Azt olvasom hogy ismét divatba jött a nemesség. Az embereknek eszükbe jut őseik címere; padlásról, présházszobákból, lomkamarából visszakerül az ócskaságként száműzött „armális”, s gőggel feszül szúrágta keretében a lakás legszembetűnőbb falán; közben uj névjegyek készülnek, előnévvel s tüntető koronácskával a balsarokban.

Ahol a nemesség emléke elhomályosult, kutatás indul: megrajzoltatják a családfát, heraldikai könyveket forgatnak, tanulmányozzák a rokonságot, a névrokon familiák címerét, kibányásszák a feledésbe merült predikátumokat.

Avult tudományok új érdeket nyernek. S nálunk is pénzthozó mesterség lesz a genealógia, mint hatalmas szomszédainknál. Pengő pénzzel vagyunk hajlandók fizetni nemesi származásunk többé-kevésbbé hiteles bizonyítékait. Nagyon szigorúan nem vesszük a hitelességet: elvégre nem élünk már Taksonyvármegyében Nemesnek lenni senki számára sem életkérdés többé.

De mégis kellemes, kivált e mái tekintélytisztelő világban. Érdemes fölfedezni magunkban a mult iránti kegyeletet, ha ebből jelenünkre is fény árad. Rejtett forrású fény: ami ma divatos. Távoli ősök ismeretlen erényének fénye, Az erkölcsi fény törvénye azonban ellentétes a fizikaival. Mennél messzebbről jön, annál szebben ragyog.

Lehet hogy igazuk van azoknak akik szerint ez az őskeresés a fogyatékossági érzés egy tünete az elcsüggedt élő nemzedékben. S bizony nehezebb is, saját érdemünkkel deríteni a fényt magunk köré, mint az öröklöttben sütkérezni. Dehát a tekintély-tisztelet külömben sem kutatja az érdemet. Birálni s mérlegelni, nem egyezik lényével. Mérlegelés és bírálat nélkül akar meghajolni. Érdemet tisztelni nem érdem. A nemesség kultusza jó


Babits Mihály ezt az önéletrajzszerű cikket 1939-40 telén írta, s fájdalommal kell bevallanom, hoay a kiadásról annak idején én beszéltem le. Sietek leszögezni, hogy ez a lebeszélés teljesen magában álló eset, mert ő bár rendszert kért, de igen ritkán fogadott el bárkitől is tanácsot, - ezúttal azonban elfogadta érvelésemet, hogy ma, az őskutatás talmi divatjának idején nem méltó őhozzá, hogy nemes őseit emlegesse.

Természetesen nem volt igazam, mert hiszen ez az írás méltón felel a talmi divatnak is; de én a manapság oly könnyen adódó félremagyarázás izgalmától féltettem az ő nagy érzékenységét. Gyötrelmes önváddal emlékszem rá, hogy családi hagyományainak kedves témáján milyen örömmel, nála milyen ritka és szokatlan örömmel dolgozott! - a milyen keserű lehangoltsággal tette aztán félre az írást.
S most még öröm is nekem, hogy ilyen élőn, frissen és közelről hallhatjuk mégegyszer a hangját.
Török Sophie