Szekfü Gyula 60-ik születésnapja alkalmából

Irodalom és történetírás közt századokon át senki sem látott válaszfalakat; sőt: a régiség nem egy ragyogó korszakában a történelem állt az irodalmi rangsornak egyik legmagasabb lépcsőjén. Herodotos s Thukydides, Livius és Tacitus nemcsak megférnek Sophokles és Vergilius, Pindaros és Horatius mellett, de velük együtt teszik az ókor irodalmát naggyá és teljessé. Később európai történelmünk folyamán is elképzelhetetlen az irodalom fejlődése a történetírás anyagfeltáró szerepe, formai s szellemi sugalmai nélkül.

Bonfini - hogy necsak a legnagyobbak példáját idézzük - nem csupán tárgyat szolgáltatott a későbbi századok magyar s nem magyar költőinek, de értelmezte, formálta is az anyagot s olyan motívumokat, jelképeket honosított meg, amelyek költők, szépírók kezén hagyományos s jellegzetes részei lettek irodalmi képzet- és formakincsünknek.

A történetírás mestere volt nemcsak az életnek, hanem az irodalomnak is, de, mint az igazi nagy mesterek, tanult is mindakettőtől. A történetírás kimagasló óriásai íróknak is elsőrendűek, s költőkként sem kell elsáppadniok a fényes arcú látnokok mellett. Az a szakadék, amely napjainkban poézis és história között érezhető, a mult század specializálódási szenvedélyének köszönhető.

Az a korszak teremtette meg a tudós alaposságot szinte szégyenlő csak-költő s a művészi igényt tudóshoz méltatlannak érző szakember félszeg típusait. A szakadás szomorú eredményei: híg és tudatlan történelmi regények s olvashatatlan, minden művészi érték nélkül való szakmunkák, minden hozzáértő ismerősei.
Szekfü Gyula egyik legnagyobb érdeme s teljesítménye, hogy szaktudomány és művészet, történelem és irodalom széthúzó, egymás ellen küzdő erőit ismét egyetlen szintézisben fogta össze. A feladat rendkívül nagy volt s a teljesítmény magyar viszonyaink között csaknem egyedülálló.

Az összefoglaló művészi erejű történetírói ábrázolás a mi korunkban, ha némely vonatkozásban könnyebbedett is, igen nagy mértékben problematikussá, szinte megoldhatatlanul nehézzé vált. A részletkutatás tálán több hiteles adattal szolgál ma, mint régen, az anyagnak azonban csak részleteit világítja meg; az igényt emeli ott is, ahol előmunkálat még csak elvétve ha akad. A módszerek kifinomodása nem egyszer fontos és termékeny szempontok felvetését eredményezi, de az elemző aprólékosság roppant veszélyeit is magával hozza. A modern tudomány szelleme sokkal több tárgyilagosságot, a tények sokkal nagyobb tiszteletét kívánja, mint a régié; ha valahol, itt csakugyan a korlátok közt mutatkozik még a mester.

Micsoda erőfeszítés, önlegyőzés, hősies fegyelem kell ahoz, hogy a mai világ gyilkos világnézeti harcai, észrevétlenül terjedő szellemi fertőzetei között hívek maradjunk a tények igazságához s micsoda szenvedély, a mult átélésének milyen mélysége és heve, a lényeg megragadásának milyen biztossága s a vizióteremtő, építő erőnek mekkora foka ahoz, hogy az adatok nyüzsgő sokaságában, a szempontok s vélemények ellentmondó zűrzavarában meglássa s megmutassa valaki a legfontosabbat, a belső összefüggést, az események egységet és értelmét. Hogy Szekfü Gyula megalkothatta a maga nagy történelmi összefoglalásait, azt gazdag és sokoldalú egyéniségének két alapvető képessége tette lehetővé: szenvedélyes, illuziótlan valóságtisztelete és páratlanul fejlett építő, szerkesztőereje.

A modern történetírás legjobb iskoláját járta; az újkori história elsőrangú magyar és külföldi mestereit választotta mintaképeiül. Kezdettől fogva a történelem roppant látványa köti le figyelmét; érdeklődése, izzó kíváncsisága, amellyel a mult emberi dokumentumaiba, szokásaiba, életformáiba, lelkialkataiba, intézményeibe elmerült, úgy látszik ebből az alapvető élményből táplálkozik.

De aki sokat lát a mult törekvéseiből, indulataiból, győzelmeiből s bukásaiból s akinek van elég ereje és bátorsága szembenézni a valósággal, nem kerülheti el azt a rezignált-bölcseséget, amely tudja, hogy az ember hangyabolyi világát is az érzés, a szenvedély, a kényszerűség s csak igen ritkán az okosság s a belátás kormányozza s hogy ehezképest a történelem kutatójának legfeljebb vizsgálnia, végzetes hatásaiban ábrázolnia szabad az emberiség nagy illuzióit, magát azonban, ha művével valóban az élet mestere kíván lenni, azoknak átadnia vétek és felelőtlenség.