*

Nem ismerem autopsziából az angol viszonyokat, de azt kell hinnem, hogy a háztartási személyzet kérdése az angol életben komoly társadalmi kérdés. Az angol előkelőséghez és gazdagsághoz hozzátartozik a nagyszámú cselédség tartása, kastélyban és palotában élő gazdag ember sok van, tehát az urasági cselédek kasztja egy számbajövő társadalmi csoport, ha nem is osztály.

Az urak és cselédjeik között egy különös, félig érdekközösségen, félig érdekellentéten, félig bizalmasságon, félig tekintélytiszteleten alapuló viszony fejlődik ki, amely sok alkalmat ad érdekes szociális és lélektani komplikációk alakulására. Komplikálja a dolgot az, hogy a szociális lelkiismeret problémája ma égetően aktuális eleme az angol életnek, a modern angol politika és vele az irodalom is jórészt e körül forog. A mai világrend nagy szociális meghasonlása pedig sehol olyan közvetlenül és szemléletesen nem nyilatkozik, mint a cseléd és gazdája közti viszonyban.

A cselédélet s különösen az olyan kastélybeli cselédek élete, amilyenek Angolországban igen nagy számmal vannak, a maga különös melegházi levegőjével sok furcsa embertípust termel ki, amelyek egyenesen rákívánkoznak a karikatúra-rajzoló és a vígjátékíró tollára. Szóval nem csoda, hogy az angol regény- és vígjátékirodalomban aránytalanul nagyobb teret foglalnak el a cselédek, mint bármely más irodalomban. Most két angol vígjátékot volt alkalmunk látni, amelyek a cselédkérdés körül forognak.

Galsworhty darabja, az Ablakok a kettő közül súlyosabb, a komolyabb életjelenségeket asszociáló. Ebben egy cselédleányról van szó, akit felfogadnak egy jómódú és előkelő író házába, holott tudják róla, hogy a börtönből jön, mert megfojtotta újszülött törvénytelen gyermekét. Liberális családba kerül, amely meg van fertőzve szociális skrupulussal, de éppen azért, mert liberális, a saját erkölcsi érzékenységét általánosítja a bűnbe esett leányra. A családapa - azért író - okos és emberséges, de az adott esetre nézve mélyen irreveláns szavakban és a whisky-ízű öreg ablaktisztogatóval - a cselédleány apjával - folytatott szincerilázásban éli ki a maga álláspontját a dologgal szemben.

A családanya, egyszerű háztartásbeli átlagnő, akinek nincs más álláspontja, minthogy manapság nehéz szobalányt kapni és be kell érni olyan szobalánnyal, amilyen éppen akad, de azért a gyanú résén kell lenni egy börtönviselt szobalánnyal szemben. A család leánya halvány egyéniségű kisasszonyka, neki mindössze borzongós kíváncsiságának tárgya a tragikus múltú szobalány. Egész más a család felnőtt fia.

Ez a háborúban járt, onnan valami sajátságos ferde lovagiasságot hozott magával, a gyöngék védelméről való szólamokat s ezek valóra váltására kész elszántságot - egy modern lovagi romantikát, melyet meggondolás nélkül ráapplikál a szobalányra. Az ilyen lovagiasságból egy fiatalember és fiatal lány közt okvetlenül fejlődik némi szerelem, amely ebben az esetben sem marad el. Szóval az úri család minden tagjára több-kevesebb komplikációt jelent az, hogy az öreg ablaktisztító börtönviselt lánya került a házba szobalánynak. Még a kedélyes, öreg szakácsnéra is, aki a hiszékenyen élvezett ponyvaregények romantikájának jóindulatú izgalmán keresztül nézi az egész esetet.

Csak éppen a legjobban érdekelt személy, maga a szobalány veszi közömbösen az egész ügyet. Ő elintézte a dolgát azzal, hogy leülte a büntetését, neki nincs rendezetlen erkölcsi számlája, sem különös skrupulusa, elvégzi úgy-ahogy a dolgát, belemegy egy kis flörtbe és csókolózásba a fiatalúrral, de a végén magától értetődő gesztussal a maquerequ-ja mellé áll és otthagyja az állását, az úri családot, a fiatal urat, aki már-már el akarta venni, merő romantikából, feleségül. Mért akarják rákényszeríteni, hogy az ő módjuk szerint éljen? Ő a maga módja szerint, szabadon akar élni, akár az utcasarkon is, kinek mi köze hozzá?

Ez a vígjáték fölényes, kiegyenlített humorral, könnyű formák között nagy dolgokat mutogat. A társadalmi rétegek kietlen távolságát egymástól: alig van köztük érintkezési pont, ha az egyik le akar szállni a másikhoz, magával viszi a maga erkölcsi és értelmi ballasztját, amely abszurddá és nevetségessé teszi az egész leszállási kísérletet. Irreleváns voltát annak a szociális romantikának, melyet a középosztály a modern szociológiai irodalomból leszűrt magának s amely azonnal csütörtököt mond, amint érintkezésbe kerül az alsóbb osztályok ránézve idegen érdekkörével. Az erkölcsi fogalmak osztályok szerinti parallelizmusát, amelynek értelmében az egyik osztály erkölcse csak valahol a végtelenben találkozik a másikéval.

Útközben aztán a darab néhány erős kontúrokkal megrajzolt alakot állít elénk. Hasonlók ezek azokhoz az illusztrációkhoz, melyeket Cruikshank rajzolt annak idején Dickens regényeihez: nem karikatúrák, de humorral vannak ábrázolva. Galsworthy vígjátékaiban és regényeiben szereti Dickens módszereit alkalmazni a modern angol élet szociális szempontokból kiélezett ábrázolataira. A Vígszínház színészei beleilleszkednek ezekbe a kontúrokba. Kürti József hiánytalanul egész figurát ad. Lukács Pál a fontos pontokon szintén. Darvas Lili nem marad pontosan a kontúrokon belül, a maga képére formálja a figurát, de amit ad, az érdekes és meggyőző.

Egészen tökéletes, elsőrendű színészmunka Szerémy Zoltán alakítása. Gál Franciska mintha egy halványan színezett angol vízfestményről került volna a színpadra. Gazsi Mariska most már teljesen mestere az olyan kedves öreg, jóízű alakoknak, mint az Ablakok szakácsnéja. Ha a Vígszínház közönsége nem tudott kontaktust találni az Ablakokkal, az nem az előadás hibája és még kevésbé a darabé. Csak kisebb részben oka ennek az alakok és a levegő speciális angolsága - inkább az, hogy a mi közönségünkben még nem ébredt elég érzékenységre a szociális lelkiismeret, hogy az ilyen dolgok komolyságát és humorát megérezze.

A francia vígjáték gravitáció nélküli térben mozgó, táncos könnyűsége mellett mindig kissé nehézkesnek tűnik fel az angol vígjáték, mégha olyan könnyű és bonhomiával telített is, mint Jerôme K. Jerôme darabja, melyet Fanny és a cselédkérdés cím alatt játszanak ugyancsak a Vígszínházban. Hiányzik belőle az erotika, a franciák jóformán kizárólagos témája, és hiányzik az a könnyelmű, skrupulustalan életnézet, amely csaknem kötelező parancs a francia vígjátékéi színpad számára. Valahogy mégis komolyabb morális vagy társadalmi - ritkábban lélektani - eszmeköröket súrol.

Jerome vígjátékának magva az angol humoros irodalom egyik őstémája: a sznobizmus. Az angol társadalom lelkileg úgy van berendezkedve, hogy az alsóbb társadalmi rétegek mindig felfelé néznek a felsőbbekre, elfogadni és utánozni akarják azok erkölcsi és életstandardjait. Ez óriási társadalmi erő, mindennél szorosabb egységesítő kapcsa a nemzetnek, de egyúttal a komikum és a szatíra kimeríthetetlen forrása. Thackeray óta, aki a sznobot mint abszolút angol típust fölfedezte, merített ebből a forrásból majd minden angol író, de kimeríteni sohasem fogják.

Jerome a zselatinban tenyésztett sznobokat vezeti elénk: egy vidéki angol főúri kastély cselédségét. Huszonhárman vannak, mind ugyanazon családból valók, olyan családból, amely már több generáció óta áll a kastély urainak szolgálatában. Valamennyien a veséjükig arisztokrata gondolkodásúak, konzervatívabbak a legkonzervatívabb öreg lordnál, egész valójuk csupa szertartás, csupa etikett. Közéjük csöppen az ifjú lord fiatal felesége, akiben elképedve ismerik fel saját unokahúgukat, aki nem bírta ki az ő merev életüket, rossz útra tévedt és megszökött Párizsba varieté-táncosnőnek.

Ott szedte fel a fiatal lord, nem is sejtve, hogy milyen szálak fűzik kastélya személyzetéhez. Viszont a lány sem tudta, hogy a rokonai gazdájához megy férjhez, mert a fiatal lord azt akarta, hogy a saját személyeért szeressék s szegény fiatal festőnek adta ki magát. Ez a kiinduló pont egész kivételesen mulatságos és finom kézzel van színpadra vetve. A cselekvényt két elragadóan jóízű alak, két öreg kisasszony vezeti be, olyan kedves, félénk, szeretetre méltó két vénkisasszony, amilyenek csak angol könyvekben fordulnak elő.

Ezzel finoman meg van ütve az egész komédia hangja. Amint a fiatal úrnő megjelenik a kastélyban, ahonnan megszökött, mert nem bírta ki a levegőjét és először kerül szembe a nagybátyjával, a kérlelhetetlenül ceremóniás öreg komornyikkal, ellenállhatatlan humorral indul meg a bonyodalom, amelyben benne van az egész komikai skála, a primitív burleszktől a jellemek ellentétének komikumáig. A táncosnőből lett úrnő szabad és fesztelen lénye és a nagybácsi, a nagynénik és unokatestvérek konzervatív szertartásossága és rideg tekintélykultusza közt megindul a harc.

Addig terrorizálják a fiatal asszonyt, míg az végre fellázad, már nem mint rokon, hanem mint úrnő lép fel a rokonaival szemben és elcsapja az egész pereputtyot. Ekkor aztán kiderül, hogy a legarisztokratább cseléd is csak cseléd: a rokonság, mind az egész had, a komornyik nagybácsival az élén megadja magát és megalázkodva meghódol az úrnő előtt, amint az éreztette velük a hatalmát. És ezzel a vidám, látszólag csupa szórakozásra berendezett darab messzebb perspektívát kap, a hatalom korbácsa előtt mindig megalázkodásra kész emberi természet fanyar arca tűnik fel mögötte.

Közben néhány egészen originális és színpadilag is kitűnő jelenetet kapunk, mint mikor a fiatal úrnő elé beszállingózik az egész cselédrokonság és tömegének néma terrorjával betölti az egész színpadot, vagy mikor a főkomornyik nagybácsi utolszor gyakorolja unokahúgával és ennek férjével, a fiatal lorddal a nagybátyai jogait és ezzel a szertartásos aktussal örökre le is mond róluk. Ez az angol író kitűnően érti a színpadot és tele van eredeti vígjátéki ötletekkel és alakokkal. Nincs egyetlen halványan megrajzolt és vígjátéki valőr nélküli alapja.

A maga nemében kitűnő darab ez és jól is játsszák a Vígszínház művészei. Gombaszögi Frida gazdag vénájából most először buggyant ki a humor s ő végigjátssza egész skáláját, mindig frissen és ötletesen, jókedvűen és mértéktartón. A túlzásra csábító szerep egyetlen vonalát sem túlozza ki, hiánytalanul bírja a tempót mindvégig. Hegedűs is a fontos pillanatokban kihozza ábrázoló művészetének minden fényes kvalitását. Gazsi Mariska, Kürthy Sári, Rajnai, Kabos, Szerémy és a többiek is mind helytállnak a szerepükért. A rendezésben némi kevés túlbuzgalom érzik, túlságosan kipointozza a komikum burleszk vonalait.

*

Dumas kis egyfelvonásosa, Az első látogatás elmés, okos kis vígjáték, amely kissé túlságosan átlátszó logikai felépítéssel, de mulatságosan állítja pellengérre a férfiaknak azt a furcsa gusztusát, hogy a nő akkor van rájuk igazi varázzsal, ha romlott és kiábrándulnak belőle, ha megtudják, hogy tisztességes. "Ha tisztességes asszonyt akarok, akkor ott a feleségem" - mondja a végén a kikapós férj.

A Nemzeti Színház Kamaraszínháza nyilván csak azért vette műsorára ezt a kis darabot, hogy kitöltse vele az estét Courtelin híres komédiája, a Boubouforche két felvonása mellett. A Boubouroche a francia komédia ősalakja. A mindig megcsalt, mert megcsalatásra született férfi szomorúan nevetséges figurája. Már Moliére is úgy vette át Scagnerelljében a régi francia komédiából, csak kiteljesítette és a tragikum széléig mélyítette. A figura azonban halhatatlan, a francia szellem évszázados tapasztalata párolta le magából. A férfi tehetetlensége az asszony ravasz hűtlenségével szemben keserű öniróniával mutatja meg magát benne.

Courteline új változatát formálta meg a figurának egészen rendkívüli színpadi művészettel, amelynek minden helyzete, minden komikai ötlete, minden szava pontosan célt talál s a bohózati könnyű formák közé finom kézzel rejti el a mélységeket. Boubouroche, a lágyszívű, jóhiszemű férfi a félreértést föltétlenül kizáró körülmények közt kapja rajta a barátnőjét egy idegen férfival és a végén ő kér bocsánatot, ő tagad le mindent - mert a férfi, mert szerelmes, mert gyönge, nem bírja el az igazságot az asszonytól, akit szeret. Ezt a figurát Horváth Jenő nagyon intelligens jellemábrázoló művészettel, moliére-i - kicsit talán a kelleténél is moliére-ibb - stílusban dolgozta ki.

*

A leggazdagabb színészi alkotások egyike, nagyszabású intuitív színészi munka, amit Rózsahegyi Kálmán produkál Vildrac Kitartás című darabjában, melyet legutóbb a Nemzeti Színház Kamaraszínháza mutatott be. Egy öreg kikötői munkást játszik, aki mindig pityókos egy kicsit, de mindig bölcsen él, mint a piactér verebei, originális életfilozófiát csinált magának és humorral, bölcsességgel telített dolgokat beszél az emberi szabadságról és a boldog életről. Az alakot a francia író kitűnően rajzolta meg, minden szó, minden mozdulat, amit megtétet vele, egy-egy karaktervonás és az egész alak olyan hiánytalanul van megalkotva, hogy szinte elevenebb az élő embernél.

Rózsahegyi olyan bőségét találja meg hozzá a kifejező eszközöknek, hogy a kép hiánytalanul kiteljesedik, az arc minden kis ránca érvényre jut. Ahogy a szomorkás, alkoholos alaphangot mindvégig variálja, a szerep mondanivalóit igazi hangsúlyuk szerint értékesíti, a mozgása, nézése, arcjátéka, szemének beszéd közben felcsillanó mosolya, az egész játéknak furcsa fanyar jóíze egy nagy komédiás ösztönös jellemábrázoló készségét tárja fel. Ezért a szerepért és ezért a szereplőért érdemes volt a darabot előadni.

De a darabért magáért is. Vildrac nem a francia drámai mesteremberek közül való. Poéta, nem nagy poéta, de mégis poéta. Minden alakja kompakt egész, mind a valóság három dimenziójában mozog és mindnek van érdekes mondanivalója, amely finom érzékkel van elosztva valamennyiük között. Az ember sorsa nem elhatározások eredménye, ki vagyunk szolgáltatva a véletlennek, az impulzusnak - az az életbölcsesség, a boldogság, ha odaadjuk magunkat a véletlen hullámzásának, az ösztönnek és sodortatjuk magunkat.

Két nyomdászlegényt, aki elindul Kanadába új életet keresni, megállít útjában a véletlen: a hajónak, melyen indulni akarnak, valami baja történik, csak két hét múlva tudnak elindulni. Beveszik magukat egy kikötői kis fogadóba. Mind a ketten beleszeretnek a csinos kis pincérlányba s kettejük közül az, aki az erélyesebb, bátrabb legény, Bastien, meg is szerzi magának a leányt, a kedvéért felborítja az egész utazási tervet, amely az ő terve volt, amelyre ő beszélte rá a pajtását és visszamegy a lánnyal Párizsba.

A másik fiú, Segard, egyedül megszakadt szívvel száll a hajóra - vajon mi vár ott, a nagy idegenségben, reá, az érzékeny, puha szívűre, aki úgyis bútól bágyadtan indul? Az író a történetbe finom kézzel szőtte bele a háború utáni levegőt - mindkét fiatalember a harctéren töltötte ifjúsága szép éveit, hazatérve nem találják helyüket ebben az európai világban, menekülni akarnak belőle, a lövészárokból hozott nyugtalanság hajtja őket Kanadába. Ez csak egy motívum, nem is fő fontosságú, nincs benne semmi programszerű, de éppen ezért levegőt, jellemző színt visz a darabba.

S ha az elején kissé vontatottan indul is a cselekvény, az első felvonás vége - Segard és a pincérlány kedvesen összemosolyognak, a fiú egy csöndes, lassú, habozó mozdulattal odanyújtja a gomblyukából a virágot a lánynak - meleg, erős atmoszférát teremt s ez a második felvonásban fokozódik. Itten a Segard és a lány közti félénk, óvatos szerelmes párbeszéd tökéletes jellemrajzot ad és a nagy jelenet, amelyben Bastien szerelemtől és pezsgőtől megmámorosodva magához vonja a pezsgőtől és szerelemtől megmámorosodott lányt, egészen rendkívüli fülledt, forró erotikájú atmoszférát teremt, amely csaknem szétveti a színpadot.

Kiss Ferenc ezt a jelenetet őserejű művészettel csinálja, a szerelmes sóvárgás csak úgy sugárzik a lényéből és a hangja forrón van hevülve, az ember nem egy komédia, hanem egy valóságos történés tanújának érzi magát. A kis Radó Mária is tudja, hogy kell csinálni - akárki mit mond, színésznő ez a leány, csak fel kell még szabadulnia és meg kell tanulnia az eszközöket, amelyek az ő egyéni eszközei. Segard szerepében Uray Tivadar kitűnően csinál meg egy elmosódó kontúrokkal kirajzolt karakterképet.

Elsőrendű a Nemzeti Színházi előadás, amelynek csak a tempója ellen lehet kifogás, egyébként Siklóssy Pál rendezése igen komoly munka. Igen jó darab - a sajtókritika vegyes véleményt mondott róla, de én bizony bevallom, évek óta nem láttam ilyen jó és finom értékkel tele francia darabot.

Schöpflin Aladár