Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1944 | Január

Két nagy rendező halálára


Anett Antoine és Max Reinhardt

Csaknem egyidőben kaptuk a hírt, hogy André Antoine 85 éves korában, Brest melletti birtokán. Max Reinhardt pár napnál hetvenedik születésnapja után New-Yorkban meghalt. Mindkét rendező nemcsak korának, de a színháztörténetnek is kimagasló alakja: Antoine a modern színjátszás legjelentékenyebb francia úttörőinek, egyike, Reinhardt változatos művében pedig az egész nyugati világ modern színházművészetének legtágasabb panorámája áll előttünk.

 

Mind a ketten máshonnan s más célra törnek, de mind a ketten koruk vágyait, eszményeit fejezték ki s döntő hatást gyakoroltak annak a színjátszó stílusnak kialakulására, mely napjaink színpadán is uralkodik még.
Antoine kezdeménye forradalmibb, célja egyértelműbb, stílusa egyneműbb volt, mint Reinhardté; másfél évtizeddel előbb született, ízig-vérig franciának, sőt párisinak, tehát kötöttebbnek, kevésbbé játékosnak és állhatatlannak, kevésbbé kalandvágyónak.

 

Amikor fellépett, Európa színpadai a klasszikus vagy romantikus, patétikus vagy bohózatos, de mindenképpen stilizált, a természettől elvonatkozó színjátszás csillagképében álltak; ha valahol az élet valóságát akarták éreztetni, a valóságát akarták éreztetni, a valóságot nyers tréfákkal, vagy a jelmezek és kellékek valódiságával azonosították. Nem volt ez másképpen a kornak, a 19. század utolsó negyedének irodalmában sem; egyebek mellett azért is tűnt fel oly forradalmian nyersnek, lázítóan valóságszerűnek s vitathatatlanul hitelesnek az a kép, amit a naturalizmus nagy írói az emberről s a társadalomról rajzoltak.

 

Az új világszemlélet és stílus úttörői és első kifejezői köztudomás szerint regényírók voltak: a szárazföldön mindenekelőtt az oroszok és franciák; az északiak, a németek és skandinávok valamivel később a drámában léptek legmagasabbra. Nekik már az új színház törte az utat az a naturalista színpadművészet, amelynek alkotó rendezői közt olyan nevek szerepelnek, mint Sztaniszlavszki, Brahm és Antoine.


A francia színjátszás forradalmi megújítója jellemző módon a műkedvelők köréből indult el. Gázgyári tisztviselő volt s ismerősei közül gyűjtötte össze első színészeit. Tévedés volna azonban azt hinni - s sajnos, mai színházi embereink nem kis része esik ebbe a tévedésbe -, hogy újítása ezért sikerült. Az a műkedvelő, aki a maga életét és hétköznapi egyéniségét alakítás nélkül viszi a színpadra, nem okvetlenül jő naturalista színész, de még a színész is megbukik, ha, mint ez manapság szokás, egyenesen az utcáról vagy jobb esetben a maga polgári szalonjából lép a színpadra.

 

A naturalizmus épp olyan határozott és erős törvények szerint igazodó stílus, mint akármelyik másik Jól tudta ezt Sztaniszlavszki, aki próbák hosszú során át nevelte színészeit a természetes játékra s tudta Antoine is, aki évekig játszott kísérletképpen szűkkörű meghívott közönségnek, mielőtt a nyilvánosság elé lépett. Két okból kedvelte a műkedvelőket, egyrészt, mert ezek hajlandók voltak az esetleges, sikertelenség kockázatával is vállalni a hosszadalmas előkészületeket, másrészt, mert ezekben nem kellett előbb a beidegzett régit lerombolnia, hogy az újat, a magáét felépíthesse.


Vállalkozásának nagy sikere volt. Hogy újítása miben állt, felesleges manapság részletesen ismertetnünk: egyszerűbbé, emberibbé, közvetlenebbé tette a színész játékát, a szavalás helyére a természetes beszéd hatását keltő dikciót állította, a színésztől mesterkélten mozgást kívánt s lehetőleg a mindennapi valóság hangulatát lehellő környezetbe állította. Ma mindez közhely, sőt oly mértékben az, hogy a zajos és erőszakos visszahatások ellenére is, ma inkább, mint valaha, óvást kell emelnünk kényelmes és lompos egyeduralma ellen.

 

Amikor azonban Antoine megszervezte a párisi Théátre Libret (1887) egészséges és megújító forradalom volt, amely nem korlátozódott egyedül a játékstílusra, hanem a drámairodalmát is frissítette. Antonie egész sereg új írót mutatott be a francia közönségnek, többek között Henry Becqet, Courtelinet, Ibsent, Hauptmannt, Vergát, az oroszokat, és sikerült a finnyás párisi közönség érdeklődését nem egy klasszikusnak, többek közt Shakespeare-nek is megnyernie. Sok színházi diadalt aratott s élete nem volt szegény külső sikerekben sem.

 

Egy ideig az Odeon élén állt, aztán a saját színházában, a Théátre Antoineban szervezte meg azt a társulatot, amely évtizedeken át Páris nevezetességei közé számított s amelyből különösen Kelet-Európa rendezői – a mi Vígszínházunké is - oly sokat tanultak. Eszméit a tapasztalatainak eredményét egy ma is érdekes könyvben foglalta össze (Théátre Libre. 1890). Amint létrehozott, hamarosan szerves alkotó elemévé lett az európai színjátszásnak. Már életében bevonult a színháztörténelembe.
Akik ismerték, rendkívül céltudatos, szívós, munkabíró, indulatos és páratlan valóságérzékű embernek írják le.


Bizonyos, hogy nem tartozott az egyetlen elv vaskalapos lovagjai, közé; tudta, hogy a színház igen nagy részben a kompromisszumok művészete s az illúzióé, még akkor is, ha az illúzió történetesen a valóságé. Érdeklődését éppen ezért meglehetősen széles körre terjesztette ki. Igazán otthon mégis a realista polgári drámában volt. A modern színházi nagyüzem ezernyi lehetőségét egy másik, nála nemzedéknyivel fiatalabb s egy egész világgal kötetlenebb szellem használta ki, a huszadik század egyik legnagyobb illuzionistája: Max Reinhardt.


A német rendező már külsejében is ellentéte volt a franciának. Törékenyebb, halkabb, alkalmazkodóbb, első látásra csaknem félénk egyénisége látszólag ellentétben is állt azzal a feltűnően sokirányú, nemcsak művészi, alkotó és nevelő, de üzleti és szervező munkával, melyet végzett. Az ellentét azonban csak látszólagos volt: Reinhardtot éppen az ideges érzékenység, a simulékony intuició, a képzelet ötletes hajlékonysága, az érdeklődés és műveltség színes sokoldalúsága tette azzá, amivé lett: a színháztörténet legnagyobb szabású eklektikusává.

 

E nem éppen szép idegen szó helyett, sajnos nem akad megfelelőbb Reinhardt jellemzésére. Nem sorolhatjuk a nagy gyűjtők közé, ehhez hiányzott belőle a messzire tekintő tervszerűség s a teljesség igénye; összegezőnek sem nevezhetjük, mert ehhez nem mélyült el eléggé abban, amit összehordott s nem is akarta változó stíluskísérleteit egységes nevezőre hozni: a feszültségeket, amelyek az egymással ellentétben álló ízlésformák felidézéséből adódtak, könnyedén és játékosan oldotta fel, anélkül, hogy forrásukig hatolt volna. Mint rendező is színész maradt örökké, aki minden új szerepben új egyéniséget ölt magára.


Rendezői sokoldalúságának kifejlődését a kor és környezet is lehetővé tette s elősegítette. Amikor jól iskolázott s gyakorlott színészként, a kitűnő osztrák színházi kultúra ismeretében Berlinbe kerül. Brahm, Berlin Antoineja, már végigharcolta a naturalista forradalom harcát. Berlin ekkortájt kezd a modern európai színjátszás Mekkája lenni, a jelentékeny rendező mindent kézhez kap itt, amire szüksége lehet: színészt, technikust, drámaírót, képzőművészt, pénzembert, közönséget és példátlan szabadságot.

 

Reinhardt csakhamar mindezt megszerzi: 1903-ban a Deutsches Theater igazgatója, néhány év mulva Berlin legtöbbet támadott és ünnepelt színházi embere, akinek hamarosan kevés már egyetlen színház; új intézeteket von befolyása alá, egyre nagyobbra méretezett vendégszereplésekre, körutakra indul, először csak Európában, de csakhamar Amerikában is, egyre több lehetőségét próbálja meg a színpadművészetnek s a nagyarányú színházi üzletnek.

 

Útja a meiningeniek történelmi realizmusától a kabarén át Brahm naturalizmusához visz, onnan az intim kamarajátékon, a cirkuszi aréna tömegjelenetein át az általa megújított s divatbahozott szabadtéri játékhoz, onnan megint vissza a finom-árnyalatokban dúskáló lélektani drámához, s történelmi stílusok sorozatos felelevenítéséhez s összevegyítéséhez s újra előre a legnehezebb kísérlethez s a legnagyobb üzlethez, a filmhez. Antoine sem volt csak naturalista rendező; de rendezőt műve sem színesség, sem tágasság, sem hatás, szempontjából távolról sem állítható Reinhardté mellé.


Miben keressük e kivételes méretek s e példátlan siker magyarázatát? Mindenekelőtt Reinhardt egyéni képességeiben, érdeklődésének nyugtalan, kalandvágyó bátorságában, ízlésének ösztönös biztosságában a játékos gazdagságában, ítéletének s elhatározásának erélyében, jó emberismeretében s kitűnő szimatában, amellyel helyzeteket, írókat, színészeket, művészeket és közönséget megismert, lemért s érdekeinek szolgálatába állított.

 

Sok tehetséget fedezett fel azért is, mert érzéke volt a tehetség iránt, de azért is, mert világhíre és tekintélye mindenfelől – elsősorban Kelet-Európából - hozzá vonta a fényt kereső talentumokat, akiknek elismertetéséért nem egyszer évekig harcolt az ellenkező közvéleménnyel. De sikerének magyarázója lehet a kor is, az európai színháztörténet egyik legragyogóbb, anyagi erő s tömeghatás szempontjából soha nem ismert lehetőségeket kínáló korszaka, amelyben társadalom, tehnika, művészet és tudomány egyforma lelkesedéssel, találékonysággal és bőkezűséggel állott a színház szolgálatába.

 

Nem mutathatunk itt rá azoknak az erőknek egész sorára, amelyeket Reinhardt céljai érdekében felhasznált; elég lesz egy példa s nem is a legjelentékenyebb: a történelmi kutatásé. Tudjuk, hogy az elmúlt évszázad szellemi hatalmasságai között milyen előkelő helyet foglalt el a historizmus. Hatásaitól a színház sem maradt mentes: a meiningénieknél még csak az anyag és a díszlet történelmi valódiságát követelte, Reinhardt művészetében azonban már az ízlés, stílus és légkör történelmi hűségét is.

 

Ahogy a kor tudósai és írói minden költőt és művet a maga, korából igyekeztek megérteni és megmagyarázni, s a maga történelmi környezetében elhelyezni, Reinhardt rendezői gyakorlatának is egyik fontos tétele volt: minden művet a saját alkata, hangulata és stílusa szerint kell színre vinni. S ha történelmi ihletének vezére nem egyszer az ötlet volt is, tagadhatatlan, hogy ritka érzékkel hasznosította az irodalom-, művészet- és színháztörténet eredményéit s bizonyos, hogy különösen közönsége elitjének körében - nem egy komoly sikerét ezeknek az eszközöknek segítségével vívta ki.


De ezen a ponton utalhatunk talán művészeti irányának s hatásának egyik legkomolyabb veszélyére is: a színjátszó stílus, teljes relativizálására. A végletekig menő hűség, a történelmi miliőhöz, egyéni, nemzeti színezethez, amelyre nem annyira ő maga, mint inkább utánzóinak serege esküdött, nem csak megvalósíthatatlan, de szükségtelen és veszedelmes is: a sok változatban könnyen elvész a lényeg.

 

A színész, aki változó szerepeiben nem igazodhatik még az egységes stílus állandóságához sem, végül már nem tud semmiféle hitelt adni alakjainak, a közönség pedig, amely minden nap más stílus és más világ képeit látja, végül is igen sokoldalú színháztörténeti műveltségre tehet szert, a legfontosabbat azonban: önmagát, a saját korát és annak feladatait, elveszíti. Reinhardtot a végletességtől megóvta jó ösztöne és proteuszi változékonyságában is egységes ízlése. A pénz csábítsanak, a játék örömének s a tömeghatás mámorának azonban épp úgy nem tudott ellenállni, mint kora, amely a sikert emelte oltárra s a világhírt tartotta ás emberi pálya legmagasabb pontjának.

 

Ez a kor a maga hősét ünnepelte Reinhardtban s olyan tekintélyt, vagyont és befolyást juttatott neki, amelyhez foghatóra nincs példa a színház történetében. Volt idő. amikor úgy élt leopoldskroni kastélyában, mint a korszellem egyik uralkodó fejedelme.
Bennünket magyarokat különösen érdekemet még, hogy Magyarországról származott el, s hogy magyar kapcsolatait mindvégig megtartotta. Sok magyar színészt tett világhírűvé, nem egy magyar színdarabot adott, elő - többek között a Bánk bánt is – a világ színpadain s több ízben vendégszerepelt Budapesten.
Keresztury Dezső

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Max Reinhardt Reinhardt egy Shakespeare rendezése
HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A békeszerződések margójára A békeszerződések margójára
A világ közvéleménye feszült érdeklődéssel figyeli azokat a roppant...
A póttartalékosok hazabocsátása A póttartalékosok hazabocsátása
Bécsből írják, hogy legfelsőbb paranccsal e hónap 21-én elrendelték,...
Egy szegedi építőmester betörései Egy szegedi építőmester betörései
Szegeden jól ismerték s mint vagyonos ember, köztiszteletben élt...
A new-yorki rendőrség titkai A new-yorki rendőrség titkai
A new-yorki rendőrségnek mindig voltak és vannak titkai, de a...
Keményfejű csavargó Keményfejű csavargó
Nagyváradon deczember 8-ikán reggel két csendőr és egy rendőr...
A hélium a levegő vitaminja A hélium a levegő vitaminja
A levegő nemcsak nitrogénból és oxigénből áll, hanem szénsavon kívül...
A Magyar Nemzeti Bank arany- és devizakészletének felértékelése nem hoz változást az árfolyamjegyzésben A Magyar Nemzeti Bank arany- és devizakészletének felértékelése nem...
A Magyar Nemzeti Bank főtanácsülése a február 6-ki közgyűlésnek a...
A Kormányzó Ur neje uj nyomorenyhitő akciót indit meg A Kormányzó Ur neje uj nyomorenyhitő akciót indit meg
Horthy Miklós Kormányzóné nemes szive sugallatát követve, ismét...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98