Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1920 | Május

Iparművészeti nevelésünk válsága

Az októberi forradalom lázas művészetpedagógiai ankétjein szinte következetesen ismétlődött meg valami, amiről - minthogy nem vagyok a forradalmak lélektanának hivatásos ismerője, - nem tudom, tipikus szimptómája-e a forradalmak lelki életének, vagy pedig a magyar pszichének egy faji adottsága. Az ankéteken jelen volt szakemberek hozzászólásait ugyanis az ülések vezetői számtalanszor szakították félbe ezzel a megjegyzéssel: "ez részletkérdés, maradjunk egyelőre az általános elvi szempontok megbeszélésénél" . És tény az, hogy a tárgyalások túlnyomó része nem is jutott ennél sokkal tovább.

Ha felületesen tekintjük azt a csekélységnek látszó momentumot, aligha találunk benne valami különöset. Elvégre is egy országosnak szánt kultúrprogram céltudatos kidolgozása tényleg megkövetel valamiféle tárgyalási rendet és egy, legalább technikailag fegyelmezett, munkamenetet; abban sincsen semmi csudálatos, hogy ott, ahol évek óta felgyülemlett bajok orvoslásáról volt szó, egy-két szakember naiv türelmetlensége kirobbantotta az összes ideaszemcséket, amelyek benne évek hosszú során keresztül, nehéz elgondolások árán kiérlelődtek s amelyek mindegyikéhez egy-egy meddőnek hitt óra emléke asszociálódott.

 

A különös és figyelemreméltó csak az volt, hogy ez a részletekbetévedés tömegjelenségszerűen lépett fel a szakemberek között és minden esetben a reflexiók oly bonyolult komplexumát vetette bele a tárgyalásokba, hogy azt pusztán a türelmetlenséggel és a gondolkodás fegyelmezetlenségével megmagyarázni nem lehet.

Az iparművészeti tanításnak itt, minálunk, sajnos, nincsenek alárendelt jelentőségű részletkérdései. Ez akkor derül ki, ha egy elgondolt szervezet gyakorlati kivitelét akarjuk megkísérelni. A társadalmi és a családi nevelés adottsága, a gazdasági viszonyok rideg tényei, művészeti kultúránk tradícióinak rendezetlensége, szakembereink csekély száma és egy részüknek hiányos készültsége, iskolaépületeink célszerűtlensége, felszerelésük hiányai, a tanulóanyag előképzettségének elégtelen volta, mind egyenlő értékű tényezők, amelyek egymásból erednek, egymásra hatnak, egyidőben okok és okozatok, úgy, hogy egy elkövetkező reformmunka megindítását reparatív alapon elképzelni sem lehet.

 

Ha nem akarunk értéktelen félmunkát végezni, vagy nem akarjuk egyre jobban gyengülő energiáinkat kilátástalan erőfeszítésekkel széjjelforgácsolni, csak egy utat választhatunk: a gyökeres újraépítést.

 

És hogy ezt a munkát megkezdhessük, nemcsak az elmúlt tizenöt esztendő tanulságait kell világos aggyal átértékelnünk, nemcsak régi értékeinket kell revízió alá vennünk, hanem - (iparművészetről van szó) - gazdasági életünk tényeinek mérlegelésével és a megvalósítás lehetőségeinek számbavételével, főleg azonban szerény formában és lefokozott igényekkel építeni meg azt a szilárd alapot, melynek kövei ennek az országnak gazdasági és ipari életében, társadalmi elrétegeződésében és faji karakterében adva vannak. Iparművészeti tanításunk most válságos órákat él át s e tekintetben osztozik kultúréletünk egyéb intézményeivel.

 

Bűnös lustaság lenne azonban, ha a válság okait ezúttal is csupán a külső körülményekben keresnők, mint ahogyan a háború alatt minden intézményünk évtizedes szervi hibáit a háborús viszonyok kivételességeivel mentegettük és nem állapítanók meg komolyan és tárgyilagosan, hogy iparművészeti tanításunk mai válságának belső okai is vannak, melyek ha egyébre nem, arra igen jók, hogy vizsgálatuk kapcsán az elmúlt másfél évtized tanulságait összefoglalhassuk.

A válság felismerése nem friss keletű. Iparművészeinket és művészpedagógusainkat már régóta foglalkoztatják a legkülönfélébb reformlehetőségek, amelyek eltérők ugyan a gyakorlati megoldás módja tekintetében, de kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy bajok vannak, igen nagy bajok s hogy helyrehozhatatlan veszteség minden nap, mely eltelt anélkül, hogy orvoslásuk érdekében valami történt volna.

 

A "Magyar Iparművészet"  országos Iparművészeti Társulatunk lapja, 1919. 1-2. számában foglalkozik ezzel a kérdéssel és "Tennivalók az iparművészet terén" című közleményében tizenhárom iparművésznek és művészpedagógusnak hozzászólásait közli. E közlemény minden sora figyelemreméltó megállapítás és hasznosítható érték. A diktatúra előtt, tehát zavaros időben, az ideges túlfeszültség óráiban jelent meg, s így valószínűleg sokak figyelmét kerülte ki és sokak emlékezetében mosódott el, kár volna azt csak úgy, minden szó nélkül a feledésnek átadni.

 

A szerkesztő néhány szavas bevezetése kitűnő érzékkel konstatálja iparművészeti kultúránk kritikus szituációját és amikor azt mondja, hogy "a művészet fejlesztésére hivatott hatósági és társadalmi intézményeknek - nehogy a talajt veszítsék lábok alól - alkalmazkodniok kell a most kibontakozó új feladatokhoz és az új igényekhez", amikor azt követeli, hogy "alapos revízió alá kell venniük (t. i. a kérdéses intézményeknek) működésük programját, a célokat, amelyekért s az eszközöket, amelyekkel dolgoztak, ha hivatásukat a megújhodó Magyarországban is hasznosan és eredményesen betölteni akarják", amikor megállapítja, hogy "áll ez természetesen az iparművészetre s az iparművészettel foglalkozó intézményekre és egyesülésekre is" voltaképpen nem tesz egyebet, mint szigorú és igazságos ítéletet mond a múlt felett, amelynek eredményei nem nyújtanak többé megnyugtató garanciákat arra nézve, hogy kellő átértékelés nélkül a további fejlődésnek alapul szolgálhassanak.

 

Ezek a bátor és okos szavak iparművészeti színjátékunk első felvonását fejezik be, nemcsak súlyuknál fogva, mert a legilletékesebb tényező részéről hangzottak el, hanem megfontoltságuk miatt is, mert az a hely, ahonnan felénk köszöntöttek, iparművészeti tradícióink mindenkori szentélye és a fejlődés törvényeinek mindenkori tisztelője és őrzője volt.

Ha a hozzászólásokat figyelemmel olvassuk, a feltörő panaszok, vádak, rezignált megállapítások, vagy lesújtó vádak sokféle változataiban iparművészeti krízisünk csaknem valamennyi kórokozóját felleljük. Kétségtelen például, hogy az utóbbiak sorában a legelső és a legfontosabb: iparművészeti kultúránk gazdasági és pedagógiai talajtalansága.

 

Bármennyi jóhiszeműséggel adózzunk is iparművészetünk nemzetközi és hazai sikereinek, a kitüntető érmeknek, díjaknak és okleveleknek, bármekkora elismeréssel köszöntsük is művészpedagógusaink sorában azokat, akik felismerve a helyzetet, emberfeletti elszántsággal vállalkoztak iparművészeti nevelésre ott, ahol az ipari nevelés alapelemei is hiányoztak, nem térhetünk ki ama megállapítás elől, hogy ez a munka és a nyomában járó siker görcsös-bolondos szélmalomharc, káprázatos délibábűzés volt, melynek Don Quichottejáit a gazdasági világomlás kijózanító ökölcsapása a sárba terítette. Iparművészeti kultúránk kacsalábon forgó, finom művű elefántcsonttorony volt, tele idegenből származó ornamentekkel, mely árván tipegett kacsalábán ide-oda a sok szilárd alépítményű kőtorony között.

 

Iparművészeti kultúránk nem volt egy homogén szerkezetű ipari kultúrának sem következménye, sem szükséglete, iparművészeti tanításunk nem volt az iparoktatásnak sem kiegészítője, sem befejezője. Sőt: iparművészetünket nem a magyar kultúra szükséglete hívta életre, hiszen akkor nem állott volna oly árván és gyökértelenül, hanem túláradt szívű rajongók teremtették meg csökönyös hittel, nagyotakarással a - semmiből. "Kétségtelen - írja Groh István, az iparművészeti iskola igazgatója - hogy az iparművészeti iskolát, ezt a négyévtizedes intézményt korábban alapították, mintsem a közszükség kívánta volna.

 

"A legnemesebb államdoktrínák vezették Trefortot, de nem a gyakorlati érzék. Az iskola így hiába bocsátott gyökérszálakat az életbe, talajra alig talált, hisz iparunk úgyszólván nem volt. Tanulókat az iskola padjairól kaptunk, nem az iparból..." Majd más helyütt: "...hiába bocsátjuk az életbe a legkitűnőbben képzett növendékeket, ha nincs virágzó iparunk, alig fognak boldogulni".

 

Lényegében ugyanez a gondolat foglalkoztatja Menyhért Miklóst is, aki mint ízig-vérig gyakorlati szakember, szintén azt látja, hogy iparművészeti nevelésünk "nem áll a gyakorlati élettel megfelelő kapcsolatban", mert "az iparművészeti oktatás alapfeltétele, hogy a tervezni tanuló növendék az elkészítendő tárgy anyagának teljes szakismeretével rendelkezzék" és "ismerje a kivitelre szánt anyag technológiáját, a különféle szerkezeti módozatokat s sajátítsa el a legelemibb műhelygyakorlatokat".

 

Barna Artúr szerint: "olyan iparművész gárdát kell teremtenünk, amely nagy látókörű műveltség mellett elsőrangú szakképzettséggel rendelkezik". Jungfer József szerint: "ha virágzó iparművészetet akarunk, akkor erősítsük, fejlesszük és nemesítsük műiparunkat, mert minden korok iparművészeti remekeit mesteremberek kezemunkája alkotta". Roth Miksa szerint: "életképes, reális, közgazdasági jelentőséggel bíró iparművészet csakis magas színvonalú, tökéletes műiparból alakulhat ki".

 

És így tovább. Azért idéztem ezeket a ma egy éve elhangzott szakvéleményeket, hogy igazoljam, amit bevezetésül mondtam: a reánk nehezedett krízist minden szakember megérezte, a fő okát mindegyik az iparművészeti nevelés szellemében látta és az újjáépítés módját minden szakember az ipari és iparművészeti nevelés elkülönítettségének sürgős megszüntetésében kereste.

A krízis második oka, mely sok tekintetben függvénye az előbbinek, szintén komoly és távolban gyökerező. Miután iparművészeti kultúránkat nem iparunk fejlettsége, hanem egy elszánt "csakazértis" teremtette meg, születése percétől kezdve nélkülözte az iparral való szerves kapcsolatot, sőt nemcsak nélkülözte, hanem egyenesen kerülte.

 

Igenis kerülte, - nem intézményesen és nem kifejezetten, hiszen az iskolapadokból kikerülő növendékanyag hálátlanságát nagyon meg kellett szenvednie - hanem kerülte hivatásának fölényesen értelmezett magasabbrendűségéből kifolyólag. Felpanaszolta, hogy ipari előképzettséggel bíró tanulók helyett iskolás gyerekeket kap, védekezett is az utóbbiak ellen korhatár szabállyal és numerus clausussal, de ugyanakkor egy lépést sem tett az iparoktatás adott és - sajnos - igen szerény nívójának áthidalásának érdekében.

 

Méltóságteljes magasságból tekintett az ipari munkásságra, számtalanszor felpanaszolva az iparművészeti továbbképzéstől való húzódozását, de ugyanakkor tökéletesen megfeledkezve arról, hogy iparművészeti oktatásunk színvonala éppen a művészi tartalom túlságos kiélezettsége miatt, lelkileg idegen az előtt az iparostanuló előtt, aki szakmabeli előképzettségét kemény műhelymunkában és a szó szoros értelmében vett inas-szolgálatban töltötte el. Sokkal közelebb jutott az iparossághoz - esti rajztanfolyamai révén - a technológiai szakiskola és a közösségi iparrajziskola.

 

Ezek a tanfolyamok azonban nagyobbrészt iparossegéd-továbbképzéssel foglalkoztak, túlnyomó részben rajzi, technológiai és műszaki irányban úgy, hogy a közvetlen iparművészeti nevelés gyakorlati előkészítésének nem adhattak hajlékot. A közösségi iparrajziskolának, ennek a jelentős múltú, jobb sorsa érdemes intézménynek van ugyan néhány kitűnően berendezett és felszerelt tanműhelye, de ezek évek óta jóformán üresen állanak.

 

Az iskolának nem lévén szervezete, mely az országos ipari és iparművészeti oktatáshoz való viszonyát és az ipari élettel való kapcsolatát tisztázta volna, súlyosan megérezte a világháborút, de még inkább az elmúlt forradalmi esztendőt, amikor a különféle illetékes és illetéktelen népbiztosságoknak, szakszervezeteknek és reformbizottságoknak valóságos játékszere lett. Sorsa az egységes országos iparosképzés megszervezésétől függ és az iparművészeti oktatás keretei között elfoglalandó helye is csak akkor fog végleg tisztázódni.

Az iparoktatás és az iparművészeti képzés színvonalának ez a nivellálatlansága azért éreztette hatását oly nyomasztó formában, mert - s ez a krízis harmadik oka - az amúgy is kiélezett színvonalbeli differenciákat a tanítás teoretikus szelleme még keményebben hangsúlyozta.

 

Az iparoktatás intézményes része - tudjuk - teljesen elméleti értékű volt: a tanítás munkáját rövid kurzusokon átképzett tanítók végezték, a műhelyben szerzett ismeretek pedig, ipari életünk sajátos elhatároltsága és mestereink pedagógiai rátermettségének hiánya következtében, nem válhattak a tanuló tudatában sem szerves egységgé, sem eleven értékekké.

 

Elképzelhető ezek után, hogy "az iskolapadokból kikerülő tanulók", akik még a műhely levegőjét sem ismerték, amikor az iparművészeti iskolába léptek, mennyire kilátástalanná tették az iparművészeti kiképzést. Az októberi kormány művészetnevelési biztosa magában az iparművészeti iskolában akarta, szervezeti úton, ezt a hiányt pótolni, amikor a "műhelymunka intenzívebb gyakorlásában" látta az iskola fő hivatását. Szándéka csak azt árulta el, hogy nem volt pedagógiai áttekintése.

 

Mert bár - mint azt ismét a kérdéses folyóirat egy más helyén olvassuk - "a kormánybiztos programját a művészeti egyesületek és intézmények képviselői rokonszenvesen fogadták" és "bizalommal és rokonérzéssel" néztek a kormánybiztos működése elé - a gyakorlat igen hamar beigazolta volna, hogy az ipari és művészi képzésnek egymást kiegészítő összekapcsolása azon a fokon, melyet az iparművészeti iskola képvisel, csak egy tökéletes és tervszerű ipari képzés folytatásaképpen szerezhette volna meg létjogosultságát. Ez a terv, mely egy amúgy is elszigetelten álló intézményt így kiragadott az országos iparoktatási iskolaszervezetből, semmi esetre sem orvosolta volna az iskolának számtalanszor szemére vetett hibáját, a "proletárnevelést".

És ha már itt tartunk, ne feledkezzünk meg az iparművészeti nevelés válságának negyedik okáról sem, a szaktanárképzés teljes szervezetlenségéről. Az iparművészeti tanfolyamoknak nemcsak a növendékei, hanem a tanárai is sínylik a gyakorlati képzettség hiányát.

 

Nagyon kevés olyan művészpedagógusunk van, aki egy iparművészeti szakmának mesterségi részét is magáévá tette volna, és hogy a legtöbbje nem tette, az talán egy esetben sem személyi okokon múlott, hanem hazug etikai dogmákon, szerencsétlen gazdasági viszonyokon, kínálkozó alkalmak hiányán, vagy legtöbbször a mielőbbi állásbalépés és kenyérkereset szükségén. Nem vád, csak keserű megállapítás tehát, hogy iparművészeti kultúránk megteremtői csak a célt látták maguk előtt és nem számoltak azzal, hogy a cél közelebbhozatala reális eszközöket követel, amelyeket a puszta célkitűzés egymaga megteremteni nem képes.

 

Intézményes szaktanítóképzésünk nincsen. Iparművész-pedagógusaink, ipari autodidakták. Csaknem 70%-uk rajztanár, akik közül legtöbben egyéni ambícióból, a pihenésük idejéből ellopott órákban sajátították el egyik-másik ipari szakmának technikai tudnivalóit és csak elenyésző kisebbségük volt abban a kivételes helyzetben, hogy ezeket a technikai ismereteket rendszeres és céltudatos tanulmányok révén még neveltetése idején, vagy rajztanári kiképzése kapcsán megszerezhette.

 

Az ismeretszerzésnek e tisztán személyes természetű módjai a magyar szaktanárok lélektanát egészen sajátos tanártípusokra tagolják fel, egyfelől olyanokra, akik a tökéletlenségig egyoldalú specialistákká individualizálódtak és akikben a szakma fanatikus szeretete a társtalan elszigeteltséggel egy magasból alátekintő, féltékeny önzéssé egyesült, másfelől olyanokra, akik egy-egy ipari szakmának csak a legelemibb tudnivalóit szerezték meg s akikben éppen ennélfogva a művészi önérzet mindig elnyomta a sokkal gyengébb fegyverzetű iparost és pedagógust. Az előbbi típus teljesen magának élt és igazságtalan mellőzésről panaszkodott, az utóbbi pedig akarva sem tudott volna mást, vagy többet adni, mint amit adott.

Legendák keringtek nálunk elnyomott kiváló művészpedagógusokról, akiknek érvényesülését és szabad munkakifejtését a "korrupt" iskolaszervezetek szűk keretei megakadályozzák, legendák, "bürokratikus" kerékkötőkről, akik útját állják "rég megérett" reformoknak, felszín alá rejtett "értékekről", akiknek és amelyeknek kiváltódását egy "reakciós" világnézet teszi lehetetlenné.

 

Nos, az októberi forradalom széttörte a szűk iskolakereteket, eltávolította helyükről a bürokratikus kerékkötőket, feldöntötte a reakciós világnézetet is, szóval - mint a Magyar Iparművészet idézett közleménye írja - "a legújabb idők mélyreható politikai átalakulása nagy változásokat indított meg nemcsak a kormányzat minden terén, hanem a tudomány, irodalom és a művészeti termelés sokféle ágaiban is", igen, megtörtént mindez, csak a legendák hősei nem voltak sehol, akiknek "érvényesülését, munkáját és együttműködését" iparművészeti nevelésünk szelleme évtizedek óta nélkülözte.

 

És miért nem voltak sehol? Mert egyáltalán nem is voltak soha. Az előbb jellemzett két típus volt csak meg, két erőtlen hajtása a mi talajtalan iparművészeti kultúránknak, a magántudóssá torzult, féktelen álmokkal telefirkált lelkű rajongó, a művész és az anyagiasság apró életkényelmeiért reszkető, existenciális küzdéseiben opportunussá puhult filiszter.

 

És itt kanyarodik vissza vizsgálódásunk útja oda, ahonnan kiindult: az októberi forradalmak ankétjeihez. A jelenségszerűvé vált részletekbetévedés ennek a két típusnak lelki életét tükrözte vissza, amazok részéről a mindent fontosnak tartó és mindent egycsapással újra teremteni akaró féktelenséget, emezek részéről pedig a szárnyavesztett, távlattalan kicsinyességet.

Iparművészeti krízisünk külső okainak száma is jelentős. A háborús viszonyok és az első forradalmi év bonyolult oksorozatát ma még ne analizáljuk. Az események méretei és szemszögünk foka ma még nem állanak egymással olyan arányban, hogy a képet, melyet rajzolhatnánk, távlati csalódás, vagy torzulás ne zavarná.

 

A súlyosabb természetű okok különben is korábbi eredetűek. Hogy iparművészeti tanításunk már a háztetőn szaladgált, amikor iparoktatásunk még meg sem született, az kétségtelenül sokban hozzájárult a mai tanácstalan állapot előidézéséhez, de annak a ténynek, hogy iparoktatásunk, vagy mondjuk inkább, a műhelyoktatásunk éveken át csak tervekben, javaslatokban és előterjesztésekben élt, az adta meg kínos komolyságát, hogy ifjúságunk családi és iskolai neveléséből elsikkadt a gyakorlati érzék fejlesztése és az ipari munkának méltó megbecsültetése.

 

Szégyellhetjük és van rá okunk, tagadhatjuk, de hiába tesszük, a "suszterinasnak adlak, ha nem tanulsz" kezdetű tanszónoklat még ma is módszertani formulája és fegyelmi eszköze a családi nevelésnek s a "derék" iparos és "tisztességes" mesterember még ma is ugyanazok a fölényes vállveregetések, amelyek ötven évvel ezelőtt voltak. A gazdasági viszonyok súlyosodásával azonban a diplomás kenyérkereseti lehetőségek száma egyre jobban redukálódott és a diplomák babonás glóriája egyre halványabbá fakult, úgy hogy az iparművészeti nevelés intézményessé tétele éppen kapóra jött ama társadalmi rétegek számára, amelyek az ipari pályát nem számították a kívánatos polgári karrierek közé.

 

Az iparművészeti pálya a maga művészi dekórumaival segítségére sietett az iparosképzés társadalmi szépséghibáinak és a tanulni nem akaró gyermeket nem fenyegette többé az a szégyen, hogy valamelyik iparos műhelyben, a gyalupad, vagy az enyves fazék mellett lesz kénytelen megbűnhődni azért, amiért a természet szeszélyes törvényei szerint jobban érdekelte a fúrás-faragás, mint Lívius 21-ik könyvének 45. első fejezete, vagy a kéttagúak pozitív egész hatványai.

 

Ily módon azután sikerült az iparosképzést és annak kellemetlen járulékait, a műhelymunkát, a tanoncszerződést s a tanonciskolát kijátszani és egy kellemesebb elnevezésű, bizonyos mértékben presztízst is jelentő hivatás felé átsiklani. Mert ha még olyan hiányos volt is a tanoncok gyakorlati kiképzésének szakmai része, mégis jelentett számára valamit: a műhely levegőjével és a munka lényegével való megismerkedést, főleg pedig egy didaktikai alapot, mely kellő átképzés és kiegészítés után mindig alkalmassá válhatott volna egy további tanítás etikai alátámasztására.

 

A gyakorlati irányú nevelés nemcsak az iskolaszervezetekből hiányzott, hanem magából az egész társadalomból is. Azoknak az okoknak egy része tehát, amelyek iparosok helyett iskolás gyerekeket tereltek az iparművészeti pályára, etikai és gazdasági természetük, ezek egymagukban is elégségesek lettek volna a bekövetkezett krízis előidézésére is.

De iparművészeti nevelésünk tisztán művészi része is zsákutcába szorult, mert leggazdagabb erőforrásunknak a magyar népművészetnek értékeiből nem tudott a maga számára tradíciós alapot teremteni.

 

A nyugat felől beözönlő stílusáramlatok mindegyikére rezonált s mindegyike nyomot hagyott rajta, alig bukkant fel valahol egy új, legtöbbször egyéni stílusváltozat, annak máról-holnapra tehetséges és mohó magyar utánzói és hitvallói támadtak. Azok a csökönyös hitű kevesek, akik a faji pszichének ösztönösségével érezték és vallották, hogy népművészetünk az egyetlen ép történeti adottság, melyre iparművészeti kultúránkat felépíthetjük, tiszteletreméltó kuriózumok számba mentek és elszigetelt szektaként emelkedtek ki a meggyőződéstelenség tarkaságából. Hitünk nem vált a magyar iparművészet egészének hitévé, törekvéseik realizálása nem vált kultúrpolitikánk kötelezettségérzetévé.

Értékileg egyenesen szánalmas az, ami népművészetünk emlékeinek összegyűjtése és feldolgozása érdekében történt. Ha Malonyai képeskönyveitől eltekintünk, itt is csak egyeseket, rajongókat és megértőket, kevéspénzű egyesületeket, társulatokat találunk, melyek szűk keretek között nagy erőfeszítéssel és nagy lelkesedéssel igyekeztek menteni a menthetőt, de még koncepciókban sem leljük nyomát egy országosan megszervezett gyűjtőmunkának, mely szakembereket kívánt volna foglalkoztatni, egy népművészeti múzeumnak, mely a gyűjtés anyagának etnográfiai, művészeti, ipari és didaktikai szempontból való feldolgozását végezte volna, szakemberek vezetése alatt álló vidéki műhelytelepeknek, melyek egyrészt konzerválták volna a népművészet helyi tradícióit, másrészt pedig a falu és a város művészeti életének világnézeti különbségeit kiegyenlíthették volna, e sok közül az iparművészeti tanítást kettő sújtotta a legjobban: a szakszerű gyűjtés szervezetlen volta és a gyűjtött anyagnak alaktani és szerkezettani alapon való didaktikai feldolgozatlansága.

 

Így történhetett meg, hogy csak a kivételesen rátermettek idegezték be népművészetünket és nyújtottak e téren jelentékenyebb értékeket, az átlag pedig, amely még a művészeti szakiskolák munkájának is útjelzője, inkább reagált a készen kapott idegen hatásokra, mint a nagy kritikai elmélyedést követelő, mélyen a felszín alatt meghúzódó népművészeti értékekre.

Lehet, hogy krízisünk okait rosszul látjuk s hogy nemsokára meghazudtolnak bennünket a tények, lehet, hogy a mai leromlottságunk csak órákig tartó bénultság, mely talán már holnap fölenged, lehet, hogy amit ma törmeléknek nézünk, a legkitűnőbb építőanyag, melyből eljövendő félistenek új kultúrát tudnak felépíteni, de azt, hogy népművészetünk kincsének intézményes megőrzését és gyümölcsöztetését elmulasztottuk, sokáig, még nagyon sokáig fogja iparművészeti nevelésünk megsínyleni. És a válságot az teszi ma oly vigasztalanul komorrá, hogy a kivezető utat megjelölni sem tudjuk.

Az elmúlt év a csalódások krőzusává tett bennünket. Legszentebbeknek és legnagyobbaknak hitt eszméink sárba rángatva, soraink megtizedelve, békénk, szeretetünk és megértésünk rongyokká tépve. "Ha ennek az országnak a háború után csakugyan lesz még művészete..."írta keserűen ma egy éve Körösfői Aladár, - nos, tehát: ha csakugyan lesz még művészete, mely konszolidált gazdasági és társadalmi életen nyugszik, akkor a leendő iparművészeti oktatásunk számára ma csak két alapelvet tűzhetünk ki: az intézményes szaktanítóképzés megszervezését és az iparművészeti nevelésnek egy egységes és országos iskolaszervezetbe való beépítését, befelé: szoros kapcsolatban a műhelyes iparoktatással és kifelé: a termelőiparral.

 

Jashik Álmos

<<
<
1
2
3
4
5
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Az iparművészeti iskola csipkeverő tanfolyama A milánói kiállitáson a magyar iparművészet Az iparművészeti kiállitás előcsarnoka A magyar iparművészeti és háziipari kiállítás A magyar iparművészeti és háziipari kiállitás főépületének homlokzata Iparművészeti Múzeum Magyar grafikusok kiállítása az Iparművészeti múzeumban
HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Jekelfalussy Zoltán beteg Jekelfalussy Zoltán beteg
Jekelfalussy Zoltán, császári és királyi kamarás, Fiume utolsó magyar...
József főherczeg kisjenői vadászatai József főherczeg kisjenői vadászatai
Maga József főherczeg már évek óta nem vadászik. Nem emlékszem, kitől...
Gorkij Gorkij
Az orosz munkásforradalom levert táborából sok foglyot őriztek most...
A monarchia békejegyzéke A monarchia békejegyzéke
Tegnap, szombaton küldte el a monarchia a béketárgyalásokat megelőző...
Sikkasztó bankpénztáros Sikkasztó bankpénztáros
A Magyar Leszámítoló- és Pénzváltóbank takarékosztályában nov. 2-án...
A fémek és az idegrendszer A fémek és az idegrendszer
Ismeretes, hogy a lelki, kedélybeli változások és a vegyi folyamatok...
Bestiális kéjgyilkosság áldozata a 12 éves Hajmás Ilonka Bestiális kéjgyilkosság áldozata a 12 éves Hajmás Ilonka
A nagytétényi Baross-telepen történt kéjgyilkosság ügye nagymértékben...
Az egyedüli értékmérő Az egyedüli értékmérő
Valamikor mi harcoltunk azért az elvért, hogy a művészetben - ide...
Otto Liliental (1848 - 1896) Otto Liliental (1848 - 1896)
Ő volt az első szárnyas ember. Azon zsenik közé tartozott, akiket már...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98