Két hét előtt Mussolini igen rövid és rideg választ adott Sir Ronald Graham angol, és a némán asszisztáló Henry de Jouvenel francia nagykövetnek a hirtenbergi fegyverek ügyében feltett kérdésre. Aki a Foreign Office módszereit ismeri, az előre tudta, hogy ez az elutasító felelet nem marad válasz nélkül. Hitler, Göring ét Hugenberg féktelen szónoklatai, a német birodalomban felülkerekedett katonai és nacionalista hangulat se maradt hatás nélkül a francia diplomáciára, amely már Brüning bukása után megkötötte az orosz-francia megnemtámadási szerződést.

Anglia és Franciaország együttes válasza Mussolini-nek a bécsi demarsra; a Kisantant genfi egységbekovácsolása pedig a francia diplomáciai sakkhúzása Róma és Berlin összefogása ellen. A csupasz tényekről logikusan következik, hogy sem a bécsi demars, sem a genfi egyezmény nem elsősorban ellenünk irányul. Sokkal kisebb és gyengébb egység Magyarország a nagy diplomáciai játszmában, amely előttünk lezajlik, semhogy egyedül miattunk ilyen hangosan dörgő fegyvereket kellene igénybe venni. Szimpla figurák vagyunk az európai játszmában, minek ellenünk hangos szóval sakkot bemondani!

Az intő szó Rómának szólott és Berlinnek, nem Budapestnek s így semmi okunk sincs arra, hogy nyugtalanul és megdermedve lessük, mi következik a bécsi demars és a genfi jegyzőkönyv után. Annál kevésbé, mert legalább olyan jól ismerjük a Kisantant belső viszonyait, mint Angliában és Franciaországban.

Ha olyan kitűnő lapok, mint a „Paris Midi” vagy a „Manchester Guardian” meg tudják állapítani, hogy a dunai államszövetség értéke attól függ, képes lesz-e Románia és Jugoszlávia belső állami rendjét helyreállítani, mi hozzátehetjük azt is, hogy Csehországnak egymillió ipari munkanélkülije van, a föderatív délszláv állam vagy az állami újjászervezésre kényszerült Románia agresszív vagy offenzív politikára nem lesz képes s egy jugoszláv-olasz konfliktusban a cseh vagy a román segítség papíron írott malaszt marad.

De ez nem ok arra, hogy a kettős villámcsapást, amely e héten eldördült, semmibe vegyük s ne vonjuk le belőle a logikus következtetéseket. Mert mi az angol álláspont? Reviziót - igen! - mondja a Foreign Office s vele együtt az angol közvélemény, de - nem háború árán. Mihelyt háborús veszedelem veti árnyékát Európára, az angol diplomácia, Mussolini iránt érzett minden rokonszenve ellenére, talán nehéz szívvel, de mégis a francia kormány kemény lépéséhez csatlakozik. Európát háborús veszedelem fenyegeti s Anglia kénytelen régi szövetségeiéhez csatlakozni, abban a meggyőződésben, amelyet a szigetország évszázados politikai történetéből merít, hogy egy európai háború ma nem gyengítené, hanem erősítené a francia blokkot.

A szerény, egyemeletes londoni házban, ahol a világpolitika sorsát intézik, nagyon jól tudják, hogy a revízió vetése olyan jól még soha sem állott, mint most. Soha az elkövetett hibák és bűnök jóvátételének annyi híve magában Franciaországban nem volt, a francia nép soha nem irtózott annyira minden háborús komplikációtól, mit ma. Nem egy „poilu” csontjait, de a francia paraszt garasait se meri ma egy francia kormány feltenni csak azért, hogy távoleső, idegen, alig ismert országok igazságtalan határait megvédelmezze s magára idézze az egész művelt emberiség felháborodását és haragját.

Wait and see! - ma az angol politika jelszava, de semmiesetre sem háború! Várni és figyelni! - kell hogy a magyar külpolitika jelszava is legyen.