A magyar ipari élet kezdeményező erejének, kedvének legújabb szép dokumentuma volt az október 11-20 között megtartott szabadkai első magyar kisipari kiállítás. A szabadkai és délvidéki iparosságnak ez az első próbálkozása igazolta, hogy a Délvidék rövid idő alatt máris bekapcsolódott a magyar gazdasági életbe; igazolta, hogy az ipar a szerb hatóságok 22 éves mellőzése, közömbössége, sőt elnyomása ellenére is megállta a helyét. Egyben igen sok tanulsággal járt mind az iparosság, mind hazánk közgazdasági életének szervezői és vezetői számára.

A kiállítás tisztán a délvidéki – főleg szabadkai – kis- és középiparosság megmozdulásának eredménye.
Látszik rajta a jóakarat és a kitartás a megrendezésben. Ami hiba volt,az tisztán a gyakorlat hiányának, a magyar viszonyokkal szemben természetszerűen még mutatkozó tájékozatlanságnak tudható be. A kiállítás helyiségét kitűnően választották meg; a vasútvonal felől vezető főútvonal tengelyében fekvő Magyar Erő és Művelődés Háza (azelőtt a szerb Sokol épülete) volt. Szép, modern vasbeton épület; három éve kezdték el építését; egyes berendezési tárgyak csak a közeljövőben készülnek el.

A kiállítást a szabadkai ipartestület rendezte.
Elnöke Szenti József műbútorasztalos és lakberendező; igen tekintélyes iparos, üzemében állandóan 20-30 munkást foglalkoztat. A kiállításon a kis- és középiparosság vett részt, a gyárakat meg sem hívták. A délvidéki iparosság árui kitűnő minőségűek és a fővárosi iparosság áruival minden tekintetben felveszik a versenyt.

Sok külső véletlen és a szervezési tapasztalatlanság volt az oka annak, hogy a kiállítás sikere kisebb volt, mint megérdemelte volna. A megnyitást október 4-ről el kellett halasztani 11-re. Az illetékes hatóságoknak be sem jelentették idejében; pedig hatóságaink is sokat segíthettek volna a siker előmozdítása érdekében. Igy sokat jelentett volna a szokásos vasúti kedvezmények biztosítása a látogatók számára. A kiállításon mintegy 70 kis- és középiparos vett részt, viszont katalógust nem adtak ki. Az aránylag gyenge látogatottság (az első négy nap alatt mintegy kétezer belépődíjas látogató járt ott) okaihoz sorolhatjuk, hogy a kiállítás tartama alatt megtartott 86-os honvédek ezrednapja és a Sarrasani-cirkusz látogatása némileg elvonta róla a közfigyelmet.

Hiányzott a megfelelő propaganda.
A kiállító helyek bérét ugyanis olcsóra szabták: 3 pengő volt négyzetméterenként; ezenkívül 70 fillér a díszítésre. Ennek következtében nem állt elég anyagi eszköz rendelkezésre a propaganda céljaira. A sajtót nem értesítették idejekorán s a helybeli lakosság figyelmét sem hívták fel kellően a kiállítás jelentőségére.

Mindezek ellenére a kiállítás igen sok biztatást nyujtott a jövőre nézve: az iparosság nem kedvetlenedett el, a kiállított anyag országos viszonylatban is párját ritkította, mind nyersanyag, mind feldolgozás szempontjából. Különösen meg kell dicsérnünk a takácsmesterek, cipészek, kötő-szövő mesterek, szűcsök, szabók, paplanosok, kárpitosok, keleti szőnyegszövők, motorgyárosok, vasöntők, hangszerkészítők, tükörkészítők és üvegcsiszolók pompás áruit.

A kiállítás igen változatos volt és a felhasznált nyersanyagok mind a legkitűnőbb minőségűek; Budapesten a belváros legelőkelőbb kirakataiban is méltóképpen képviselnék a Délvidék pompás kisiparát. Az árak valamivel alacsonyabbak voltak a fővárosiaknál. Minden egybevetve megállapíthatjuk, hogy – az egyes technikai hibákat nem tekintve, – az utóbbi évek egyik legnivósabb kiállítása volt a szabadkai kisipari kiállítás. A rendezés technikáját pedig hamar meg fogják tanulni a Délvidék kitűnő iparosai.

De volt a kiállításnak országos jelentőségű tanulsága is.
A szép eredmény megmutatta, hogy fejlődésképes vidéki kis- és középiparosság támogatására decentralizált vásárokat kell rendezni az ország egyes vidékeinek központjában. Igy pl. Kassán, Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyt, Szabadkán és Szombathelyt minden év őszén, meghatározott időben, a Budapesti Nemzetközi Vásár mintájára. A Budapestre központosított ipari vásárok amúgy is csak álkonjunktúrát jelentettek a kisiparosság számára. A csonkaország idejében még indokoltak voltak, ma az ország tetemes területi megnagyobbodása után természetellenes, hogy az ország lakossága sok száz kilométer távolságból jöjjön Budapestre megtekinteni és megvásárolni az állandóan szükséges kisipari árucikkeket.

A főváros iparosai iránti bizalomnak nem szabad a vidéki kisiparosság hátrányára válnia.
A vidéki kis- és középiparosság megérdemli ugyanezt a bizalmat: számukra a legjobb propaganda a jól szervezett vidéki decentralizált vásár lenne. Azok a kisiparosok azután, akik a vidéki vásárokon kiválnának, méltán számíthatnának üzletkörük bővülésére és ezért kockázat nélkül hozhatnák fel árujukat Budapestre is.

A vidéki kiállítások a vásárlóközönség érdekeit is szolgálnák.
Mert nemcsak az áruk szállítási költségei, és így az árak, csökkennének, hanem a vásárokra való utazás költségei és kényelmetlenségei is. Bekövetkezhetnék a vásárlóerő arányosabb megoszlása is. Az igényesebb vidékinek nem kellene egy éven át takarékoskodnia, hogy azután néhány nap alatt elvásárolja pénzét Budapesten. A vidéki kiállításokon kitűnt helybeli iparostól bármikor megszerezhetné a szükséges árut.

A decentralizáció annál könnyebb lenne, mert még a centralizációt sem oldották meg teljesen. A vidéki kiállítások létesítését és megrendezését természetesen egységesen és szervesen kellene megoldani.