Hevesi Sándor könyve

Hevesi Sándor könyve a színházpárti magyar színház-irodalmat gazdagítja. Amúgy sem nagyon tágas "szakirodalmunk" a zord, önképzőkörös irodalmi ítélkezés és a budapesti aszfalt egészen különleges, "életszagú" színház szemléletek között leng. Hevesinek maga a tünemény az élmény, az az egyedül való indulat, amely évezredek óta játszik velünk, oly sokarcú és mégis mindig egyforma, oly sok mindennek a szolgálatában áll és mégis mindig megőrzi függetlenségét.

A nagy világszínház dús vegetációjába semmi sem világít be élesebben, mint az apró példázatok, az anekdotikus szembeállítások és a meleg testiségükben felelevenített adatok. Hevesi ezekre építi a könyvét, ami elmélet van benne, az lágyan és észrevétlenül oldódik fel a példák sorozatában. S ez a látszat után szeszélyes indukció minden módszerességnél világosabban bontja ki előttünk a színjátszás tüneményét, amelyet oly gyakran elemeztek már, de oly ritkán a maga sajátos elemeiből.

Hevesi üde és folyékony elemzéseiben nyoma sincs sem nagyképűségnek, sem frivol mellébeszélésnek. Példázatai egyformán esnek a latba, akár a színjátszás ormairól, akár lenézett mélységeiből szakítja őket. Ritkán érzékeltette még tisztábban a színház örök folytonosságát, horizontális és vertikális világnak szerves egységét...

Hevesi feltétel nélkül szereti a színházat. Nem mint korok, indulatok, divatok, irodalmak és rokonművészetek szolgálóját, hanem e sokfajta közegen keresztül mint egy és oszthatatlan tüneményt. Mondom: könyve póztalanul s magától értetődően színházpárti, ami itt szinte egyet jelent a fogalmak tisztázottságával. Mert alig van szellemi terület, melyen oly bőven teremne a fogalmi zűrzavar, mint éppen a színház körül.

Vagy 1938-ban ez mégis csak túlzás?