Mese ez, a legprimitívebb fajtából. Mese az ártatlan jóságról, melyet üldöz a gonoszság, a legszörnyűbb végzet, a vérpad széléig, de az utolsó pillanatban, nem a dolgok kényszerűségéből, hanem az emberi szív javíthatatlan igazság-kívánásából jön az igazságszolgáltatás és megjutalmazza a szenvedő ártatlanságot, megbünteti a diadalmas gonoszságot. A mese-vágy megmaradt az emberekben, de úgy látszik, Európa nem tudja kielégíteni, elvesztette mesealkotó invencióját s a költő kénytelen a mese őstalajára, Ázsiába visszamenni, amivel kettőt is nyer: mesét és a mai közönségnek kedves exotikumot. Európai környezetben bizonyára kevésbé hatna az a mese, amely Kínába helyezve megragadja az embereket. Az idegen kosztüm, furcsa idegenes mozdulatok és maszkok segítenek elhitetni a mesét.

Ez a végsőkig egyszerű, rémdrámai történet a színpadról különösképpen hat az emberekre. A hatodik vagy hetedik előadáson néztem végig, a szinház zsúfolva volt, a hangulat forró, a közönség elragadtatott, a szinházból kijövet a magasztalás szavai hallatszottak férfiak, nők ajkáról. Mi ennek a magyarázata? Hiszen az egész darab olyan egyszerű és gyermeteg, - mit talál rajta olyan gyönyörködtetőt a tömeg? A mai, háborún, forradalmon, ezer bajon keresztülment, úgynevezett raffinált nagyvárosi közönség? De még az úgynevezett rosszmájú kritikus is. Megvallom, magam is nagyon gyönyörködtem ebben a darabban.

Nem lehet máskép: a naivitás ősforrását nyitja meg az emberekben ez a darab. Elemi húrokat szólaltat meg: a részvétet, mely boldog, ha a más baján szánakozhat, mert ezzel a saját életében nélkülözhetetlen rosszaságokat expiálja, az igazság utáni vágyat, mely nem talál kielégülést sehol az életben, csak a képzelődésben, az erkölcs győzelmének kívánását, melyet az élet minden órában csúffá tesz s amelyet mégsem lehet kiírtani az emberek szívéből. Akik cinizmusban élik életüket egész nap, este megmosakszanak a mese vizében s azt képzelik, tisztábban fekhetnek ágyukba. A reális világ szennyében élő emberek mosdóvize a mese.

A realista irodalom ott hibázta el a dolgát az emberek előtt, mikor meg akarta ölni a mesét. A mese-vágyat nem tudta megölni, tehát végeredményben önmagát ölte meg. Mennél csúnyább maga az élet, annál jobban kívánja az ember a mesét, amely kiemel ebből a csunyaságból. S a mai élet nagyon csunya lehet, mert az emberek nagyon tudnak gyönyörködni a mesében. Szemmellátható a közönség elfordulása a realitástól, különösen a szinházban s a nézőtérről a szinpadra ható nyomás egyre érezhetőbb az irodalmon is. Nem kell éppen a szó konvencionális értelmében mesének lenni, csak az a fő, hogy kiemeljen a valóság komplikáltságából, gondjaiból és keserűségéből, valami egyszerűbbe, könnyebbe, kedvesebbe.

A mese azonban magában nem elég, kell hozzá egy költő, aki a közönség elé viszi. Nem volna könnyebb, mint a meséket dramatizálni, meg is próbálták ezerszer, majdnem mindig teljes sikertelenséggel. Nem költők próbálták s nincs kiállhatatlanabb, mint a mese, melyet mesterember eszkábált össze lélek nélkül. Klabund azonban költő. Tiszta ösztönei vannak, melyekkel biztosan jár a veszedelmek borotva-élén. Egy csöpp szentimentalizmus nincs a meséjében, az érzelmes történetet úgy viszi szinpadra, ahogy az magától értetődő, egy pillanatra sem érzik, hogy akarja megríkatni az embereket.