Igy fog össze a szemünk előtt néhány azonos műveltségű, magyar ködlovagokon, angol virtuózokon, francia zsonglőrökön nevelődött tehetség, hogy megkeresse a költészet új értelmét; közös származás és életkor gyűjti egybe őket, közös hajlamok fordítják el tekintetüket politikától, a kor és élet zsarnok igényeitől, közös vágy viszi a szépség felé. És közös ellenmondás alkat és cél között teszi kétségessé sikerüket. Ezüstkorbelieknek tudják magukat, ám nem ezüsttel kezdődnek a megújuló korszakok.

Első kötetük kiállításban és tartalomban a legkényesebb ízlést idézi és elégíti ki. Mily jólesik annyi gyalogjáró elmélkedés után fiatal filozófusok fejtegetésével a szellem magas tornájába lendülni, szeszélyes jelzők helyett a tiszta meghatározások; gyönyörét élvezni, a témához méltó klasszicitást a fogalmazásban!

Mily jó a versek többségével is a szellemtől szított képzelet, a tudatban kigyulladt ösztönök világába kerülni. „Ennél már semmi nem lehet – se egyszerűbb, se szörnyebb!” Milyen izgalmas alámerülni két nagy és rokonhangzású elbeszélésben a rejtett indulatok szövevényébe, „a végtelen, parttalan, örökké változó káoszba” (a filozófus szavai) és okos elemzésük jóvoltából sértetlenül, megnyugodva újból visszakerülni a napvilágra!

Milyen tanulságos beszámolót olvasni a játékosságról, ahonnan elszakadni szeretnének és ahová nosztalgiájuk újra visszaviszi őket! Milyen érdekes még a vendégeket is megfigyelni, mennyire alkalmazkodnak a tiszta irodalmisághoz és mily megkönnyebbüléssel vetik le egyéb, beléjük rögződött szenvedélyűket! Lehet-e megnyugtatóbb számukra is, mint urbsnak és rációnak, formának és szellemnek újbóli felülkerekedése?

Ám éppen erényeik teszik kétessé, hogy ez a sereg (vagy legalább is mai képességük) vívja ki a végső győzelmet. A klasszicizmus jogaiba ültetése elmélet maradt már régebben és más valaki számára is; az érvek örömét nem követte az alkotók lelkesedése. A szereplők költők formáikban sokkal inkább a készhez tapadnak, ihletésük sokkal másodlagosabb, hogy akár a visszatérés forradalma kapcsolódhatnék nevükhöz; nem újrakezdők, csak folytatók, ami sajnos nem azonos.

A két elbeszélés is inkább a tegnap morbidezzáját, az idegek már túlontúl ismert feszültségét idézi tökéletes eszközeivel, még nem a sorstól belénkoltott új rettegéseket, a mai regény valóságát. S a játék is a félmulttal dicsekszik mi ifjúságunkkal s nem az övékkel, de amit már mi is levetni szeretnénk és a vendégek is mi vagyunk az előttükjárók, akiket elsősorban kellett volna kitiltaniuk a házukból.

Túlságosán engedékenyek, hogysem úttörők lehetnének, túlságosan formatisztelők, hogysem újjáteremthetnék a formákat. Álmodozva hoznák meg a realizmust, langyosan a szenvedélyt, lágy, ködös hangulatokból gyúrnák a csont-, izomembereket. Polgárfiak, akikből egyelőre hiányzik a feltörekvő polgár kíméletlensége.

De a város mégis őbennük ébredezik, a művészét az ő tartózkodó szavukkal eszmél újból méltóságára, az elfajult irodalmi élet kezdeményükből és lapjukon át próbál megigazulni. Mi mást kívánhat ilyen nemes törekvéshez az irodalom minden barátja, mint sok szerencsét?

Halász Gábor