Közel negyedszázados pályafutása alatt A Reggel gyakran állott viharok, harcok, pusztulására törő támadások középpontjában. Soha meg nem rettentünk, soha nem retikáltunk; életre-halálra vállaltuk a viharok és harcok kockázatát. Elhatározásunkat mindig könnyűvé tette szent hitünk és töretlen meggyőződésünk: a népuralom, a közélet tisztasága és a gazdasági igazság nemzetmegváltó erejében.

Közel negyedszázadik szembe úszni az áradattal, mindig a gyengébb pártján állni szemben a hatalommal, úttalan utakon nyomozni a bűnt, irtani a törvénytelenséget, leleplezni a korrupciót: az ujságírói hivatás olyan kemény iskolája, amely megedzett bennünket sebek, csapások, vereségek elviselésére.

A Reggel-t a sötétségbe vesző évtizedek alatt háromszor tiltották be, több mint százszor ítélték szabadságvesztésre és pénzbírságra, a szerkesztője börtönt ült, mert bizony nem tartozunk a nyájas, nyugodt életű, bölcs lapkiadók közé, akik „ne szólj szám, nem fáj fejem”, vagy ne fujd, ami nem éget” programjával életbiztosítást kötöttek a változó kormányokkal és a változatlan reakcióval. A mi hitvallásunk szerint nem lehet bilincseket szétzúzni és ugyanakkor a rabszolgakereskedőkkel osztozkodni; nem lehet a népet szeretni és a nép ellenségeivel ölelkezni. A mennynek igérkezni és a pokollal – kollaborálni!

Idézzük fel végsőkig elkeseredett, irgalmatlan csaták emlékeit? A frankhamisítást. A titkos társaságokat. A Vásárpénztár elherdált millióit. Hányszor maradtunk reménytelenül, egyedül?
Hányszor tepert le a túlerő, a politikai martalócok nyilt és titkos szolidaritása? Voltak keserű óráink, amikor lelkiismeretünk Morse-jelei, a szerkesztőségi írógépek kopogása közben Turgenyev szörnyű rajza kísértett: a „Tavaszi hullámok” költője lefesti a tolongó népet, amely egy halálra ítélt embert megrendülve kísér utolsó útjára az akasztófa felé. Valaki megkérdezi: kit fognak kivégezni?

Egy hirlapírót, felelte a hóhér. Egy hirlapírót? kérdik újra: - egy hirlapírót! adják tovább szájról-szájra, - egy hirlapírót, mondják egymásután százan meg százan és csendesen, egymást nem bíztatva, össze nem beszélve, közömbösen, mintha már kisétálták volna magukat, hazaszéled az egész tömeg….

Mégis megvívjuk a harcot. Ha a víz tetején szántottunk is és barázdáinkat betemették a reakció hullámai. Ha mások, nagyobbak, derekabbak, tehetségesebbek hintették a magot, mi szikkadt földet trágyáztuk vérünkkel, idegeinkkel, kiszakított életerőnkkel, egyre fáradtabb szívünk dobogásával. Jó mesterünktől, Adytól tanultuk: a harc az Isten!
Sebeket adunk, sebeket kaptunk de legveszettebb viadalainkban nem vonta kétségbe senki emberfia jóhiszeműségünket.