberi színeket sem tartott szükségesnek rárakni. Minden egy külön színpadi világból való, amely nem mond semmit a valódi világról, csak a néző tévedésbe ejtésére való. Az író igénye nem is az, hogy valamit mondjon, hogy a költészet szférájába emeljen. Ami realisztikus látszatot használ, az csak a hitelesség felkeltésére való, a nézőtér illuziójának táplálására alkalmas külsőség.

 

A kis kávéház, a zálogház, majd a hercegnői szalon s az államférfiúi dolgozószoba ellentétei, az ártatlan proletárlány szembeállítása a hitvány gróf-fiúval azt a látszatot kelti, mintha a szerzőben derengene valami szociális felfogás, de mindez csak arra szolgál, hogy a polgári közönség szentimentalizmusát kielégítse. A törvényszéki jelenetben az igazság diadalát egyenesen megköveteli a nézőtér, amely ha az életben nem, legalább a színpadon hinni akar az erkölcsi igazságszolgáltatásban.

Szóval a darabban minden a nézőtér felé van igazítva, az alakok és a cselekmény mögött nincs semmi, legfeljebb egy-két banalitás. A szerző poézise semmivel sem több vagy súlyosabb, mint egy rendőri tudósítóé. Mi mégis az a tulajdonsága, amivel le tudja kötni az emberek ezreinek az érdeklődését egy végeredményben banális történet iránt? Az, hogy ösztönösen érzi a nézőtér lélektanát, őt is az érdekli, ami a közönséget, azokat gondolja, amiket a névtelen helyárfizető, ugyanazokon érzékenykedik, mosolyodik, kacag, amiken a nézőtéren a nagyságos asszony, akit férje vagy gavallérja elvitt a színházba. Tulajdonképpen ez az, amit színpadi technikának szoktak nevezni, mert az igazi technika, a szerkesztés, a jelenetek egymásba fűzése, a vonalvezetés, a dialógus meglehetősen kezdetleges.


A szerepek kevés alkalmat adnak arra, hogy a színészek valami újat, eredetit mutassanak, de nagyon jó alkalmakat adnak arra, hogy kimutassák rutinjukat. Az egy Somlay Artúr csinál ennél többet. Megjelenése előkelőségével, beszéde nyugodt fölényével, a lényéből áradó okossággal be tudja tölteni a szerep ürességét,  megcsinálja azt, amit a szerző nem tudott megcsinálni. A többiek mint újra csinálják, amit más darabokban már százszor csináltak. Az a benyomásunk, hogy a vígszínházi stílus kezd már modorrá csontosodni.

Fodor László tudatosan nem akar semmit mondani, csak szórakoztatni a közönséget. Szórakoztatni Vaszary János is akar, néha nagyon is, de neki van bizonyos magatartása és véleménye az emberekről, amely a bohózati véka alól is kibújik. Szatírikus lélek, jócskán kedvezőtlen véleménye van az emberekről és dolgaikról. Ezt előbbi darabjaiban nyíltan és kíméletlenül ki is mondta. Új darabjában, a Ketten egyedülben már csak közvetve árulja el azzal, hogy az alakokat, akiket mozgat, mind elképesztően ostobáknak tünteti fel.

 

Sokszor túlságosan is ostobáknak arra, hogy mulatságosak legyenek. A férj például vígjátékilag normálisan ostoba, mikor az udvarlót tanácsokkal látja el, nem tudva, hogy a saját feleségéről van szó, de ostobasága abnormissá válik, mikor megtudja, hogy megcsalták. Ebben a pillanatban a nyárspolgár tragikomédiáját kellene megszemélyesítenie, némi érzelmi intelligenciával, de ostoba marad akkor is. A legsúlyosabb írói hibák egyikét érezzük: a szerző ellenszenvvel van alakjai iránt.

A darabban sok a mulatságos elem, néha kitűnő pillanat is, az egész mégis vegyes hatású. Az író nem dolgozik gazdaságosan, túlságos sokat gyömöszöl darabjába, kevés válogatással. A részletekben engedi szétesni a szerkezetet, a jelenetek nem támogatják egymást. A darab, ahogy a főpróbán láttuk, sírt a dramaturg ceruzája után, -  úgy halljuk, azóta sokat húztak belőle s talán így kompaktabb lett.

Az előadásról sok jót lehet mondani. Törzs Jenő nem sikertelenül igyekszik, amit az író elmulasztott, a nyárspolgári férjet tragikomikus színvonalra emelni. Lázár Máriának nehéz helyzete van. Az ostobán képzelődő kispolgári asszonyt kell játszania, aki grande dameot játszik, rossz regények és színdarabok alapján, úgy esik bele a házasságtörésbe, mint egy buta tyúk s aztán megvallja bűnét a férjének. A művésznőnek parodizálni kell önmagát, ami mindig nehéz, kivált ilyen szép nőnek. Becsülettel legyőzi a nehézségeket.

 

Hajmássy Miklós a gavallért játssza, aki azzal szédíti meg az asszonyt, hogy középszerű bankhivatalnok létére mondaine lovagnak adja ki magát. A nagyzoló beszédet a művész jól csinálja. Bilicsi Tivadar egy konfidens pincért játszik, lúdtalpas humorral.

Aszlányi Károly valami újat akart csinálni, a szokásos sablontól eltérőt. Burleszkbohózatot, amely elrúgja maga alól a földet s a valószínűtlenség sztratoszférájába ragadja a közönséget. Egy szemtelen frátert tesz a dolog központjába, aki éppen határtalan szemtelenségével nyeri meg a hajóvállalat tulajdonosnőjét, miután előbb kétségbeejtette vakmerőségével. Az első felvonásban jól is megy a dolog, látjuk, hogy őszinte, nagyképű igény nélküli bohózatról van szó és mulatunk rajta.

 

A továbbiakban azonban kiderül, hogy az író nem biztos a szerkezet dolgában, holott ez ad egy bohózatnak létjogot. Nem bírja tartani a vonalat, a cselekvény úgy ingadozik, mint egy rosszul épített hajó. Ötleteiben sem válogatós, vannak nagyon jó ötletei, de rossz viccei is. Az az érzésünk, hogy tudhatott volna jó bohózatot írni, de nem mélyedt bele kellően a munkába, éretlenül szedte le a gyümölcsöt.

Az előadás a Belvárosi Színházban nehézkesebb a kelleténél. Nincs meg az a súlytalan könnyűsége, ami kellene. Csak az egy Rátkai Márton játszik igazi bohózatot. Mezey Mária néha beletalál a stílusba, de minduntalan kiesik belőle. Nagy György egyáltalán nincs benne, " jó színész, csak kissé nehézsúlyú ilyen pehelysúlyú szerepre. Jó epizód-figurát ad Gonda György.

Külön kell megemlékezni két színésznőről. Kicsi szerepeket játszanak, de nagy művészettel. Az egyik Pártos Erzsi a Vígszínházban, amásik Vidor Feri a Belvárosiban. Mind a ketten olyan élethű figurát csinálnak egy-egy szegény öregasszonyból, ami már stílus, igazi művészet. Sokkal többet érdemelnek annál a két-három elismerő szónál, amit a kritikától kapni szoktak.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
 A magyar biedermeier művészeti kiállítás az Ernst- Múzeumban A magyar biedermeier művészeti kiállítás az Ernst- Múzeumban
A múlt század első felének és közepének meglehetősen feldolgozatlan...
A marokkói válság A marokkói válság
A marokkói császárság olyanforma „beteg embere”...
A magyar nyelv szótára A magyar nyelv szótára
Most, hogy már letettem róla, bevallhatom, az utóbbi esztendőkben én...
Szabaditsuk föl a külföldiek zárolt pengőköveteléseit a Nemzetközi...
A Kereskedelmi és Iparkamara már régebben azt a javaslatot...
A Budapest – Berlin vízipólómérkőzés A Budapest – Berlin vízipólómérkőzés
A magyar vízipólócsapat olimpiai győzelmet ígérő remek játékkal...
Az antwerpeni olimpiász – úszóversenyek Az antwerpeni olimpiász – úszóversenyek
Kahanamoku, a hawaji vízifenomén, aki Stockholmban sajátost...
Tréfa, vagy bűntény?
Letartóztatták Drucker Nándor volt kávéháztulajdonost lopás miatt a...
Hogyan emelnek föl egy várost? Hogyan emelnek föl egy várost?
Korántsem egy municzipális testület társadalmi, vagy kulturális...
A hang lefényképezése A hang lefényképezése
A hang lefényképezése úgy történik, hogy a hang, - amelyet, egy...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98