Dtum
Login with Facebookk
1942 | Március

Színházi bemutatók

Lassan már belépünk az idény második felébe s ez Budapesten mindig jelent is valamit. Az elmúlt évek folyamán sajátságon gyakorlat alakult ki színházaink műsorpolitikájában. A művészi tisztesség, a nemesebb hagyomány emléke megköveteli, hogy a jobb intézetek legalább egy-két „irodalmi” értékű, esetleg klasszikus művet is előadjanak. Ezek a bemutatók vagy felújítások rendesen az évad első felében kerülnek sorra s ha túl vagyunk rajtuk, kezdődhetik a „tiszta színház”, a költőé helyett a színész és rendező uralma. A szokás már-már törvénnyé lett. S csodálkozhatunk-e rajta?

 

A modern drámaírás, az egész világon hanyatlóban; ha van is jelentékeny alkotása, az kézenfekvő okokból hozzáférhetetlen. A klasszikusok pedig megbuknak. Ha valaki nyugtalankodnék, az igazgató a táblás házak hosszú sorára mutat rá. Gesztusában a céhbeli öntudat büszkesége: ezekben a győzelmekben igazán semmi része sincs a költőnek: a színház megél nélküle is, sőt jobban megél.


A kritikus helyzete egyre bizonytalanabb. Dilemmáját sokszor felpanaszolták már. Ha csak az örök eszményekhez igazodik, akár ne is menjen színházba, mert amit ott talál, azt ilyen szempontból úgy is el kell utasítania. Ha meg feladja magas szempontjait, akkor alig lehet más, mint a történetek regisztrálója, színházi riporter. Érzésünk szerint mindkét magatartás egyoldalú s helytelen.

 

A kritikusnak kötelessége, hogy a jelentéseket ne csak az örök szabályok, hanem a maguk korszerű mértéke szerint is megmérje. A korszerű mérték pedig ma éppúgy, mint mindig is, lényegében különbözik az örök szabályoktól. Ezzel számolnunk kell, mint ahogy azzal már tisztában vagyunk, hogy géniuszok s a színház világát megújító nagy művek nem születnek minden évtizedben. Ehez kellene szabnunk terminológiánkat.

 


Azt, hogy az előadásra kerülő színdarabok nagyobb részének az igazi drámához bizonyos formai elemektől eltekintve alig van köze, legtöbb kritikusunk s a közönség műveltebb rétege is jól tudja. A modern színházi nagyüzem a színpadi irodalomnak egy új válfaját alakította ki, amelynek megvannak a maga törvényei, ízlésformái, értékkategóriái. Ez a műfaj, a maga személytelen tisztaságában, sem nem értékesebb, sem nem értéktelenebb a többi drámai műfajnál.

 

Ne feledjük: értékes és nagy művek mindig a nemes tárgy s a kivételes tehetség találkozásából jönnek létre; a műfaj öltözet csupán, amely befolyásolhatja ugyan a viselkedést, de nem szabja meg a jellemet. Az ipari termelés osztályozói pontot, határvonalat húznak ma már a gyári és kézimunka, a standarizált áru s az iparművészeti produktum között. Valami hasonló megkülönböztetésre lenne szükség a színpadi irodalom területén is. Nem azért, hogy az egyiket nagyra értékeljük, a másikat meg lebecsüljük, hanem azért, hogy az egymástól lényegükben különböző válfajokon belül igazságosan a idegen szempontok távoltartásával értékelhessünk.


A kérdést nem lehet itt pár rövid mondattal a maga egészében megvilágítani. A lényeg érzésünk szerint ez esetben is az őszinteségen fordul meg azon, hogy az író vállalja-e a műfajt korlátaival és lehetőségeivel, vagy másra, tekintélyesebbre, mutatósabbra tör. A gyári áru, ha nemes anyagból, ízlésesen és megbízható kivitelben készül, a maga határán belül lehet olyan értékes, mint az iparművész alkotása a maga körében. Izlésünk akkor háborodik fel, ha a két külön világ összekeveredik; a gyár iparművészetet mímel s viszont. Ló és szamár párosodásából mindig csak öszvér származik, talán hasznos, de csúf és terméketlen állat. Ha az ügyes kommercdrámák írója egy mai Ibsen pózaiban tetszeleg, nemcsak kibírhatatlan, de nevetséges is.

 


Mindezt azért kellett elmondanunk, mert az elmúlt hónapban bemutatott darabok mindegyike ehez az új színpadi műfajhoz tartozik. Ha a klasszikus művek mértékével mérnők őket, mindegyiket le kellene becsülnünk. Ez igazságtalanság lenne. Vannak köztük tehetséges munkák, sőt egy a maga nemében elsőrendű is. Egymástól számottevő értékszintkülönbség választja el őket. S e különbség nem csak a tehetségek nagyságától, hanem legalább annyira a darabok műfaji őszinteségétől is függ.

Az Andrássy Színház ujdonsága, a „Viharos szerelem” szemrebbenés nélkül meri vállalni a zenés bohózat minden ódiumát. Jellegzetes Vaszary-munka, ha úgy tetszik, „tiszta színjátszás”. Igaz, hogy a legkevésbé értékes fajtából. A rejtélyes Mario Devellis szövegének igazán nincs más szerepe, mint hogy alkalmas kerete legyen egy sereg ötletes vagy; kevésbé ötletes, de mindenképen hatásos s csaknem mindig mulattató színészi produkciónak.

 

A cselekmény mozgatója a félreértés, irányítója a véletlen, éltetője a helyzetkomikum. A néző mindent megtalál a színpadon, amit az ilyenféle modern Hans-Wurstiádákban megszokott: elképesztő helyzetek sorát, színes mozgalmat, egy kis érzelmességét és sok felelőtlen vidámságot, táncot, éneket, bohóckodást, hatásos magánszámokat és mutatós csoportképeket. Hogy az egésznek nincs sok értelme? A közönség végigneveti s mi kell több? Azt hisszük, inkább egy kicsit kevesebb kellene s az is egyenletesebben elrendezve.

 

Egy ügyes első felvonásra vontatott s eszközeinek megszokottsága miatt unalmas második felvonás következik. A harmadik felvonás első fele, bár kissé zsúfolt, jól van felépítve, a vége azonban ellaposodik, üresen s érdektelenül puffan. Vaszary Jánosnak jobb rendezői munkáját is láttuk. Színészei közül kettő érdemel különös figyelmet. Muráti Lili úgy látszik végleg a Vaszary-féle bohózati stílushoz köti le magát. Kár. Sokkal többre lenne hivatott. Hideg és öntudatos, fölényes színésznő, akiből teljesen hiányzik a szabad, oldott, jókedvű komédiázás öröme. Ezért nincs játékának sem melegsége, sem közvetlensége.

 

Kicsit fanyar szellemessége affektáltnak hat, mozgásában, táncában nincs igazi temperamentum, minden egy-két árnyalattal túlhangsúlyozott rajta és körülötte. Különösen feltűnik ez Latabár Kálmán mellett, aki maga a vidám és felelőtlen komédiázás. Ezerszer hallott tréfáit, már karrikatúrákból is közismert mozdulatait nem lehet megúnni, mert ő sohasem akar többet, mint amennyit tud s amit csinál, teljes lélekkel; csinálja. Vérbeli mulattató. A többi színész követi a rendező utasításait s nem ijed meg a színi hatás vaskosabb eszközeitől sem. Sajnáljuk, hogy Vaszary Piroska kitűnő tehetségét teljesen lekötik a jelentéktelen bohózati mellékszerepek.

A „Viharos szerelem” legrokonszenvesebb vonása, hogy nem akar többnek látszani, mint ami. Hertelendy István darabjából, a Vígszínházban bemutatott „Bolond szerelmesek”-ből, hiányzik ez a tartózkodás. Iskolapéldája a nagypipájú, kevésdohányú vállalkozásoknak. Nem őszinte darab; gyári áru s iparművészeti alkotásként szeretne feltűnni. Az ifjabb fivér halálosan szeret egy lányt, aki azonban a mindenképen kiválóbb idősebb fivért választja.

 

A hoppon maradt fiatalember néhány boldogtalan esztendő után végre úgy véli, megtalálta a maga párját. Kiderül azonban, hogy az új nőben is csak a régit szereti. Ebből persze az érzések és viszonyok zűrzavara keletkezik; a két házasság eresztékeiben reszket meg. De nem kell félni: az első szerelem megvallja a bolond ifjúnak meddőségét s minden megoldást nyer: kiki visszatalál párjához.

 

Ez a „játék három felvonásban” ügyes és hatásos szerepdarab lehetne, ha anyaga nemesebb s az egész kevésbé nagyralátó volna. Hertelendy azonban nem ismeri még tehetsége határait. Van érzéke; hatásos jelenetezéshez, párbeszédei ügyesek, helyenként frissek. De egyelőre nem több még fejlődésképes tanítványnál. Lélektana csupa közhely, drámai mondanivalója felületes, írásából egyaránt hiányzik az élmény s az élettapasztalat hitele. Minőségérzéke bizonytalan; ahol megrázó akarna lenni, melodramatikus lesz; sem megdöbbenteni, sem meggyőzni nem tud.

 

Darabjának csak színpadi szerkezete van, belülről csupa ellentmondás, mondvacsinált probléma és látszatmegoldás. Az előadás nem több és nem kevesebb a megszokott korrekt vígszínházi produkcióknál. Kiegyensúlyozott és unalmas: az igazi színészi együttérzés és vállalkozókedv szikrája is hiányzik belőle. Horváth Árpád mint rendező, Sulyok Mária, Fényes Alice, Ajtay Andor, Szilassy László mint főszereplők, Balogh Klári, Náray Teri, Dénes György, Gonda György mint mellékszereplők megszokott s tetszetős sablonjaikat nyujtják. Az előadás egyetlen érdekessége Mihályi Ernő feltünése.

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A czár nem fogadja a szerb királyi párt A czár nem fogadja a szerb királyi párt
A szerb királyi pár még mindig nem mehet a czár elé. A szerb kormány...
Fejezetek a gyermekrajzok lélektanához Fejezetek a gyermekrajzok lélektanához
Az iskolai rajz tanítás, mint az egész világon, legújabban nálunk is...
A király egészsége A király egészsége
A király egészségi állapotáról az utóbbi napokban ismét nyugtalanító...
Az országos gazdakongresszus Az országos gazdakongresszus
Szept. 8-ikán nyilt meg Pozsonyban közel 3000 gazda részvevésével az...
Közepes termés várható Közepes termés várható
A földmivelési minisztérium által junius hó 25-én közzétett vetés- és...
Gyilkos legyek
Több német tudós kisérleti vizsgálatokkal igyekezett eldönteni, hogy...
„Hagyd a politikát: építkezz” „Hagyd a politikát: építkezz”
„Hagyd a politikát: építkezz” – figyelmezteti a...
Gróf Apponyi Albert párthiveivel Gróf Apponyi Albert párthiveivel
A szabadelvűpártból kilépett volt nemzeti pártiak megjelentek gróf...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98