Vichy, január.

A Comedie Francaise százados nyugalmát, ha a híreknek hinni lehet, szenvedélyes események kavarták föl. A szenvedélyek és az események ugyan a színház lényegéhez tartoznak. Sőt ez a lényeg. Ezuttal azonban a drámai művészetnek kevés köze van a Moliére- ház izgalmaihoz.

Az izgalmak a színház étkezdéjében robbantak ki, ahol- így szól a hír- igazságtalanul osztották el a halat. S ma olyan furcsa időket élünk, hogy a nemes aktorok nem a babéron, hanem a sültön kapnak hajba.

A kulisszák előtt a színészek mély reverenciával, a lovagkor udvariasságának kifogástalan követelményei szerint hajlanak meg egymás előtt. A kulisszák mögött azonban e nemes, középkori gesztust az ököl váltotta fel. Hervé, Leoux és Pierre Dux urak tehát tüzes ökölcsapásokat váltottak egymás között. A hölgyek természetesen nem nézhették közönyösen e nagy jelenetet és Madame Dusane, valamint Madame Berthe Bovy, miután hosszu perceken át a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedtek, végül is a közbelépés mellett döntöttek. Nyilván egymás ellen. Ami azután általánosította a csetepatét és végeredményben felborította a színház békéjét.

Az öklelőző urak és urhölgyek ugyanis történetesen a választmány tagjai voltak. A kizárások, felfüggesztések és nyugdíjazások most azután napirenden vannak Franciaország első színpadán.

Mindez egy adag hal miatt történt. Így kerülhetett sor még a Comédie Francaiseben is a verekedésre.

A „publicitiért” való harcban az öregek távolról sem maradtak el a fiatalok mögött. Néhány hónapon át, bizonyos származásbeli kételyek miatt, amelyeket sikerült eloszlatni, még Cécile Sorel is kegyvesztettnek látszott. Most azután, hogy ujra szerepelhet bőségesen kompenzálja az elvesztett időszakot. Ugy érzi, hogy a méltatlan vád megnemesítette és királynői rangra emelte. Néhány héttel ezelőtt például a halhatatlan Cécile, akár egy közönséges polgárhölgy- földalatti villamosra szállott. Az utazás után a következőket mondotta az egyik lap rendelkezésére:

Egyszerűen elragadó volt. Az ember elkeveredik a nép között s egészen egybeolvad vele. A földalatti pénztárnál szimpla másodosztályu jegyet váltottam. Ezer frankkal fizettem s miután nem volt apró, azt mondtam a pénztárosnak, hogy csak tartsa meg a többit magának. Ezután lementem a lépcsőn. Rögtön meg is ismertek. Oh, Cécile!- kiáltotta egy montmartrei „baba”. Noha a külvárosi népnyelvet fogyatékosan ismerem csak, rögtön felismertem a frázis hízelgő jellegét és ránevettem a babára. Amimkor a jegyszedő rám pillantott, dadogni kezdett. Erre én a jegyre ráfirkantottam a nevemet és megajándékoztam az autogrammal. Az állomásfőnök kész lett volna külön szakasszal szolgálni a számomra, de én azt mondtam, hogy nem. A jó párisi néppel együtt akarok utazni.

Íme, párisi színház, anno 1942…