Dtum
Login with Facebookk
1922 | Február

Jászai Mari és Márkus Emilia

"Sakkfigurák vagyunk, a költő kellékei a színházak rekvizitum-kamrájában és - művészeknek gúnyolnak bennünket!" Ezt Jászai írja könyvében és ő, a "telhetetlen lélek", amint önmagát nevezi, ebben a keserű kifakadásában ösztönösen közelíti meg annak a viszonynak meghatározását, melyben Thespis korától kezdve minden idők színésze van a művészettel.

 

Csak arra gondolok, hogy Szophoklész sorai most több mint kétezer esztendő után is ugyanúgy sugároznak, művészi kalóriájukból semmit sem veszítettek; de az az asszonyi zokogás, amely Orestes urnája fölött az első Elektra-színésznő szívéből felszakadt, minden későbbi nemzedék számára elveszett. Arra gondolok, hogy csupán a könyvespolcra kell nyúlnom és Horatius, Goethe, Berzsenyi, Petőfi vagy Arany lényéhez (művészi lényéhez) olyan közel tudok jutni s annyira az enyém, mint kortársaiké, de Garrick, Talma, Clairon, Lekain, Déryné, Tóth József és minden színész alkotása abban a pillanatban meghalt, mikor az öltözőben lemosta arcáról a festéket.

 

Nincs mód és nincs eszköz rá, hogy a színész alkotását halhatatlanná tegyük. El tudok képzelni olyan tökéletes kinematográfiát és olyan tökéletes fonográfot, amely vonalakban, színekben és hangokban mindent megőriz és visszaad, amit a színész lépett, megtántorodott, lehajolt, kiegyenesedett, beszélt, sóhajtott, sikoltott vagy kacagott a színpadon, el tudom képzelni, hogy 1998-ban egy nyugalmas téli estén felhúzom valamely csodálatosan tökéletes szerkezetű kino-fonográf rugóit és megjelenik előttem - ruhájának, szavának, mozdulatának teljes pontosságával - az az új Jászai Mari vagy Márkus Emilia, aki mondjuk 1950-ben játszotta Machbetet vagy Nórát.

 

Az élettelen gépből előhívott játék, amely anyagtalan, még sem fogja sohasem adni azt a hatást, amit a színész - eleven teste. És itt már világos is a tétel: a művész lénye a lélek, a színész lénye a test. Itt újra idéznem kell Jászait: " ... egy lüktető halántékú, forró vérű, ragyogó szemű beszélő szobor elragadóbb mint a hideg márvány, de kevesebb, mert - eltűnik az ifjúsággal."

Ez a töprengés a színészi alkotás halandósága felett szinte önkénytelen, ha két olyan színészi pálya ér mérföldkövekhez, mint a Jászai Marié és Márkus Emiliáé. A Nemzeti Színház Jászai Mari félszázados jubileumára készül, Márkus Emiliát pedig az ez idei Greguss-díjjal koszorúzta a Kisfaludy Társaság. E két pálya és mindaz, ami e két pálya körül van, a magyar színjátszás fénykorát jelenti. Visszanézni e két pályára csak annak, vagy azoknak lehetne, akik őket minden, vagy legalább minden jelentősebb szerepükben látták, figyelték és megértették.

 

Enélkül lehetetlen arcukat megmutatni, az pedig, hogy e két arc, amely az emberi érzések csodálatos lárváit viselte, úgy elvesszen a következő nemzedék számára, hogy csak emlékiratokban mosolyogjon vissza, nagy vesztesége lenne e kor kultúrtörténetének.


Jászai Mari a megdöbbentő, komor fenség arca, a koturnusokban járó heroina, az emberi eszmény földöntúlisága, akinek színészi erejét, hangja zengését - ha ez egyáltalán lehetséges lenne - Vörösmarty hősi hexameterjeihez szeretném hasonlítani. Ő a magyar színpad legklasszikusabb asszonya, aki formáiban változó, de művészi lényében ugyanaz Szophoklésztól kezdve Shakespeare-en, Katonán és Vörösmartyn keresztül egészen a legmodernebb Szomory Dezsőig. Ő a pátosz. Nem a kulisszahasogatás pátosza, hanem a lélekkel és vérrel telített pátosz, a földi élet megszépült hangja, e hangnak magas és tiszta regiszterekbe való emelkedése, amely bármily messziről jön, mégis az asszonyi szív eleven rostjain szűrődik át. E pátosz maga az élet, mert hiszen "a legközönségesebb élet néha olyan patetikus, hogy megáll tőle a szívverésünk."

Ha nem megyünk tovább Iffland meghatározásánál és a színészet semmi más csak "emberábrázolás" ő valóban az Embert ábrázolja, akár görög márványból, akár shakespeare-i ébenfából, akár terméskőből faragja szobrait. Volumnia nagy lelkét éppen úgy át tudja fogni, mint Rómeó és Júlia dajkáját, vagy a Patty cselédjét. Ő az a színész, aki csak - körvonaloz. Ám e körvonalazás nemhogy megszűkítené, de szinte a végtelenbe tágítja alakjait és e körvonalakon túl öntudatosan nyújt lehetőséget minden néző - elképzelésének.

 

Éppen ebben a körvonalazásban rejlik művészetének magasrendűsége. Mint a legnagyobb színészek, ő is nem csupán ezerarcú, hanem ezerszeresen ezerarcú, mert nemcsak azt a skálát játssza végig, amely Stuart Máriától Fadet anyóig terjed, hanem Stuart Mária szerepén belül is ezerarcú. Ama körvonalakon túl Stuart Mária képét minden néző másképpen töri meg a maga lelkében. Stuart Mária, mint egyetlen fénysugár fut le a színpadról a sötét nézőtérre, ahol a közönség, mint száz és száz szegletű prizma töri szét és színezi az önmaga lelkében ezt az egyetlen, de csodálatos színekre bontható fénysugarat.

Jászai pályáján akadtak kritikusok, akiket ez a pátosz és ez a körvonalazás megtévesztett, mert ha pátoszról van szó, könnyű mindjárt felületességre gondolni. E tévedés abban a pillanatban nyilvánvaló, ha Jászai Mari rendkívüli és a magyar színészetben szinte páratlan kultúrájára gondolunk. Amikor Cleopátráját "kidolgozza", tanulmányaiban visszamegy Plutarchosig, égő kíváncsisággal töri át magát Cleopátra életrajzán, nemcsak az Isis istennő ruházatában celebráló pontifex királynőt, hanem a gyönyörű iduméai zsidólány gyermekét is megérti benne, körülötte nemcsak Róma és Alexandria ragyogását látja, hanem megérzi és megérzékelteti annak a kornak levegőjét is, amelyben a házasságtörés nem volt szégyen, a szüzesség pedig csak a rútság bizonyítéka volt.

 

Ő a szerepben nemcsak szerepet, hanem az embert, az emberi lélek misztériumát keresi s ugyanakkor az ember körül a kort, amit be akar és be is tud hozni a színpadra. Ahhoz, hogy valaki ötven esztendőn keresztül annyi erővel és színnel zengje, harsogja, ábrázolja az Embert, úgy, hogy az valóban emberábrázolás legyen, ahhoz nemcsak csodálatos fizikuma, de a pálya szeretetének olyan láza, a léleknek olyan "telhetetlensége" kell, mint a Jászai Marié. A komáromi ácsmester alig serdült leánya Győrből lázban és fogvacogva szökik Székesfehérvárra, ahol mint statiszta először lép fel a Peleskei Nótáriusban. Ugyanez a láz lobog abban a Jászai Mariban is, akinek félszázados jubileumára készül a Nemzeti Színház, a Petőfi Társaság és az egész ország.


Jászai mellett egészen külön jelenség a magyar színpadon Márkus Emilia. Ha lárvákat kellene szétosztani köztük és Jászaié a tragikus királynők fenséges, komor és megdöbbentő lárvája lenne, Márkus Emilia az új kor asszonyának, a modern nagyvilági asszonynak ideges lárváját kapná. Vonagló lárva! Az az arc, melyet a francia naturalista drámaírók, Augier, Dumas fils és Sardou rajzoltak, az a gonosz, gyönyörű asszonyi arc, amelyen szenvedések és szenvedélyek paroxizmusában kígyózik a szemöldök, görbül boszorkány vonalakba az ajak, bűvöl a tekintet, az az arc, amelynek viselőjéért meg kell halni, vagy sikoltva mutatni rá: "Tue la!" Ő a Francillon, a Kaméliás hölgy, a Fedora asszonya, ő a Violante a bírák előtt. A kék szem és lágy szőkeség asszonyisága, az asszony, aki megcsal, az asszony, akit megcsalnak, aki elbukik, akit elbuktatnak, aki szeret és akit szeretnek, aki öl és akit megölnek.

 

E szerepkörökben neki is megvan a maga egyéni pátosza, amely azonban közelebb van a természetes beszédhez, mint a Jászaié, annyival közelebb, mint amennyire a naturalisták, a társadalmi dráma alakjainak hangja áll közelebb a való élethez Szophoklész, Shakespeare vagy Katona alakjainak hangjánál. E két pátosz közötti megkülönböztetés természetesen csak akkor állhat meg, ha Jászait fenséges és heroikus, Márkust pedig társadalmi szerepeiben nézzük. E szerepkörök különben szinte pontosan határolva vannak, mert hiszen Jászainak talán mindössze három modern asszonya van a Márkus szerepköréből (Idegen nő, Otthon, Padováni hercegné) és Márkusnak ugyanannyi a Jászai szerepköréből.

 

A spanyol dráma (Echegaray) tovább vitte azt a vonalat, amelyet Dumas-ék rajzoltak a mondain asszonyban és Márkus Emilia nagy jelentei, kitörései a sűrűvérű spanyol nők szerepében nemcsak nálunk, de az egész világ színjátszásában egyedül valók. Márkus Emiliánál a színpadon szerelmet vallani, hízelegni és haldokolni senki sem tud jobban.

Nem túlzás, ha megállapítjuk, hogy Jászai Mari és Márkus Emilia legalább is annyit jelentenek a magyar kultúrának, mint például a franciáknak Sarah Bernhardt. És ugyanakkor, amikor őróla már egész könyvtárt írtak össze, nekünk a magyar színészet e két kimagasló irányú alakjáról egyetlen egy komoly mélyreható analízisünk sincs. Ennek oka elsősorban a magyar dramaturgia, illetőleg e dramaturgia ama részének alacsony színvonala, amely a színjátszás művészetével foglalkozik.

 

E dramaturgia, amelynek legfrissebb megnyilvánulása a napisajtó kritikája, olyan agyoncsépelt és konvencionális jelzőkkel dolgozik, amelynek szótárát tizenöt-húsz szóból bátran össze lehetne állítani. "Jászai Mari vagy Márkus Emilia a főszerepben a tőle megszokott" ... ennél a meghatározásnál alig megy tovább. Arról nem is szólva, hogy a képes színházi lapok mennyire mélyen alatta vannak annak a vonalnak, amely fölött a színész arcát meg kellene rajzolni.

 

Úgy tudom csupán Hevesi Sándor foglalkozik ilyen irányú tanulmányokkal és azzal a gondolattal, hogy többek között Jászai Mari és Márkus Emilia portréját az analízis ecsetjével megfesse. Színészi visszaemlékezésekből sohasem kaphatjuk meg azt, amit egy ilyen tanulmány nyújthatna. E két arcot pedig - túl az anyagokon - be kell vésni a magyar színjátszás és a magyar kultúra történetébe, mert ők mindketten azokba a magasságokba nőttek, ahol Rachel Phaedrája, Ristori Mirrhája vagy Duse Nórája áll.

 

Zilahy Lajos

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Jászai Mari Márkus Emilia
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Zaporozsje az orosz történelemben Zaporozsje az orosz történelemben
A legutóbbi időben, a keleti nagy elhárító csatának egyik...
Kosztolányi Dezső -  France-könyvek Kosztolányi Dezső - France-könyvek
Rövid időn belül két Anatole France-könyv jelent meg magyarul:...
Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok
A háború legvéresebb árnyéka, a hosszú Nikolajevics Miklós nagyherceg...
Hitler, a mintakatona Hitler, a mintakatona
A fiatal Hitler – az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgára...
A Move klubközi vívóversenye A Move klubközi vívóversenye
Kisszámú, de előkelő közönség előtt zajlott le szerdán délután a Move...
Új magyar ércpénzek Új magyar ércpénzek
Nem csekély érdeklődéssel vártuk az annyiszor beharangozott új magyar...
Amerika csak annak ad kölcsönt, aki megérdemli Amerika csak annak ad kölcsönt, aki megérdemli
Az amerikai államférfiak galériájában talán a legérdekesebb férfiu...
Jóslás a tenyér vonalaiból, ötféle életidő Jóslás a tenyér vonalaiból, ötféle életidő
Az ember tízféle jelleme könnyen leolvasható egy tizmásodperces...
Biróink és a biróképzés Biróink és a biróképzés
Két hetet már végigélveztünk az idei footballszezonból. Gólra, sőt...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98