Dtum
Login with Facebookk
1940 | November

A lakásberendezési kiállitás

A városligeti iparcsarnokban megnyilt lakásberendezési kiállítás, amely az érdekeltek állítása szerint a magyar bútoripar művészi fejlettségét lett volna hivatva bizonyítani, éppenséggel nem volt a legörvendetesebb látvány azok számára, akik a mindennapi élet használati tárgyainak kialakításában a művészi érzék valamelyes megnyilvánulását szeretnék felfedezni.

Igaz, hogy a kiállított bútorok jókora része ipari szempontból becsületes munka volt, jó anyagból és tartósra készült, de ettől a két tulajdonságtól még nagyon hosszú út vezet a valóban szép, művészi bútorig. Ez az út nálunk évek, sőt évtizedek hosszú sora óta nagyon bizonytalan, voltak kiemelkedő pontjai, de többször fulladt kátyúba. Az újabbkori magyar bútor története kultúránknak nem valami épületes fejezete. Az utolsó nagy és egységes bútorstílus az empire után - a biedermeier - mint utolsó szerves formavilág alakult ki bútoriparunkban.

 

Ennek termékeit a magyar lakásokból forgószél erejével söpörte ki a kárpitos és történelmi ízlés, hogy álrenaissance, álbarokk, álgót korcsszülöttekkel tömje meg a polgárság lakásait. Az egyszerű szükségletekhez kitűnően símuló mosolygós, szerény és fínom vonalú bútorok helyébe nevetségesen igényes, üres ornamentikával túlterhelt, összevissza faricskált, rossz körvonalú holmi került, szörnyű kavargással omló függönyök, művirágcsokrok, kínosan cicomás, puffadt, de kényelmetlen karosszékek és kanapék társaságába.

 

Ki ne emlékeznék vissza e kor legádázabb ízléstelenségére, a szőnyegdivánra, melynek ülése és támlája keleti szőnyeget utánzó gyári szőnyegből készült, két karfája plüsshenger volt és testét faragott talapzat és fülkés, faragott oromzat vette körül? Eltűnt a polituros bútor, helyét "ónémet" vagy "barokk" ízlésű firnisszel bemázolt "matt" fornérral készült szörnyetegek foglalták el. Nyugatról jött eltévelyedés volt ez, de nálunk élte legvirulóbban kártékony életét.

A javulás nem maradt el. A bútortervezők új stílust kerestek. Ez volt éppen a baj, hogy keresték és nem magától jött. Persze mintaképek kellettek ennek az önálló formavilágot teremteni nem tudó kornak. Jött az angol bútorok mindenesetre áldásos befolyása. Aztán a hirtelen támadt szecesszió, mely a szerves konstrukciót idétlen ornamentikával próbálta pótolni. Jött visszaesésként a régi bútorok gyüjtésének divatja, az antikvárius szenvedély, mely pazarul keverte össze egy szoba keretén belül az egymástól legheterogénebb stílustermékeket.

 

De ezzel párhuzamban lassankint mégis kialakult a szükségletek egyszerű és tartózkodó kiszolgálásából egy új bútorstílus, amely az arányok szépségével próbált hatni, lemondott a mindenáron erőszakolt díszítményezésről és azt hirdette, hogy a használati tárgy művészi kialakítása célszerűségének arányos és egyszerű megvalósításából áll. Ez a törekvés, mint egy jókora társadalmi réteg iparkodásának kifejezője, kétségtelenül bizonyos egységes stílusmegnyilvánuláshoz vezetett, habár nem volt olyan átütő erejű, mint a régi nagy stílusok, mert nem olyan kiterjedt és kizárólagos érvényű, kollektív lélekmegnyilvánulásra támaszkodott, mint amazok.

 

De mégis sokkal művészibb volt, őszintébb, mint a XIX. századbeli bútoripar mélypontjának, a történelmieskedésnek hazug karneválja. Ez az új bútoripar hozzánk a közeli Németországból szivárgott át. Eredményei azonban sokszor nem voltak és ma sem kielégítők. Hiába rendezett az Iparművészeti Társulat fínomízlésű tervezők munkáiból mintaképül szebbnél szebb mintaszobakiállításokat, asztalosaink túlnyomó része vagy nem vett róluk tudomást, vagy a maga primitív műveletlenségében mindenféle lehetetlen hozzátoldással rontotta el azt, amit meg nem értett.


Így a mi asztalosműhelyeink túlnyomó része mintegy két évtized óta furcsa keverékét szolgáltatta az új leegyszerűsítő törekvéseknek és régi, úgylátszik kiirthatatlan visszaemlékezéseknek. Ha ezek a visszaemlékezések szervesen illeszkednének belé az új formákba, nem volna baj. Sajnos azonban a régi és az új olyan egymással össze nem férő keveredésben zsúfolódnak össze, amely semmivel sem jobb, az egykori történelmi stíluskeverésnél.

 

Ki volna megmondhatója, hogyan lehet egy körvonalaiban és szerkezetében célszerűségi meggondolásokat szolgáló mai karosszékre barokk díszítményeket erőltetni? Mi keresni valójuk van ezeknek a mai világban? Különösen, ha torzak és elrajzoltak! Mit keresnek könyvszekrényeken és íróasztalokon a kavargóan zsúfolt, faragott fareliefek, amelyek részleteikben és egészükben egyaránt lázítóan rosszak?

 

Miért nem tudnak asztalosaink kibékülni az egyszerű arányok és egyszerű felületek könnyen áttekinthető szépségével? Mért kell lehetőleg mindíg megtörni a vonalat valami oda nem illő együgyű díszítéssel? Mért kell egy különben tűrhető szekrényre ordítva ízléstelen fogantyúkat alkalmazni és ezeket sem nyugodtan függőlegesen, hanem ferdén, hogy még feltűnőbb legyen csúfságuk?

 

És mért kell végül a mai szükségletekből kiinduló egyszerű bútort úgy körvonalazni, hogy az brutálisan esetlen és otromba legyen? Mért kell újból szerephez juttatni a legszörnyűbb kárpitosanyagot, a plüsst? Minderre csak egy szóval válaszolhatunk: ízléstelenségből. És ez az ízléstelenség évről-évre nő őszi vásárainkon, nemhogy csökkenőben volna.

De a legszomorúbb része ennek az őszi vásárnak kétségtelenül festményanyaga volt. Ha ugyan festményeknek nevezhetők azok a termékek, amelyek ennek a szerencsétlen kiállításnak némely részét mélyen a részletre árusító képkereskedések színvonala alá süllyesztették. Hogyan lehetett megengedni azt, hogy ilyen szörnyű mázolások egy nagymultú kiállító helyiségben nyilvánosságra kerülhessenek?

 

Mit ér a keserves küzdelem a vidék és a tapasztalatlan fővárosi rétegek művészi ízlésének emelésére, ha egy óriási lakberendezési kiállítás keretében a művészet termékeiként olyan festett vásznakat állítanak ki, amelyek nem megvásárlást, hanem büntetést érdemelnének? Még szerencse, hogy az idegenforgalom majdnem teljes megszünte következtében ez a "festészet" nem került külföldiek elé. Szép fogalmuk lehetne a magyar festészetről!

Ennek a botrányos eltévelyedésnek nem szabad megismétlődnie. Azzal, hogy egy kereskedő a kiállítási tér valamelyik részét megváltotta, még nem szerzett jogot arra, hogy az ízlés ellen merényletet követhessen el. E téren a legszigorúbb védekezésre van szükség, elegen vannak, akik a rostálást elvégezhetnék. A kiállítás vezetőin súlyos felelősség nyugszik, reméljük, hogy ezt a jövőben jobban átérzik és ízlésrontásra nem fognak alkalmat adni.

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98