Kezdetben volt az álom és az ígéret. Kodály Zoltán huszonkétéves zeneakadémiai növendék, alighogy felkerült Nagyszombatból Budapestre, egy napon arra ébred, hogy szűk neki az ezerkilencszázas Magyarország. Szűk a budapesti Zeneakadémia, ahol nem illik magyar zenéről beszélni és szűkek a vidéki nagyvendéglők, ahol minden belevész a cigányzene ópiumfelhőjébe. Kevés a Dankó- és Dóczy-nóták magyarsága, de kevés Mihalovich Ödön és Koessler János európaiasága is.

Idősebb jóakarói felvilágosítják, hogy Magyarországon nem lehetséges más, mint Wagner-imádat vagy csárdás-kultusz; vagy műveltség, vagy magyarság, harmadik megoldás nincs. Az egyenlet ugyanis halálosan pontos: nyugati műveltség annyi mint Bayreuth, magyarság annyi mint Dankó Pista. Mire Kodály azt feleli: így nem kell egyik sem. De talán van valahol egy igazibb magyarság s egy igazibb Európa, és talán születhetnék belőlük egy igazibb harmadik is: magyar műveltség, sőt művészet, amelyre szüksége lehet a világnak.

S ki oldhatná meg a problémát jobban, mint akinek e megcsömörlött század szárnyakat adott a torlaszok átrepülésére: a legirreálisabb, tehát legszabadabb művész, a muzsikus? A jóakarók fejüket rázzák és Kodály Zoltán útnak indul. Valahol ugyanígy indulnak mások is ezidőtájt, de mind külön körökben járnak s mind ámultan érzik, milyen egyedül lehet az ember ezerkilencszázötben Magyarországon.

Az is különös, hogy egy fiatalember hangja ennyire kiforrott és ennyire elszánt, szinte komor. Akinek a színpadon jelenése következik, nyílván korábban tud róla és készül rá, mielőtt az ügyelő szólítaná: a világ csak lassan fog hozzákomolyodni ehhez a hanghoz, főleg 1914 óta. Addig meg kell keresni a sejtelemhez a valóságot. Az első út magyar falvakba visz, előbb a Felvidékre, azután Erdélybe, később a Dunántúlra; ott kiderül, hogy valóban él még valahol egy lassú szívverésű, titkos emlékezet, régebbi a csárdásnál és cigányzenénél. A második út Párisba, Berlinbe, Rómába vezet; ott kiderül, hogy valóban van valahol egy nyugatibb nyugat Bayreuthnál.

Tengeri szél fúj a kelta partokon. Debussy most írja az Ibériát és déli szigeteken még görögütemü táncokat járnak, akár Nausikaa és Sappho korában. Az álom most egyszerre kinyílik, mint valami roppant virágkehely és elfoglalja a teljes láthatárt. Ettől kezdve Kodály Zoltán csak a lényegessel hajlandó szövetséget kötni. Feldolgozásai Bachnak, Debussynek, Vivaldinak és a gregorián korálisnak hódolnak, - kívülök, mint szövetséges, mint művészi anyag, már csak Szkárosi Horvát András vagy Bornemisza Péter foglalkoztatja, meg a régi népi dallamok.

Csupa „mélykultúra” és „magaskultúra”, sűrített tartalom, óbor és kenyér. Nem kertel s nem egyezkedik, megy az Igéret hívása után; keveset lép és lassan, de mérföldeket. A forradalmár, csak felét látja a világnak; ő az egészet akarja látni. Már fenn is áll a magaslaton, már fel is méri nyelve, művészete és hazája helyzetét, a külsőt és a belsőt. Egyik kezünket az ázsiai rokonok fogják, másikat a nyugati klasszikusok. „Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt híd lenni, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.”

És a belső helyzet: „Ha nemzeti klasszicizmus annyi, mint egy nemzet lelkét tökéletesen formában kifejezni: akkor eddig klasszikus magyar zenét másban, mint a néphagyomány néhány ezer dallamában nem találunk. Ez egyelőre a legtökéletesebb zenei kifejezésre a nemzeti léleknek. Zenei köztudatunk-akkor lesz, amikor a nyolcadik millió is magáévá teszi hétmillió magyar zenei érzését, amire ma még idegenkedve néz. S eljön az idő, mikor a művelt réteg a néptől átvett hagyományt új, művészi formába öntve újra átadhatja a nemzeti közösségnek, a nemzetté vált népnek”.