Babits igaza

1943 | November

Ha valakiről azt olvassuk, hogy igazolta őt az idő, azt mindig úgy kell értelmeznünk, hogy ő leckéztette meg az időt s az, meghunyászkodva végre, engedelmeskedik neki.
A testileg gyenge és esendő Babits a gyenge testben lakó lelkek szívósságával, tapintatosságával, de rendíthetetlenségével tanította móresre a jövőt.

Két éve, hogy sírba tettük ezt a gyenge testet. Tudtuk, hogy szellemére küzdelem vár, a nagyok utolsó, purgatóriumbeli küzdelme az örök világosság előtt. Volt korszak ádázabb purgatóriuma magyar írónak, mint neki ez a két év? Szállt sírba ellenségesebb időben nagy magyar alkotó? A sírjára tett néhány szél virágot is egykettőre elborította a mocsok és a kő: fürgén, az elevennek szánt gyűlölettel vágták oda. El fogjuk tisztítani a köveket.

Meg fogjuk védeni szellemét, ezzel akartam folytatni. Az idő máris elvette elölünk ezt a munkát.
Nem beszélek gyalázóiról: férfitól ezek nem szót érdemelnek. Ellenfeleire gondolok, akiket a jószándék, a közös ügy szeretete emelt szószékre a költővel szemben. Azokra, akiket - hogy meggyőzze őket – ő is válaszra becsült volna.
Ezek mind Babits magyarságát támadták. Pontosabban azt a fajta magyarságot, amelyet Babits képviselt s fejezett ki legvilágosabban. Sokakat talán épp ez a kérlelhetetlen világosság hökkentett meg. Ez volna a magyar?

A szorongattatás első éveiben jellemezte ő a magyart, akkor, amidőn fiainak ajkán át a nemzet szinte hangosan gondolkodott saját mivoltáról, benső valójáról. Nem volt magyar író ebben az időben, aki ne írt volna néhány oldalt vagy könyvet ezzel a hallgatólagos címmel: milyen is hát a magyar? Ami hallgatólagosan azt is jelentette, sőt sokszor csak azt jelentette, hogy milyennek is kell lennie, Az írók beszéltek s várták, hogy néma királylányként a nemzet melyikük szavára bólint.

Babits szava volt a legmeglepőbb. Mindenki tettről beszélt és tettre ösztökélt. Ő a magyar egyik legfőbb tulajdonságát a helyénvaló mozdulatlanságban látta. Ez volt, amire még a legkülönbek is azt felelték: de hisz ez a lustaság, a tohonyaság dicsérete. Nem az volt.

„Ez a józan és tárgyilagos fölény a világszemlélet reálizmusát jelenti. – írta ő. - A látás realizmusa ez. Oly nép magatartása, mely megtanulta folyton figyelni a rátóduló ezerféle hatást és benyomást, noha jól tudja, hogy igazában úgyis tehetetlen azokkal szemben, akár az időjárással.” Emlékszem a napokra, amidőn - már a betegség támadásai közt - ezt a tanulmányát írta; szokásától eltérően ahogy egy-egy résszel elkészült, barátainak rögtön megmutatta, vitára készen. Vitára ér-demesített engem is; azt vettem észre, mintha most egyenesen kereste volna a vitát, már azt, amely barátságba oldódó hajdani mester és tanítvány közt lehet. Azok közé tartoztam én is. akiket állításai meghökkentettek, (tán épp azért, mert nagyon is elevenemre tapintottak.) Ezért keltett neki - mintegy próbául - az én ellentmondásom?

A vita rövidesen különös kanyart kapott, nyilván ez rögzítette meg emlékezetemben. Velem s népies gondolataimmal szemben ő, a nemes- és úri ivadék, a testet öltött „nyugatosság”, a póri hadak álombeli gyerekijedelme, ő a magyar tulajdonságának a parasztflegmát vallotta és dicsérte.

Én, mint magyar, percenként kardot rángattam, vagy asztalt vertem volna, valami diétái asztalt egy végeérhetetlen sérelemben: ő a viharban-ázó pásztor kifordított szűrbe bujt volna a sérelmek idején is. A parasztok messzetekintő, összevont pillantását s szinte legyintés módjára ugró mosolyát becsülte a hajdani magyar politikusokban és diplomatákban, ezt ültette volna át a maiakba is.

Természetesen nem volt „népies” és főleg nem azok módjára, akiken a népies idegen, szó fordításának érződött. Úgy volt népies, mint Arany, vagy még pontosabban, mint Vörösmarty. Büszke volt, hogy népünknek annyira nem imponál semmi, hogy magyar szavunk sincs arra, hogy imponál. Irodalmunk egyik fővonásának is ezt a flegmatikus parasztbölcsességet, nyugalmat és biztosságot, ezt a jóakaratú, sokszor humorizáló fölényt tartotta. Ezt kereste Berzsenyiben, Aranyban, Deákban - saját magában is. Erre oktatott engem is. Erről irt ötvenoldalas tanulmányt. Erre oktatta nemzetét is.

Erre s a híres magyar „juss” megtartására, a hitre saját sorsunkban, s nyugalmunkban. Aminek „semmi köze a szláv türelemhez, vagy fanatizmushoz”. Mert „a meggondoltság nem azonos a türelemmel”. Ő, a „nyugatos”, arra intett, hogy jellemünk alapjában még „rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel”.

Olvasták mindezt ellenfelei, a keletesek és népiesek? S ha olvasták, meg is értették? Aki magyar, annak lelke örökké e két kikötő, kelet és nyugat közt hánykódik. Bevallhatom, hogy az én már élesen nyugatra sikló lelkemet Babits szava intette vissza a keleti part kellő arányába? Nem a keleti lomhaságba intett. Újra olvasom ezt a tanulmányt; most értem igazán. Minden gondolatunk benne van, amit azóta sugalt az idő s az esemény. Nem szándékom, hogy a divat hatása alatt az olvasó Babitsot, még őt is a népfiak közt lássa!

Ha módom volna, csak azt bizonyítanám még erősebben, még több adattal, hogy korában, amely a mi korunk is, ő képviselte minden látszat ellenére is, épp ő, legméltóbban az örök magyart. Azt mondom újra, végzi a bizonyítást a döntőt helyettünk is az idő. Mintha Babits csak most kezdene beszélni. Az idő most kezd engedelmeskedni neki. Tudunk engedelmeskedni neki mi is s lesz rá módunk is, erőnk is?

Babits alakjára most árad csak a világosság. Most kezdődik útja is. Figyelve nézek rá s bámulom a jelenséget: aki valaki, annak épp elég egy helyben ülnie, hogy rengeteg dolog történjék vele. Mozdulatlanul is folyton cselekszik: méri az esztendőket és a szíveket.
Illyés Gyula