Schiller Wallensteinjánek, ahogy elénkbe lép a színpadon, azon fordul meg a tragikuma, hogy túlságosan nagy úr lett, nagyobb, semhogy jó alattvaló maradhasson. Föltétlen rendelkezésre áll a Habsburg-ház egyetlen nagy hadserege, katonái, tábornokok és közkatonák egyaránt, rajongva ragaszkodnak hozzá, hadvezéri függetlenségét a császárral kötött szerződés biztosítja kezébe van letéve a Habsburg birodalom sorsa, fejedelmi vagyont harácsolt össze, ő a kor legnagyobb embere. Mint a császár alattvalója nagyobbra már nem viheti, a nagy eredmények pedig további nagy eredményeket követelnek, a nagy becsvágy, a helyzete logikájánál fogva egyre magasabbra akar törni, a szédületes karrier már nem tür megállást. Másfelől roppant hatalma fenyegetés a császárság számára.

Mi lenne, ha ez a hadsereg, a kor legnagyobb hadserege, egyszer el talál indulni, vezérével az élén Bécs ellen? A gyanu ellene a helyzetből folyólag kézzelfogható, annyival inkább az, mert csakugyan nem Bécs poligikáját üzi, hanem a magáét, más célok állnak előtte, mint a dinasztia családi céljai. Ha semmit sem tenne, akkor is igyekeznének megbuktatni, mert hogy türhetne a császár olyan hadvezért, aki hatalmasabbnak látszik, mint ő? Wallenstein pedig okot ad a gyanúra, titkos tárgyalásokat folytat a svédekkel és más ellenséges hatalmakkal saját céljai érdekébe. Becsvágya elvesztette a mértéket, a cseh királyi korona álma lebeg előtte.

Túlságosan bízik hadseregének hűségében. Érzi, tudja Bécs ellene irányított intrikáját s tudja, hogy bukására törnek. Cselekednie kell. Ezzel szembekerül egy transcendentális hatalommal, egy eszmével; az ausztriai császársággal. S ez az eszme hatalmasabbnak bizonyul, mint az ő fegyverei. A császárság évszázados hagyományt jelent, világrendet, amelynek fennmaradását az emberek történelmi szükségnek érzik. A hagyomány belegyökerezett idegrendszerükbe, mint az állami élet egyetlen lehetséges formája. A császár nem egy ember a tudatukban, hanem fogalom, melyet misztikus érzések holdudvara vesz körül.

A katonák elsősorban  vele vannak  eltelve, az uralkodóhoz való hűség a katona-ember gondolkodásának a gyökere. Amint Wallenstein cselekedetre szánja el magát a császár ellen s nyílt összeütközésbe kerül ezzel a misztikus hatalommal, a katonáknak, elsősorban a hozzá legközelebb álló tábornokoknak választani kell közte és a császár közt, minden hűségük, személyi ragaszkodásuk ellenére feléled bennük a szentnek tartott hagyomány s a császár pártjára állanak. Wallensteinnek buknia kell, mert olyat akar, amit nem szabad akarni. Az eszme legyőzi az anyagot, a császárság gondolata Wallenstein fegyverekre alapított hatalmát. Ebben az elgondolásban jut érvényre Kant erkölcs-filozófiájának hatása Schillerre.

Nincs írói mű a világirodalomban, amelyből olyan erős hangokon orgonálna a történelem páthosza, mint a Wallensteinben. Egy történelmi kor dialektikus ellentéte folyik le szemünk előtt s a katasztrófa logikusan folyik a történelmi helyzetből. Wallensteint a történelem szelleme buktatja meg, a történelemben munkáló rejtelmes erők, amelyek megóvják a meglevő intézményeket, amíg szükség van rájuk.

Ha egy ember szembekerül a világ adott rendjével, buknia kell, bármi erős és hatalmas.
Színpadon előadni a háromtagú tragédiát egyike a legnagyobb feladatoknak, melyeket, színház vállalhat. Maga a mű terjedelme is roppant nehézséget jelent. Két estére kell bontani, holott egyfolytában való előadásra van írva s három rész terjedelme nagyon különböző. A Nemzeti Színház vendégrendezője, a kitűnő frankfurti Hans Meisser szétszabdalja és újra összerakja a tragédiát. Be kell ismerni, máskép alig lehet előadni Wallensteint, más megoldást, amely teljesen hű maradna Schillerhez, nem igen lehet elképzelni, Meissner úr kitünő rendező, ezt már tapasztaltuk a Wilhelm Tell margitszigeti előadásakor.

Nagy munkát végzett a próbák sorozatán, a színészeket alaposan próbára tette. Szoros fegyelmet tart, kivesz a színészekből mindent, ami kivehető, az előadásban, ha vannak egyenetlenségek, azok a színész-anyag minőségéből adódnak. A tömegek mozgatása kifogástalan, a darab hangjából érvényesül annyi, amennyi érvényesülhet idegen nyelvű, nem német színészek játékában. Az eredmény azt mutatja, hogy a színháznak érdemes volt vállalni a nagy erőfeszítést.

Az első este a Wallenstein tábora és két Piccolomini négy felvonása kerül lejátszásra. Az előbbi csupa környezetrajz, az események atmoszféráját rögzíti le, a katonák ragaszkodását vezérükhöz, gyanakodásukat Bécs sejtett szándékai ellen, ellenkezésüket a császári terv ellen, amely Wallensteint és serege egy nagy részét el akarja távolítani Németalföldre, azt a zsibongást, amely a csapatok közt él.

Apró jelenetkék, egy színésznek sincs alkalma erős relieffel kiemelkedni a tömegből. Itt a rendező a főszereplő, neki kell összefogni a tömeget és csoportokat, a tábor hullámzását, érzékeltetni s gondoskodni róla, hogy a sok kis jelenet ne szakadozzon szét zavaros törmelékekre, legyen egységes vonalú. Ezt Meissner hibátlanul elvégezte, a tábori kép genre-jeleneteiből egységes kép alakul ki. A színészek közül Abonyi Géza őrmestere és Eöry Kató markotányosnője emelkedik ki.

A két Píccolominiről elnevezett második részben lép ki a színpadra Kiss Ferenc, mint Wallenstein. Jól átgondolta az alakot. Wallenstein nem természete szerinti lázadó vagy áruló, nem vág bele elszántan a dolgokba, inkább csak játszik az árulás gondolatával, a cseh korona inkább ábránd neki, mint elszánt cél, gátlásai vannak, tépelődik, habozik, titokban s nem is egészen komolyan szövi terveit a svédekkel, késlekedik a végső elhatározással s csak akkor szánja el magát a cselekvésre, mikor nem tehet mást.

Ezt a jellemrajzot kell a színésznek megvalósítania, de úgy, hogy azért Wallenstein rendkívüli ember maradjon, akiben méltóság van. Kiss Ferenc általában megoldja ezt a nagy feladatot, vannak hatalmas erejű pillanatai, egyenetlenségeket inkább csak a dikcióban érzünk. A természetes beszédből néha átcsap a szavaló modorba, mintha a többiek szavalása ragadná magával. Ami azonban ad, szép, erőteljes alkotás, a művész legjobb teljesítményei közül való. Az öreg Piccolomini szerepét Lehotay Árpád játssza férfias komolysággal.

Octavio nem intrikus, ő képviseli a darabban a császárság gondolatát, amelyért feláldozza barátságát Wallenstein iránt. Lehotay érdeme, hogy jelleme felől nem támad félreértés. Tőkés Anna adja a legszebb játékot Tersky grófnő szerepében. A becsvágyó asszonyt, aki bátyját, Wallensteint tüzeli a cselekvésre, éles vonásokkal, szuggesztív erővel ábrázolja s külön ki kell emelnem szép beszédét, amely nagyon kitünik a színészének többé-kevésbé üres szavalása közben.

Az egyedüli enyhe folt a zord cselekményben Thekla alakja. A heves szerelemben lobogó ártatlan leány lírai szopránján Szörényi Éva szólaltatja meg. A szerelmes Max Piccolomini megszemélyesítője, Ungváry László azok közé tartozik, akik szavalással akarják pótolni az igazi érzést. A többi színészek alig adnak különben a középszerűségnél. A harmadik rész, a Wallenstein halála szereplői nagyjában ugyanazok, mint a másodikéi s nincs róluk érdemleges új mondani való. Áprily Lajos fordításának minden során érezni a költőt.

Babay József, a somogyi falusi novellák, kis idillek ezúttal hangot és témát váltott, szabályszerű bünügyi darabot írt a Madách Színház számára. Pesti kispolgárok közé vezet, egy bérházba, fehérneműkereskedő, ügynök, házmester-pár társaságában. Lakik a házban egy ügyvéd, akinek különös szerelmi varázsa van a nőkre, a kereskedő fiatal sógornője gyereket vár tőle, az ügynök szépasszony felesége vele csalja az urát, szobalánya szintén tud róla egyetsmást mesélni. Az ügyvéd ajtaján egyszercsak benyúlik egy ismeretlen kéz, elsüti a revolvert s ezzel felmerül a már nem szokatlan kérdés: ki a gyilkos.

A rendőrkapitány és a detektív sorra vallatják, a ház lakóit s természetesen csak arra nem gondolnak, aki a revolvert elsütötte. Közben egy szép szerelemmel is találkozunk: a szerelmes festőművész, hogy a várandós Edith kisasszonyt felmentse a gyanú alól, magéra vállalja a gyilkosságot. Szerencsére váratlanul jelentkezik az a bizonyos szereplő, akire senki se gondolt, a szerelmes kereskedősegéd és véget vet a bonyodalomnak.

Szóval minden megvan, ami az ilyesmihez kell, csak a szerkezet hiányzik, a laza szövésű cselekmény rövid jelenetkékre van szétdarabolva, a szín minduntalan változik. A kritikának nem sok szava lehet a darabtól; aki szereti az ilyesmi formát, annak jó. Bulla Elma a vallatási jelenetben első nagy sikerére, a Vallomásra emlékeztet, játéka teljesen őszinte. Várkonyi Zoltán mintha áthozott volna új szerepébe valamit a IV. Henrikből, Greguss Zoltán a szépfiú-ügyvéd alakját olyan ellenszenvessé teszi, ahogy kell, Tapolczai Gyula a humort adja az előadásba  házmester alakjával.
Schöpilin Aladár