Dtum
Login with Facebookk
1933 | December

Jászai Mari és Gyulai Pál afférja

UTÓJÁTÉK ELEKTRÁHOZ


Hevesi András Boulevard című tanulmányában a magyar irodalom rövid, legeurópaibb korszakát a századvégben látja, melyben az első és egyetlen kísérlet történt nagyvilági hang és légkór teremtésére. S midőn néhány eleven példával rávilágít a szellemi élet friss egyesülésére társas formák közt a példák során felemlíti Jászai Marit is, ki a milói Vénusz méreteiről pöröl Gyulai Pállal.

 

Ez esettel ugyan inkább kuriózumra céloz Hevesi, mert nem holmi kulturmérkőzésről van itt szó, racionális alapon, hanem sokkal pozitívebb és szubjektívebb, mondhatnám szélesebb bázison nyugszik ez a vita. S nem is nagyon franciás. Sőt nem is víta. Harcias, expressz levelezés inkább, hajsza egy álnevű kritikus után, Jászai Mari Elektra alakítása alkalmából (1890, dec. 30). Ez kitünik a Nemzeti Múzeum itt közrebocsátott levelezésanyagából.

Az előadás maga páratlan esemény volt a magyar szinészet történetében. Bátor, bár öntudatlan kezdeményezés egy új szinpadi stílus megteremtésére, s Jászainak mindvégig leggrandiózusabb alkotása, mintegy kiteljesedése a tizennégy évvel korábbi Antigone alakításának.

De sajnos, egészen más szemmel nézte ezt Spectator, a Budapesti Szemle kitünő munkatársa; inkább váratlan kizökkenésnek Jászai eddigi méltóságteljes művészeti modorából, s abban a tomboló lelkesedésben, amellyel karzat és előkelő közönség, s a sajtó egyaránt fogadta Jászai szereplését, - egyenesen a közizlés megtántorodását látta. Menteni kell, - úgy mond, - a nemes klasszikai szellemet, az örök szép kultuszát.

S kezdte avval hogy Jászai Mari bizony nem vet eléggé számot művészetében azokkal az évekkel, melyek Antigone-ja óta nyomot hagytak külső megjelenésében.

"Nem elég, hogy az a fekete lebernyeg, melybe magát burkolja, nem palástolhatja el a termetnek oly domborulatait, amelyeket Antigone fehér leplének még nem kellett rejtegetnie: a művésznő különben is túlságos számú földreomlásai közben keresve keresi az olyan helyzetet, melyben a fej és a felső test a földre lapúl, a hátsó testrész pedig a magasba emelkedik. Az a rész, mely nála már ilyen mesterséges helyzet nélkül sem épen a legplasztikaibb. Milyen nem eszthetikai hatású idomtalan tömeg az, ami ott a földön hentereg.

Nem elég, hogy annak a lebernyegnek fityegő rongyai a lábak idomtalan bocskorait mindúntalan föltárják: a művésznő, felvonás kezdetén, a függöny emelésekor, tehát előkészülten, e bocskoroknak krétaporos széles talpait, mint két ágyút, szögezi a nézőkre. És ilyen helyzetben marad mozdulatlanúl, egy negyed óráig.

Vagy, ha számot vet a művésznő magával, vajjon nem veszi-e észre, hogy az a szökdelés, mellyel Orestes életben-létén való öröme kitörésekor a színtéren ide-oda robog, megdobogtatja a padlót és port ver föl - súlyának természetes következményeként?

Nem veszi-e észre, hogy arcjátékában, kivált a dac kifejezésénél, a kellő határok megtartására teljesen öntudatos művészi mérséklettel kell most már ügyelnie, mivel e határon túl a groteszk és a torz kezdődik?...

...Nem veszi-e észre még azt sem, mennyire visszataszító és illemsértő mez nélkül hagyni vállát és hónalját, hogy karjának folytonos magasra emelésekor oly részeket tárjon a néző elé, melyeket a természet épen nem szánt közszemlére. Nem, nem, ezek láttára Kazinczy nem sikoltana fel örömében."

Jászai Mari felháborodott a bírálaton s ezt sietett is Gyulainak tudomására hozni.

"Méltóságos úr! Nagyságos tanár úr, és Nagytekintetű Szerkesztő úr!

Az én kritikusom (?) kifeledett nagybecsű cikkéből egy igen hálás részletet, melyet ezennel fölajánlok neki. Mindenik halántékomon van ugyanis egy-két tucat ősz hajszál, mely 10 év előtt még nem volt ott. A Tud. Akadémia közlönyének olvasóit ez a fogyatkozás is bizonyosan annyira fogja érdekelni, mint a csípőm szélessége, vagy a bocskorom talpa és a hónam alja. Ez utóbbit ugyan vissza kell tőle vennem, mint rá nézve hasznavehetetlent, mert ott semmi szenny nincs a számára, miután, tekintettel éppen gyakori görög öltözékeimre, az a hely oly hófehér, mint egy carrarai márványszoboré.

 

Sőt vissza kell tőle kérnem a faromat is, magasröptű kritikai tollának még ez sem szolgálhat alapúl, miután szélessége - még eddig - szintén nem haladja meg az elfogadott szépségű klasszikus hölgyekét, mint pl.: a milói Vénuszét. Pardon, Méltóságos és Nagyságos úr, hogyha talán e frivol névvel szemérmét sértettem. Dehát nem is Önnek szól ám ez, hanem nagytekintélyű közlönye kritikusának, akivel meg kell ám ismerkednem, mert a cipőm talpán kívül; melyet neki meghagyhatok, még több olyan tulajdonságom van, mikkel 10 év előtt még nem bírtam, és miket meg kell vele ismertetnem.

Kérem ezért Nagyságos, Méltóságos és Tekintetességedet, hogy nevét velem közölni kegyeskedjék.

Febr. 2.

Jászai Mari."

Spectator oly hévvel, olyan naturalista részletességgel mutatja ki a művésznő fogyatkozásait, mintha a színházi bírálat is új irányt akarna kezdeni, - a többi művészettel párhuzamban, - nyersebbet és különlegesebbet, bár az akadémiai ízlés nevében - és rovására. Jászai levelében nyíltan kikiabálja haragját, de legérzékenyebben a bírálatnak talán éppen az a része érinthette, mely játéka eredetiségét vonta kétségbe.

 

Ezt azonban meg sem említi Gyulainak. Az ő hallgató sebe Sarah Bernhard. "Azok a hosszú, lapos lépések, az ön-dobálás, azok a gyors fejmozdulatok, és az ő sörényrázása, az a rohamos szavalat, ... mind, mind Sarah Bernhard. Az ő merész fogásai, az ő eredetisége, az ő különcködése. Csakhogy az ő finomsága nélkül, és az ő... karcsúsága nélkül."

Nem kétséges, hogy Jászai kevésbbé lehetett filigrán, mint francia riválisa, (bár fiatalabb annál), darabosabb, magyarabb, s ha úgy tetszik, a barbárabb, de bizonyára eredeti. Azok a talpak pedig, melyeket mint két ágyút szegezett a néző felé, nem is lehettek olyan rosszak. Mantegna Holt Krisztusának öblös, sebzett talpait idézik az emlékezetbe, megrendítő rövidülésükben. Isteni sűrítése a szenvedésnek, az emberileg elviselhetőnek határain túl. Nem lehet feledni.

Sarah Bernhard vendégszereplése nálunk két évvel korábbra esik, s feltehető, hogy apróságokban felszabadítólag hatott Jászai felfogására, vagy játékára. Korrigálnom kellett a "felfogás" kifejezést, mert ez a fogalom - saját szavai szerint - jó ideig teljesen ismeretlen volt Jászai előtt. Ő nem játszotta szerepeit, nem csinálta, vagy okoskodta ki azokat, hanem élte őket.

 

A legkínosabb érzékenységgel élte. Vulkánikus természetéből fakadtak alakjai, mélyen belülről és egyben, nagy vonalakban, minden részlet nélkül. Egy láng az egész, egy égés, melynek belső törvényei szabták meg útjait. Nem volt másra utalva, nem kellett ellesnie mások apró sercenéseit. "Meggyújtottam magam", - szokta mondani, igen helyesen, - "s lobogtam, mint egy égő szurokfáklya".

 

Élete és művészete valóban nem egyéb ilyen örökös máglyarakásnál. Csak aki úgy tud magából adni és teremteni, képes másokat is a maga igazára áttéríteni, mintahogy Beöthy Zsolt a Cymbeline előadásakor olyan meggyőző precízitással fogalmazta meg: "Mi más felfogással mentünk a színházba Imogénről, és ez a színésznő nemcsak lerontotta azt, hanem meggyőzött a maga felfogása helyességéről; neki előbb le kellett bennünket térítenie a mi felfogásunkról, és meggyőznie a maga igaz voltáról és ez annyira sikerült neki, hogy mindnyájunkat magával ragadott játéka szépségével."

Ezt várhatta Jászai a magasabb akadémiai ízléstől is, melyet a Budapesti Szemle képviselt, ezt a követni tudást és letérülést, de mintha Spectator a - szerinte - bántó részletekből nem tudta volna meglátni az egésznek nagyszerűségét.


"Hát nem felel a Tek. úr? - sürgeti Jászai. - Arra akar ingerelni, hogy durva legyek és azt mondhassák quittek vagyunk? Így nem számolunk. Ha fekvő beteg nem volnék, két napja már, elmentem volna magam a válaszért, mert ez a sok firka untat. Hanem, mert személyesen még nem mehetek, hát újból így kérem, hogy mondja meg a nevét annak a nyomorúlt gyáva, jellemtelen rongynak, aki asszonyi voltomat álnév alatt ugatja, de kiállni fél, mert szimatolom már, hogy nem férfi, nem férfi, hanem szoknyás! Szoknyás a nyomorúlt, még pedig kétszeresen; az egyik szoknya diktálta, a másik szoknya kiírta. - Hát Ön mi? Aki kiadta? Ön? Akit az egész világ úgy ismer, mint aki csak a tehetetlenséget szokta előretolni és a tehetséget mindenütt, minden alakban gyűlöli!

Különben nekem mindegy. Én soha, sem az Ön, aki már elég gátat vetett utamba ez életben, - emlékszik Antigonéra? - de az Ön és az Önhöz hasonló nagyságok dacára élek, sőt vagyok, nem szorulva az életben Senki pártfogására. Soha! Nekem mindegy, én semmitől sem riadok vissza, mit veszthetek - de megtudom, hogy ki az a maga dugdosott petiteje. Meglehet, hogy egy nagyot kacagok, vagy eggyet köpök mikor megtudom, mert én nem akarok egyebet megtudni, mint azt, hogy nem-e egy bizonyos egyéntől jött ez a szenny, - akire gyanakszom. Ha nem az, akkor eggyet füttyentek rá és ennek hagyom a kedvest.

Jászai."

"Feleletet! Feleletet!

- követeli még utóíratban is egyre nagyobb felháborodással. Valóságos schopenhaueri kirohanások ezek az anonimitás ellen. S a szavak már szinte rekedt torlódással, csaknem dadogva szakadnak ki belőle a spontán haragtól, hogy föl sem ismerjük tőlük a máskor oly kitünő stilisztát.

De most már Gyulaira is nyílt haraggal támad. S e harag mintha elárulna egy második sérelmet, amelyről ugyancsak hallgat. A szerkesztői széljegyzetre gondolok a bírálat végén, mely szerint Gyulai Ťépen nem tartja igazságtalannakť Spectator sorait. Mert Jászai játéka Ťa test ideglázať. Holott Elektra, érzéseitől elragadott királyi nő, aki legerősebb fölindulásában sem hóbortos, vagy elvadúlt, s aki sohasem vetheti le egészen nőiségét.

Bizonyos, hogy az újító, vagy első megformáló kezdeti túlzásait Jászai sem tudta egészen elkerülni. De kérdés, hogy Sophokles lanyha, biedermeyer-szenvelgésű fájdalmat gondolt-e, mikor Elektrát úgy írta meg, mint akinek nem szűnő keserve mértéktelenné teszi a fájdalom mértékét. - S aki anyja legyilkolásánál odakiált a testvérének: "Kétszer vágj hozzá, ha tudsz!" - az lehet ugyan királyi, de sebzett és űvöltő királyi vad, lehet fenséges, de épenséggel nem női.

Nem Antigone niobizált fájdalmával állunk szemben Elektránál. Az nemes szobor, ez a felzaklatott idegek és nehéz vér szörnyű csatája. A végsőkig feszített aktivitás.

Különben fölösleges rámutatni nemcsak a női alakoknak, hanem a két drámának is attitüdbeli különbségére. Még iskolai fülünkbe cseng Antigone elégikusan nyugodt intonálása: Ismene, drága testvér, tudsz-e oly csapást?...

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Jászai utolsó levelének egy passzusát, mely ha nem volna záporozó szemrehányások közé ágyazva, önmagában szinte lírai kérdésnek hangzanék: "Emlékszik Antigonera?" - Mire céloz itt Jászai Mari? S miről hallgat ismét? Naplójának néhány sora talán megadja rá a választ. "Van-e bátorsága egy nagy küzdelemre?" - kérdezte tőle egyszer Szigligeti. "Nézze, itt van egy szerep. Antigone. Én azt akarom, hogy maga játssza, de Gyulai Felekyné pártján van. Nagy harcunk lesz." - Az ízlés-különbség harca. S a győzelem tökéletes volt. Országos diadal, de Gyulait még sem hódította meg teljesen. Nem. Elektra előadása körül újra kitört a harc köztük.

Pedig ehhez az előadáshoz milyen kedves és büszke emlékek fűzik Jászai Marit, melyek mélyen visszanyúlnak a multba, mikor a színházat még névről sem ismerte. Hiszen a halott Orestes elsíratását s az élő Orestes sikongó örömmel fogadását eljátszotta ő már tízéves korában a Karsay-családnál, ahol szolgált, s "az úri gyerekek" vasárnapi szórakozásúl képeket mutattak neki: "Nézd kis Mari, ez meghalt!" - Haját tépte s könnyei is sűrűn omlottak. A többi gyerek is vele bőgött, míg valaki rá nem mutatott egy másik képre: "De nézd, kis lány, ez még él!" Mire tüstént a legnagyobb örömbe csapott át, táncolt, ugrált stb. A szavakat is maga szerzette ezekhez a jelenetekhez. Ezek voltak életének első nagy Elektra-sikerei.

Közben pedig a szerzőt kereső, izgalmas dráma hősnője új támaszt kapott a lelkes Braun Sándor személyében, kinek tiszteletteljes, de határozott fellépésű és bátor leveleit szintén közrebocsátjuk. Most már ketten keresik a szerzőt.

Braun Sándor első levele Gyulai Pálhoz:

"Nagyságos Szerkesztő Úr! Amidőn a Spectator anonimitása mögé rejtőző író a Jászai Mari asszony "Elektrájáról" szóló nyílt levelet közrebocsátotta: bizonnyal számot vetett azzal, hogy akad majd ember, aki megnevezését fontos okból kívánni fogja. Nagyságod is, amikor a legkomolyabb közlöny hírében álló folyóíratában ennek a nyílt levélnek helyet adott, bizonyára abból a feltevésből indult ki, hogy írója minden körülmények közt helytáll tartalmáért. Minthogy pedig az a közlés messze túlmenve a kritika határain, nem artisztikai szempontokat, vagy legalább nem kizárólag ilyeneket érint, de egy asszony személyén ejt sérelmeket: mély tisztelettel kérem, hogy a levél íróját megnevezni kegyeskedjék.

Azt hiszem, nem kell semmiféle illetékességet igazolnom. Mivel a kérés jogosúltságára nem szükségeltetik más cím annál a tisztességes szándéknál, amellyel akármely becsületes ember el akarja igazítani (még pedig lehető kerülésével minden feltűnésnek) azt a sértést, amelyet valaki nem egy művésznőn, nem is Elektra személyesítőjén, hanem egy asszonyon ejtett.

 

Nagyságod is akkor jár el a levél írójával szemben a legloyálisabban, ha nem fedezi őt a szerkesztői felelősség tekintélyével, hanem módot ád - felmerülvén már a kérdés - a dolog ép oly személyes tisztázására, amily személyes jellegű a támadás maga. Mert különben bizonnyal nem íródott volna e levél. Kegyes felvilágosításáért előre is köszönetet mondva, maradok

Budapesten, 1891. febr. 2.

mély tisztelettel

Braun Sándor,

ker. isk. tanár, a P. N. munkatársa."


Gyulai nem késik a válasszal:

"Tisztelt tanár Úr!

Mai levelének vétele után, mielőtt a kérdéses bírálat szerzőjével érintkezésbe léptem volna, Jászai Mari asszonytól levelet kaptam, melyben a birálatot igazságtalannak és egyes pontjaiban tévesnek mondja ugyan, de személyes sértést abban nem lát és nem keres.

Ez valóban szerintem sincs benne.

A művésznő levelére közvetlenül hozzá küldöm válaszomat s amennyiben az általa téveseknek vélt állításokat helyreigazíttatni kívánja, erre nézve vele fogok megállapodni. Azt hiszem, ez önre nézve is megnyugtató s be fogja várni az ügynek ez irányban fejlődését.

Teljes tisztelettel

Budapest, 1891. febr. 2-án.

Gyulal Pál."

(Gyulai válaszleveleit egytől-egyig sajátkezű másolataiban bírja a Múzeum.)

S most már pergőtűzként követik egymást a levelek:

"Tisztelt asszonyom!

Levelét nem volt alkalmam közleni az illető bírálat szerzőjével, de jobban meggondolva a dolgot, nem is látom célját, hogy ezt vele közöljem

A bírálatban foglalt azon állításokra vonatkozólag azonban, melyeket Nagysád téveseknek tart, kész vagyok a Szemle legközelebbi füzetében akár Nagysád által szerkesztett, akár kívánsága szerint szerkesztői nyilatkozat alakjában közlendő helyreigazítást fölvenni s e célból személyesen óhajtom meglátogatni. Kérem tűzzön erre időt a jövő hét valamely napján; e héten a Kisfaludy-társaság ügyei miatt, nem szakíthatok reá időt.

Teljes tisztelettel

Gyulai Pál"

"Nagyságos Úr!

Miután komolyan kezd beszélni erről a szennyes dologról, tehát én is úgy: először is kijelentem, hogy kritikaszámba nem veszem azt a hülyeséget, ami az Ön lapjában ellenem okádtatott, hanem a legaljasabb orvtámadásnak személyem, mint asszony ellen; másodszor, hogy semmiféle elégtételre nem számítok, ilyenre nem szorultam.

 

Ha semmitsem érek, pusztuljak a föld színéről, ha pedig van valami értékem, azt nem az Ön közlönye fogja nekem adni, vagy visszaadni. 11 éves koromtól fogva marakodom az élettel egyedül, egy dühödt kutyától meg nem ijedek, csak álljon szembe velem. Íme, ez az, amit akarok. Ismerni akarom azt a dühödt ebet, aki a fogait csattogtatja rám. Ezt akarom, ha beleveszekszem is.

Kérem azért, a tőlem jelenleg Ön iránt telhető tisztelettel, hogy már csak azért is utasítson ellenségemhez egyenesen, hogy ne legyek kénytelen többé Önnél magánál alkalmatlakodni, akihez semmi közöm sincs. Azért adja át leveleimet a dühös kutyának, aki amellett, hogy gonosz és aljas, még mindenek fölött tudatlan is, mert különben tudná, hogy a görög öltözéknél szó sem lehet meztelen vállakról is, holott a ruhát csakis maguk a vállak tartják és semmi egyéb.

Az a személy tehát, - mert azt sem hiszem, hogy férfi, - tudatlan, ostoba, hazug és gonosz és én tudni akarom, hogy ki, mert szembe akarok állni vele.

Teljes tisztelettel

Budapest, febr. 3.

Jászai"

"Nagyságos Uram! Semmi tudomásom sem volt róla, hogy Jászai Mari asszony e tárgyban írt volna. De becses levelét olvasva, kérdést tettem ez iránt és így ismerem most már nemcsak az első levél tartalmát, de a másodikét is. Bizonyára most már más színben látja Nagyságod a dolgot. Én egész tisztelettel kérem: méltóztassék az írót megnevezni, mert mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy a dolgot abba hagyjam. Nagyságod mindenha őre volt az irodalmi tisztességnek. Ezt tehát szintén nem tűrheti el. Igen nagy baj volna, ha egy asszonyra ilyeneket lehetne írni úgy, hogy azután zsákba bujjék, aki a papiroson olyan könnyen bánt a durva sértésekkel.

Most is azt mondom, amit első levelemben: hogy kerülni akarok minden feltűnést. De nincs út, amelytől visszariadnék célom érdekében.

Ajánlom magamat szíves felvilágosítását kérve és várva, mély tisztelettel:

Budapest, 1891. febr. 3.

Braun Sándor".

"Nagyságos Szerkesztő Úr! Bármily kevéssé szivesen terhelem is Nagyságodat e sürgetéssel: mégis kénytelen vagyok tegnapi soraim elintézését kérni, hogy ahhoz képest határozzak további teendőim iránt.

Köszönetem kifejezése után, ajánlom magamat mély tisztelettel

Budapest, 1891. febr. 3.

Braun Sándor (Pesti Napló)."

A most következő válasz igen érdekes, mert itt a másolt példányon kívül, megvan Gyulai eredeti fogalmazványa is, javításokkal, hátlapján pedig a később közlendő "Sajnálom" kezdetű levél idegen kezű fogalmazványa, melyet Gyulai, mint a saját szövegét másolt le és küldött el Braun Sándornak.

Mit keres itt az idegen kéz? Itt merülhet fel először az a gyanunk, hogy a titokzatos Spectator segít Gyulainak fogalmazni.

"Tisztelt Tanár Úr!

Van szerencsém értesíteni, hogy a kérdéses cikk íróját meg nem nevezhetem, még pedig a következő okokból:

A cikkben nincs semmi személyes vagy becsületsértés, az nem terjed túl a jogos kritika határain, mert a színésznő éppen mint a színész egész külsejével, termetével; mozdulatával, tag- és arcjátékával, öltözetével áll a közönség előtt s így művészi alkotásának minden mozzanata bírálat alá esik. Így fogják fel ezt külföld legjelesebb kritikusai s gyakorolta e jogot például Planche Rachel, Sarcey Sarah Bernhard s nálunk Vörösmarty Déryné és Komlóssyné irányában.

Én a művésznő iránt lehető méltányos voltam. Levelére minden felszólítás nélkül felajánlottam, hogy nyilatkozni fogok a Szemle legközelebbi számában. Szándékom volt kifejteni, hogy semmi sötét szándék nem sugallta a cikket s ha véletlen némi tévedések csúsztak volna bele, hajlandó vagyok azokat helyreigazítani.

Nem ismerhetem el a közönség bármely tagjának azt a jogát, hogy névtelen, vagy álnevű dolgozótársamnak nevét kutassa, akár kiváncsiságból akár más okból s nem tartom kötelességemnek ily követelések teljesítését.

A Budapesti Szemlének felelős szerkesztője vagyok s így felelni tartozom a benne megjelent cikkekért.

Tisztelettel

Budapest, 1891. febr. 3.

Gyulai Pál."


"Nagyságos Szerkesztő Úr! Mindenekelőtt tartozom annak kijelentésével, hogy amióta csak írok és olvasok, azok sorába tartozom, akik Nagyságod kritikai objektivitását végtelenül nagyrabecsülik. Ezért sajnálom, hogy ily ügyben kell Nagyságoddal az első levélváltást folytatnom. De nem hiszem, hogy a Szemlében jelent volna meg akár csak egyetlen ily közlemény is. Hogy a kérdéses cikk hangja és tartalma egyaránt sértő: azt jól tudja maga Nagyságod is. Nem lehet egy asszony altestéről, hónaljszőréről és nem tudom mi minden ízléstelenségről ily modorban beszélni. Nem is szólva arról, hogy a csupasz váll stb. mind szemenszedett hazugság.

 

Én nyolcszor láttam Elektrát és sokkal nagyobb figyelemmel, mint az az úr: de amiket ő felfedez: annak nyoma sincs. De erről kár beszélni. Én nagyságos Szerkesztő Úr, bármint akar is a válasz elől kitérni, nem fogok nyugodni, addig, míg célomat el nem értem. Nagyon szeretném, ha elkerülhetném a kellemetlen kényszer sok rendelkezésemre álló eszközét: de nem riadok vissza azoktól sem. Természetes: ha Nagyságod maga akarja viselni a dolog konzekvenciáit: ám jó. De helyesen csak arról lehet szó, hogy az érezze az ügy súlyát, aki ezt a sértést felidézte.

És ez okból megmondom egészen őszintén, hogy nem hajhászok lovagkomédiákat és párbajügyeket. Ez csak végső kénytelenség, egy esetleg veszélyessé válható forma, amely végre sem kielégítő. Megmondom hát, hogy ezen kívül mi a kibontakozás útja. A szerkesztő úr nyilatkozata elégtétellel a megsértett asszonynak és művésznőnek.

 

És a kritika írójának névaláírásos nyilatkozata a Szemlében, okos helyreigazítással. Ha ezt az illető megtagadja: jele, hogy mutatkozni minőségénél, vagy a rugónál fogva, amely mozgatta, nem mer. És ez az egész éppen, amit tudni szeretnék és fogok is. Békés úton, ha lehet. Másképpen, ha kell.

Ajánlom magamat, szives válaszát kérve, Nagyságod alázatos szolgája:

Braun Sándor."

Tabló! A 25 éves újságíró aki nem enged lovagias lendületéből, s a 65 éves szerkesztő, aki megmakacsolja magát elvi alapon, - (elvi, mert nem gyávaságról van itt szó!). Braun nem hajhász párbajt, de a lovagias elégtétel már-már a levegőben van, egy kis don-quijotei mellékízzel.

Jászai is újra jelentkezik, de már megszólításra sem méltatja Gyulait

"Febr. 5.

Csak azt kívántam tudtára adni, hogy azért vártam tegnap szótlanul, mert megtudtam, hogy más is kéri Öntől annak a bestiának a nevét, aki az Akadémia takarója alól csahol rám. Be fogom várni neki szóló válaszát.

Tehát Ön azt állítja, hogy a színésznő közpréda? Mi az Önök tulajdonai vagyunk kegyelemre? Jó, akkor Önök meg a mieink. Marakodjunk. Ön azt mondja, Ön tehet velem, amit akar, én azt mondom, csak annyit, amennyit eltűrök. Ennyit nem tűrők el és elégtételt veszek azon, aki magára veszi azt a szennyet, amit a legutolsó zug lap is szégyelhetne.

Az nem kritika, azt Ön jobban tudja nálam. Nem kritika. Miért dugdossa hát a becstelent, hisz az Önnek hasonló szolgálatot sohasem tehet.

Egész pályámon üldözött, gonosz rossz ember, egy törekvő munkás asszonyt, aki segítség nélkül jutott oda, ahol van, és aki Önnek soha nem vétett. De most szembeszállok vele. Nekem nincs méltóságos és nagyságos címem, amit féltek, könnyű szívvel megyek világgá, ha kell, - olyan fővárosból, melynek legnagyobb tekintélyű közlönye ilyen szolgálatot tesz - (majd ezt szóval). Mondja meg nevét, ha nincs igazam, mert addig azt hiszem, amit akarok.

Belenyugszom különben abba is, amit az a becsületes fiatal ember kér Öntől. Hiszen akkor is csak megismerem a szoknyás gazt és beszélhetek vele az én módom szerint; mert nem, nem tehetni ám velünk, amit kinek tetszik. Jó is volna! Majd csak kölcsönösen, jó urak! Önöket védi a törvény? Én meg védem magamat az útonállók ellen.

(Mit írja nekem hogy "tisztelettel" mikor nem igaz!)

Különben már holnap fölkelek és beszélhetek.

Jászai."

"Nagyságos Szerkesztő Úr!

Másfél napi távollét után most érkeztem vissza és megbizottaimtól hallom, hogy a dolog abban maradt, ahol hagytam. Mielőtt tehát bármely úton végeznénk, óhajtanék Nagyságoddal beszélni és minthogy a szomszédban lakom, akár e pillanatban, ha alkalmas.

Mély tisztelettel

Braun Sándor."

Gyulai következő levele a már említett idegen kéztől való szöveg, melyet Gyulai lemásolt, avval a változtatással, hogy Ťkegyedť helyébe mindig ťNagysádŤ-ot tett. Hátlapján a ŤVan szerencsémť kezdetű levél Gyulai fogalmazványa.

"Tisztelt asszonyom! Sajnálom, hogy udvariasságból tett ajánlatomat nem fogadja el és sajnálom, hogy a kérdéses bírálatban személyes gyűlölséget gyanít.

Szerkesztői elveim és a kritika jogai felől régóta meggyőződéssé vált felfogásom nem engedik ugyan, hogy a bírálat szerzőjét megnevezzem, de hogy gyanuja eloszlatásával kedélyi megnyugtatására a lehetőt megtegyem, a levelében érintett célzással szemben megjegyzek annyit, hogy a bírálat szerzője nem nő, sem nem színész, sem színi bírálatokat írni nem szokott, sem Nagysáddal (Kegyeddel) személyes ismeretségben soha sem állt s egyáltalán a bírálatra semmi más ok nem indította, mint a Nagysád (Kegyed) művészetének új irányával szemben táplált azon meggyőződése, amit cikkében kifejtett.

Teljes tisztelettel

Gyulai Pál."

Braun is kapott választ. Ez Gyulai másolatában és fogalmazványában is megvan. Az utóbbiba már Vadnay is belefogalmazott. Az általa beszúrt részt zárjellel tüntetem fel.

"Tisztelt Tanár Úr!

Mielőtt levele lényegére nézve elhatározásomat kinyilatkoztatnám, hogy a hosszú levelezést kikerüljük, személyes találkozásra kérem Önt, (annyival inkább, mert ezt mind Önre, mind rám nézve lehetővé teszi levelének az a kifejezése, hogy nem párbajügyet hajhász).

De minthogy én hétfőig nagyon el vagyok foglalva, s egyetemi előadásaimon kívül a Kisfaludy Társaság vasárnapi ülésén felolvasandó beszédemre készülök, engedje kérem, hogy a hétfői napot tűzzem ki a találkozásra. Legyen szerencsém akadémiai hivatalos szobámban délelőtt tizenegy órakor. Vagy ha Ön más helyet és órát tűz ki, abba is szivesen beleegyezem.

Teljes tisztelettel

Budapest, febr. 6.

Gyulai Pál."


"Nagyságos Szerkesztő úr! Nekem a hétfő délelőtti 11 óra és a kijelölt hely egyaránt alkalmas. Lesz szerencsém tehát tiszteletemet tenni. És addig természetesen ez ügyben mit sem teszek.

Kiváló tisztelettel

Budapest, 1891. február 6.

Braun Sándor."

Nincs adatunk rá, hogy ez a találkozás megtörtént-e. Ha megtörtént is, sok eredménnyel aligha járt, mert Braun következő levelében már - párbajsegédekről van szó.

"Nagyságos szerkesztő úr!

Van szerencsém Keszler József és Kabos Ede urakat megnevezni, kik szolgálataikat rendelkezésemre bocsátották. Most már a magam részéről csak azt óhajtom, hogy a döntés mihamarabb történjék meg. És ez úton is ismétlem, amit személyesen is kinyilatkoztattam, hogy abban az esetben is ha a bíróság ítélete nem felelne meg az én felfogásomnak és várakozásomnak, nem látom magam előtt elzárva annak útját hogy kereshessem a cikk íróját oly módon, amellyel célhoz juthatok.

Mély tisztelettel

Budapest, 1891. febr. 10.

Braun Sándor."

A következő levelet már a 67 éves Hollán Ernő párbajsegéd küldi Gyulainak, Kossuth és Görgey katonája, aki Világosnál letette a fegyvert, többszörös képviselő, államtitkár, főrendiházi tag, altábornagy stb. A helyzet egyre súlyosabb és egyre groteszkebb.

"Budapest, II. 12, 91.

Kedves barátom!

Mi, megbizottaid, szükségesnek találtuk, minden eshetőséggel szemben megállapítani a pontokat, melyekhez szabni fogjuk eljárásunkat.

Ez iratot bátor vagyok neked ezennel megküldeni, hogy az "Egyetértek" szó alá a mi megnyugvásunkra, sziveskedjél nevedet aláírni, s aztán az iratot hozzám mentől előbb visszaszolgáltatni.

Mivel azonban egy pont a kritika írójára vonatkozik, arra kötelesek vagyunk Téged felhatalmazni, hogy vele, az egyetlenegy emberrel ez iratot közölhesd, mielőtt hozzám visszaküldenéd.

Szives üdvözlettel

híved

Hollán atgy."

Ismét az idegen kéz írása, Gyulai nevében:

"Tisztelt segédeimet kérem B. S. úrral szemben fennforgó ügyemben a következőket tartani szem előtt.

1. A bírálat szerzőjét meg nem nevezem; a bírálatért, mint szerkesztő, a felelősséget elvállalom és szükség esetén az elégtételt megadni kész vagyok.

2. Ha az ellenfél nyilatkozat által kíván elégtételt, mint már két héttel ezelőtt önként kijelentettem, kész vagyok a Bp. Szemle következő füzetében kinyilatkoztatni, hogy e bírálattal a művésznőt megsérteni távolról sem volt szándékom s ha ő azzal magát nőiségében sértve érzi, ezt őszintén sajnálom s e tekintetben tőle minden vonakodás nélkül bocsánatot kérni lovagias kötelességemnek tartom.

3. Ha az ellenfél a nyilatkozat általi elégtételt el nem fogadja, kérem javaslatba hozni egy becsületbíróság választását. Ha az ellenfél ezt elfogadja, annak határozata fog dönteni arra nézve, milyen elégtételt kelljen adnom.

4. Ha az ellenfél a becsületbíróság választására vonatkozó ajánlatot sem fogadja el, kérem, minden eshetőségre való tekintettel, jegyzőkönyvben konstatálni, hogy részünkről az ügy békés kiegyenlítésére a fentebbi két ajánlatot megtettük, de azokat az ellenfél el nem fogadta. Ez után tisztelt segédeim feladata lesz, az ellenfél nyilatkozatának megfontolása után, határozni arra nézve, hogy az ő egyoldalú felfogásuk alapján a fegyveres elégtételt megadni köteles vagyok-e?

Ha ezt elkerülhetetlennek ítélik, kérem az időt, helyet, fegyvernemet megállapítani, de az ily esetben szükséges rendelkezésekre való tekintetből nem másnapra, hanem harmadnapra tűzni ki az időt."

Két jegyzőkönyv következik, mindakettő Kabos Ede írásával. Fölvétettek Hollán Ernő budapesti lakásán, 1891. február 16. és 20-án. Gyulai Pál képviseletében megjelentek: Hollán Ernő altbgy, s Vadnay Károly, a Fővárosi lapok szerkesztője, - Braun Sándor képviseletében Kabos Ede, a Pesti Napló belmunkatársa és Katona Lajos, főgimnáziumi tanár (a későbbi egyetemi tanár).

 

A tényállással megismerkedve; Hollán és Vadnay kijelentették, hogy Gyulai kész a Nyilt levél egyes kifejezéseit illetőleg a Budapesti Szemlében nyilatkozatot közreadni és miután Braun megbizottjai az elégtételadás e módját lényegében kielégítőnek tartották s a bemutatott szöveget a 2-ik jegyzőkönyv szerint tudomásul vették, az ügy mindkét részről befejeztetett.

A Nyilakozatot, mely a Pesti Naplóban is megjelent, fölösleges idéznem; tartalma már eléggé ismeretes.

"Consummatum est, a dolgot véglegesen rendbehoztuk..."- írja Hollán Gyulainak, megnyugvással. - S az eredmény mégis meglepő. Jászai nem kergeti többé a "szoknyás gaz"-t, s Braun is elnémult, beérve egyszerű bocsánatkéréssel. A nagy drámai feszültség után bizony sovány és fanyar ez a felvonás-vég. S csalódottan kérdjük: "Mért kellett ezt az ügyet teljesen a megsértett nőiség helytelen és kilátástalan síkjára terelni? Hisz valójában nem is erről volt szó, hanem Jászai művészetéről és megbántott ízléséről.

 

Mintha itt logikai lapszus történt volna. De talán ez is csak látszat. Szélmalomharc, igaz. De szigorú, következetes elképzeléssel. Az író nem akarja megnevezni magát? Kényszeríteni kell rá. Végső eszköz? Fegyver. Jogcím? Becsület. Eredmény? Semmi. Nem is lehet más. Vagy ha mégsem becsületbeli kérdés, - annál rosszabb. Téves eszméket vagy ízlést nem lehet karddal helyreigazítani.

Lehet, hogy Braunt a tárgyalások megyőzték a kritikus teljes objektivitásáról, lehet, hogy ellenfeleinek tekintély- és korbeli túlsúlya bénítólag hatott rá, - lehet, hogy Jászai szintén rájött, hogy nem személyes hajszáról lévén szó, csak egy, eredetileg föl nem tételezett értetlenségről, ebben a formában az egész dolog már nem is érdekelte tovább.

 

Minek is folytassa? Művészi igazát magyarázza? Vagy Rákosit idézze; ki szerint: minden művész életében megnyílik egyszer az ég, s a Jászai ege éppen Elektra 4. felvonásában nyílt meg, mikor a nevelő előtt kétszer leborul?... Vagy azt bizonygatta volna Gyulai Pálnak és társainak, hogy az ő Elektrája, ("az én Elektrám, ahogyan én játszom"), - a legmeghatóbb naiva minden naiv szerep között? (Idézet Naplójából).

Meddő próbálkozás! Ahol érvelni kell, ott már baj van. S ebbe is bele lehet fáradni; vagy a feladatot kicsinyelni. Elvégre, Jászai tudta magáról, hogy "a legnagyobb színésznő ma a föld kerekén, akihez hasonló tragika nem is lesz többé", mert ő "erre született". - S az idő úgyis teljes elégtételt szolgáltatott neki.

Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Jászai, - saját bevallása szerint, - később sokat javított Elektra-játékán. S ez is csak őt dícséri, mert vérbeli művészre vall.

A nagy hangyaboly-nyüzsögés utolsó mozzanata Vadnay zárszava a Fővárosi Lapokban, melyben röviden még egyszer összefoglalja az egész históriát, rámutatva néhány budapesti napilap tárgyi és személyi tévedésére, a Nyilatkozat előzményeit illetőleg.

S a titok mégis kiderült. A mindig korrekt Gyulainak igaza volt. Spectator nem nő, még kevésbbé kolleganő, Jászaival személyes ismeretségben soha nem állott, s a Budapesti Szemlének olyan belső munkatársa, aki színi kritikákat nem szokott írni. Most is kevés szerencsével tette.

Kire illik rá mindez? Nyilván arra az egyetlen egy emberre, aki az egész dologról tudott, s akinek fogalmazványai a szerkesztő halála után, a többi levéllel együtt a Nemzeti Múzeum birtokába kerültek. Itt már az anonim Spectator gyanuba fogott írásáról könnyű szerrel kiderült, amit Rédey Tivadar: Kritikai dolgozatok és vázlatok című könyvében, ezzel az üggyel kapcsolatban már egyszer megemlített, hogy a sok vihart támasztott bírálat szerzője: Arany László.

<<
<
1
2
3
4
5
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Vérátömlesztés Vérátömlesztés
Nagy feltünést keltett nemrégiben, az ujságok is megirták, hogy...
Termelés és nemzetközi kereskedelem Termelés és nemzetközi kereskedelem
A nemzetközi kereskedelemben óriási fontossága van a versenyképes...
Egészséges tanácsok Egészséges tanácsok
A betöréstől való félelemnek is megvan a maga külön fantáziája, s...
Románia szét van tépve... Románia szét van tépve...
Farkasházy beszéde közben, a melyet nagy érdeklődéssel hallgattak...
Lendvayné (1842-1904) Lendvayné (1842-1904)
Az a művésznő, a kit csütörtök délután kisértek a Nemzeti Szinház...
Ügyetlen leányok iskolája Ügyetlen leányok iskolája
A nagyteremnek két ajtaja van s midőn a leányok hosszu menete az...
Uj mezőgazdasági hitelszervezetet állít fel a kormány! Uj mezőgazdasági hitelszervezetet állít fel a kormány!
A kormány hitelügyi reformtörekvéseinek egyik központi problémája a...
Megint az UTE a vízilabda bajnokcsapat Megint az UTE a vízilabda bajnokcsapat
Az UTE úszóversenyének mindkét napjául zsúfolásig megtöltötte a...
A Vezuv legutóbbi kitörése A Vezuv legutóbbi kitörése
Az olaszországi hadiesemények szinte háttérbe szorították az olasz...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98