A szavakat nem alap nélkül szokták érmekhez hasonlítani: kopnak, talán el is kopnak a sok használattól. Az idei ősz nagy eseményei közben szónokok, írók, újságírók úgy elhasználták a magyar szótár patetikus, ujjongó és büszkélkedő szavait, hogy ma már nehéz helyzetben érzi magát, aki érzését a Felvidék visszacsatolása alkalmából a közhellyé kapott szókincs ismétlése nélkül akarja kifejezni.

Legjobb ilyenkor, ha az ember a legegyszerűbb, pátosz nélküli kifejezési formákhoz fordul. Az egyszerű szó az őszintébb. Mondjuk ki tehát becsületes magyar szívvel: ami szeretetre való hajlandóság van bennünk, az most mind a magyarság ama tömbje és a magyar föld ama darabja felé fordul, amely az utóbbi hetek eseményeinek folyamán újra hazánk és nemzetünk szerves alkatrészévé vált.

Visszacsatolásról beszélünk. De kell-e visszacsatolni azt, ami el sem volt szakítva? És elszakadt-e tőlünk húsz év alatt az a millió magyar, aki a Felvidéken élt? Érezték-e ők magukat a nemzet törzsétől elszakadtaknak? Éreztük-e őket mi elszakadtaknak? Nem ugyanazok a vágyak, eszmények, hitek és várakozások lelkesítették-e őket, mint minket, nem ugyanazokból a szent emlékekből merítették magyar önérzetüket és nem ugyanazokból a szent emlékekből merítették magyar önérzetüket és nem ugyanaz a fájdalom terhe feküdt szívükön?

Egy történelmi fordulat, a magyar nemzet nagy történelmi katasztrófáinak egyike elszakította tőlünk ősi hazánk egy nagy részét, de valóban elszakította-e azokat a lelkeket, akik azokon a földterületeken éltek és élnek? Az országot többfelé szaggathatja erőszak, ámítás, politika, de lehet-e nemzetet szétszakítani, ha az maga nem szakítja szét önmagát? Egy nemzet, bármilyen politikai határok között él, egy és osztatlan marad, amíg fiai egynek, oszthatatlannak érzik és vallják magukat.

Mi nem szakadtunk el a Felvidéktől és a Felvidék nem szakadt el tőlünk. Ugyanazokkal a szavakkal fejeztük ki érzéseinket és gondolatainkat, ugyanabban a magatartásban állottunk az élettel szemben, ugyanazokat a költőket olvastuk s ugyanazok a dalok szóltak ajkunkról. A szellem áramlatai minden mesterséges akadályon áttörve jártak a határon át oda és vissza  lelkileg ugyanazokon a hullámhosszakon éltünk.

Nálunk nemcsak a rádió volt állandóan Budapestre beállítva, hanem maguk a lelkek is. Mi féltve, aggódva figyeltük keserű harcukat, amely azért folyt, hogy magyarok maradhassanak. Csak egy valami szakíthatott volna el tőlük: a közöny s mi akarva sem tudtunk volna közönyösek lenni irántuk, ők mi irántunk. Szétszakad-e a család, ha fiai eltávoznak idegen tájakra, de tovább is szeretik egymást, érdeklődnek egymás iránt s támogatják egymást?

A politika előidézhet nagy történelmi változásokat, de hatalma megtörik, amint a kultúra bástyájához ér. Itt is előidézhet bizonyos változásokat, de ezek árnyalatiak csupán, ha a lélek, amelyből a kultúra kisugárzik, változatlan marad. Felvidéki testvéreink sok tekintetben más külső hatások alatt éltek, gondolkozásmódjukba belevegyülhettek olyan elemek, melyek minket, itthoniakat nem érintettek. Ezek azonban árnyalati dolgok, nem érintették gondolkozásuk magvát, mert ez nem esetleges, kívülről szerzett volt, hanem létük gyökeréből sarjadt ki s a közös múlt, a közös lelki reakciók forrásából táplálkozott.