Dtum
Login with Facebookk
1935 | Június

A kabaré regénye

Írta és illusztrálta Nagy Endre


Nyugodtan kezdhetném azzal mondanivalóimat erről a könyvről, hogy boldog vagyok, mikor alkalmam van írni róla. Sem idegerőm, sem kedvem nem elég már régen, hogy új irodalmi mű lázba hozzon és spontán, valódi hitem támadjon olvasásakor, hogy érdemes vele foglalkozni azonkívül is, amit önmagáért beszél. Ez a könyv, még ujságfolytatásos korában megtette velem, hogy diákos feszengéssel lestem újabb részeit és aztán tetejébe azt is megtette, hogy semmit sem csappanó érdeklődéssel olvassam el újra egészében.

Okvetlen félreértések támadnának ilyen lírizáló hang fölött, hogyha nem okfejteném, micsoda motívumai vannak. Jelen esetben pedig majdnem arról van szó, hogy sajátmagamat úgy tekinthetem, mint csak egyszerű anyagot, amin keresztül általános érvényű megállapítások szögeződhetnek le jól.

*

Még abban az életkorban voltam, amikor az ember a kultúrbenyomásokat halálos komolysággal veti latra magában. Gondolom tizennyolc éves voltam, frissen érettségizett diák. Egyetlen ábrándom sem fogant és vont még annak tájára sem, hogy valaha az írás foglalkozásom legyen. Az ítéletem az átlagos és ha nem is az úgynevezett rajongó, de mindenesetre nem fölületes olvasóé volt. Azt sem állíthatom, hogy talán irodalmi értesültségben hátrább voltam hazámnak bármelyik, hasonló sorsú ifjánál. Nietzschét, Tolsztojt, Anatole France-ot, Schopenhauert például ismertem már akkor annyira, amennyire ezek a nagyságok egy igen éles eszű és főleg jóhiszemű fiatalembernek hozzáférhetőek.

Mindezzel csak azt akarom evidenssé tenni, hogy ha akkor vélemény alakult ki bennem irodalmi alkotásról, az talán sokkal autentikusabb, elfogultságoktól-mentesebb vélemény volt, mint a mai. Mert körülbelül minden irodalmi alkotás legfölsőbb forumának véleménye volt, a szeretetteljes olvasó véleménye, vagy a szükségletét megválogató fogyasztó véleménye, ha úgy tetszik, a könyvről.

Akkoriban olvastam egy beszélykét. Arról szólt, hogy egy kiránduláson, egy csinos lány társaságában, az elemózsia között egy borosüvegnek bennszorul a dugója. Jelen van két fiatal udvarló, két tanár. Az egyik véznább, a másik, a tornatanár, jókötésű ember. A vézna tanár vetemedik neki, hogy a boros üveg dugóját kihúzza. Nem megy! De a lány előtt mégsem akarja föladni a küzdelmet. Betegre, ájultra kínlódja magát a dugóval, amit végül is a tornatanár egyetlen, mosolyos rántással húz ki az üvegből.

Ennyi az egész kis novella.

Hogy micsoda erőnek, szépségnek, értéknek a szele csapott ki tizennyolc éves szemléletemnek ebből a beszélykéből? Érdemes részletezően elmondanom. Mert abban benne volt végtelen egyszerű leszűrésben mindaz, amit tenger olvasmány, tenger tépődés, tenger vita, tenger befolyás, tenger tapasztalat, tenger letörés és ujra kezdés, tenger halálos figyelem évei után valaki véleménynek megszerezhet az irodalomról, aki rá életét tette.

Először is megállapítottam erről a kis beszélyről, hogy saját hangú, saját levegőjű, nem magyarkodó, hanem magyar mentalitású, amellett előkelő, viszont vesékbegázolóan szókimondó, egyszerre könyörtelenül fölényes és megrendítően könnyes írás.

Természetesen megjegyeztem magamnak az írója nevét: Nagy Endrének hívták. És persze valamelyest megütött annak ténye, hogy ilyen kitűnő íróművész, ha már nyomdafestékig jut, miért nem jut mindjárt, érdeme szerint, a legtöbbet emlegetett nagyságok közzé?

Azt mondanám, naív, de helyesebb, ha azt állítom, hogy egészséges fiatal szemléletemben, az írásművészetnek mint mesterségnek belső erkölcsét akkoriban azonosnak hittem az adminisztratív, az üzleti erkölccsel. Magyarán szólva, nehezen tudtam elképzelni, hogy kiadók, akadémiák, vagy hát az írói munka nyílvánosságrahozatalának bármi szervei, olyan hülyeségbe, magok ellen való vétekbe is beleeshessenek, hogy a szellemi munkából ne a legjobb minőségűt terjesszék és honorálják elsősorban, mint ahogy más árucikknél, cipőnél, ruhánál, a finomabb kerül előtérbe, a gyatrát okvetetlen megelőzve.

Elég az hozzá, hogy valamivel később megint olvastam valami (gondolom kisebb-regény-féle) művet, ugyancsak Nagy Endre aláírással. Hát ez a mű rettentő csalódást jelentett nekem! Nem is rossz, hibás, vagy tehetségtelen írás volt. Sokkal rosszabb volt. Az a közepesen jó írás volt, amit lektür néven tisztelnek meg. Hazug volt, utánérzéses volt, pakfon volt.


Akkor ebből megértettem, nem közvetve, de közvetlen tapasztalat útján az írásművészetnek, mint mesterségnek a természetrajzát, a kényszereit, a tragédiáját. Megértettem, hogy ugyanaz a ragyogó elme, a boldogulhatás útján nem mindig a maga fokozott ragyogtatásával, istenáldotta képességei sajátosságának kihangsúlyozásával ér el minél különb eredményeket, hanem ellenkezőleg, a sablonokba való ügyes illeszkedéssel, önmaga meghamisításával, fölhigításával, sőt eltüntetésével igenis hamarabb. Uti figura docet!

Megértettem, hogy ez a Nagy Endre nevű, alig ismert író, aki azt a kis novellát írta a tornatanárról, csudálatos horizontokra szállhatna tehetségével. Homloka mögött ott ég az isteni szikra, hogy beteljesítse hivatását és a lélek olyan rezdületeinek, a valóság olyan tényeinek leleplezője legyen, amik mellett bambán megy el a közepes elme, sőt még bambábban a mondvacsinált kontársereg, az álnagyságok csapata. És hogy írjon és teremtsen olyasvalamit, amit kívüle senki más nem tud, ami vele él, vagy hal, ami pótolhatatlan!

Persze megértettem, hogy ha ez a Nagy Endre mást tesz, mint amivel egyszer már úgy elragadott, megaláz és lekicsinyel engem, emelkedettebb lelkű olvasóját azzal, hogyha előbb ananászt ízleltetett meg velem, aztán azzal a tökkel kínál, ami a csőcseléknek szánt csemege, - hát akkor lehetetlen, hogy ennek az írónak a ténykedése az ő akarata és hajlama szerint való legyen! Hiszen ez annyit jelentene, mintha a tiszta vizek haláról akarná valaki elhitetni velem, hogy jobban úszik a sűrű mocsárban és jobban is érzi magát abban.

*

Ez az ifjúkori élményem kötődik Nagy Endréhez!

Mármost nagyra nem akarnám fújni a képemet azzal, hogy állítsam, tudatosan nem olvastam el többé Nagy Endrének egy sorát sem, sohsem néztem meg a kabaréiban őt, bárha még arra is emlékszem, hogy a potyajegyet kezembe nyomva, majdnem erőszakoskodott velem valaki, hogy: Nagy Endrét okvetlen hallani kell! Nem! Azt nem hiszem, hogy tudatosan azért a kis régi szellemi kalandért diszkreditálódott előttem Nagy Endre talentuma és így más művészkedése is közönyösen hagyott, fölötlően ahhoz képpest, hogy közvetlen körömben barátok és barátnők extázisba estek neve hallatán. Nem tudatosan, de bizonyára nem is egészen indolenciából történt. Ha az ember valakit magasra emel maga előtt becsülésben egy bizonyos vonatkozásban, akkor nem szívesen helyezi értéknek máshová.

Nekem Nagy Endre a rendkívül mély látású, puritánul egyszerű beszédű írót reprezentálta és csalódást jelentett számomra az, hogy népszerű, tömegbálvány váljék belőle, aki színházak, kiadók pénzeskasszáját tömi tele ezzel és köztük saját zsebét is.

*

El kellett mondanom ezt, amikor majdnem harminc év óriási vargabetűje végén, megint visszatértem arra, hogy véleményt kell itt megformálnom Nagy Endréről, az íróról. És pedig akként, hogy most nem mint friss kíváncsiságú fiatalembert ígéz meg írásával, hanem ellenkezőleg a betűk varázsa iránt mindjobban elhatalmasodó fáradtságból ráz föl vele...

*

Nagy Endrének ez A kabaré regénye című könyve, biztos, hogy az a bizonyos minden időt megálló könyv, amit úgy hívnak, hogy klasszikus írás.

Ha valami írás olyan plasztikus tisztaságú tükörképe, olyan helyesen adagolt kivonata egy kor sajátosságainak, ha könnyed, világos stílusban filozófikus súlyt reprezentál, ha azt érezteti, hogy megírója szempontjai az életről könyörtelen önkínzással ezer oldalról latravetett szempontok, amiben benne van az álszerénység kiküszöbölése is, éppúgy, mint a megalománia hasonló írásokban nagyon gyakori szétterpeszkedésének teljes legyűrése és mindezek tetejébe az egész íráson állandó ritmus, egy elkallódhatatlan egyéni szívlüktetés, akkor: akkor éri el egy írás azt a bizonyos örökbecset.


Esetleg népszerű is lesz az ilyen írás, fölveszi a szecskarágó tömeg is, afféle kézikönyv lesz, bizonyos idő bizonyos állapotának megítélésében, sablont teremt bizonyos szituáció ábrázolhatásában. De az is lehet, hogy a kevés jobbaké marad csak. De hogy marad, hogy megrögződik elmékben és könyvtárakban, más, esetleges látszatok szerint nála sokkalta klasszikusabbnak elfogadott írások mellett, az biztos.

Nagy Endrének ez a könyve ilyen! Többet és igazabbat nem tudok mondani róla.

Legföllebb még azt, hogy az az egészen különös bátorság, ami ebben a könyvben a lényeget sohsem téveszti el meglátni a legzűrzavarosabb dologban sem és sohsem habozik rájamutatni: az szintén a maradandó becsű írások egyik főkritériuma.

Ebben a könyvben ugyanis nem az a fajta bátorság van, amely olyan dolgokat kezd ki, hogy az ügyészség homlokát ráncolja rá. Nem! Ebben a könyvben olyanfajta szúrások vannak, olyanfajta hatalmasságok ellen, amiket az írásnak hogy úgy mondjam világbajnokai is meggondolnak, hogy burkolatlan tegyék meg, mert a döfésük könnyen olyan lehet, mint a méh fullánkjának a döfése, visszafelé halálos döfés.

*

De hadd illusztráljam mindjárt konkrét példával, ennek a könyvnek egy részletével, ezt az említettem ügyet.

Nagy Endre egy helyütt leírja könyvében a nagyérdemű közönséget úgy, hogy ki is mondja rá a szentenciát: ha emberek tömegben vannak, akkor csőcselékké válnak, akár selyem ingmell és brilliáns butón legyen rajtok, akár condra. Mindegy!

Vaskos kötetekről tudok, amik ezt a kérdést úgy taglalják, hogy végeredményben valami zavaros megállapítás-sorozat emlékét hagyják az olvasóban.

Itt, Nagy Endre könyvében nagyon egyszerűen leíródik egy rövidzárlat a színházi estén. A rendőrtiszt durva eréllyel szünteti be az előadást. Ugyancsak közli, hogy vis major esetéről lévén szó, a színház igazgatóságának nem kell megtéríteni a jegyek árát. Erre következik a Nagy Endre gavalléros gesztusa, vagy okos üzletemberi gesztusa, hisz az mindegy! Nagy Endre vissza akarja fizetni a jegyek árát. Mire a tömeg már ajánlata közben gazemberezni kezdi őt és aztán megteszi a nagyérdemű közönség, hogy duplán vasalja be a színházjegyek árát a színházon, mert a kettészakított jegyekkel kétszer jelentkezik a pénztárnál, arról nem is szólva, hogy a zavarban, a színház berendezését rettentően megrongálja ez a békebeli, legjobb pesti közönség.

Mármost ez a kép előttünk, még mindig nem teszi teljessé azt a különbséget, ami a morál gátlásai közt mozgó egyén és a csürhében gátlástalan vademberré váló ember között van. Nagy Endre egy mondatával megmagyarázza, lefotografálja, majdnem tapinthatóvá érzékelteti a dolgot. Annyit ír, hogy: a rendőrtiszt, aki imént durva erélyével előidézte ezt a helyzetet, sáppadtan érdeklődik: vajjon ne verje e szét ezt a csőcseléket legényeivel, ahogy megérdemli?... Ezen a tömegtől külön álló, hivatali mundurja alatt, szemünk előtt érző, eszmélő emberré váló rendőrtiszti figurán olyan pontosan lemérhető a különbség a tömeg és az egyén közt, mint soha száz kötetnyi fejtegetésen nem!

*

De ha ez nem elég kényes téma arra nézve, ahogy Nagy Endre a zsarnokok-zsarnokát, a tömeget önmagának kipécézi, hát akkor el kell olvasni azt a részt könyvéből, amely egy pár odavetett színfolttal fölvázolja a tömeghiedelemnek bárgyúságát, mániákusságát, de azzal a mosolyos értéssel, vagy részvéttel, ami minden nagy elme tulajdonsága.

A nemzet ideáljának a Kossuth apánknak fiát, a népe hogyan látja karrikatúrának, csak azért, mert nem zsinóros attilában feszít. Holott hát még az sem biztos, hogy Kossuth Ferenc, a világviszonylatban is elsőosztályú mérnök-zseni, mint nemzetgazdász nem volt-e méltó fia apjának? Hiszen évszázadok, évezredek távlatába állítva, micsoda gyatraságnak rémlik az, ahogyan tömegindulatok jelszavakba tömörödnek és akik azokat gyártják, vagy akikre azt ráfogja a csőcselék, hol kullognak hátul azok mögött a lángelmék mögött, akik az emberi kultúrának csatornákat, vasútakat, de csak egy kávédarálót is konstruálnak, vagy csak egy megkönnyeztető, vagy megmosolyogtató mesét írnak?

Ilyen rémesen kényes jelenségeket hánytorgat föl Nagy Endre könyve, olyan ördöngős, zsonglőri egyszerűséggel az előadásban, mintha őmaga is rezignáltan bámulna, vagy szintén csak a gúnyolódókkal gúnyolódna a raccsoló, világpolgár Kossuth Ferenceken, a mándlis, szavallatos népvezérek javára.

*

Azok az eszközök, amikkel Nagy Endre levegőt teremt, távlatokat nyit, hátteret föst alakjai köré könyvében, talán még annál is bravúrosabb munka, mint ahogy nehány odavetett szóval karaktereket, egész emberi osztályok karakterét rögzíti meg.

Az a jelenet például, ahol a recsegő, ropogó monarchiánk degenerálódott mágnáscsoportja porig alázza idegen testvérét, a munkájával merkantil mágnássá lett, nemes Vanderbilt sarjadékot, minden ok nélkül, az elfajzás groteszkül eszelős gőgjében... hát ennél frappánsabbul még nem jellemezte senki a bomlás természetrajzát, egy kis jelenet kapcsán.

*

Aztán ahogy Nagy Endre szimpla kis családi idillből szinte kozmikus távlatokat nyit ki a dolgok relavitivására és kozmikus elrendeződésére.

Felesége karácsonyi örömnek összegyűjti háztartásuk tizeseit. Ámde közben a férj ezreket gyűjtött, szintén karácsonyi meglepetésnek. Akkor jön csak rá, hogy micsoda szemét a sok ezres, ahhoz képpest, ahogy egy szív bensőséges, édes örömét agyonzúzza!...

*

De hiszen ez a könyv éppen olyan, hogy nincsen egyetlen oldala, amelyiken meglepetés ne érne bennünket. Nem! A konferanszié-szellem (amely nem okvetlen száraz, szalmacséplő terjengősségben látja az irodalom legfőbb célját) nem ártott ennek a könyvnek. Ötlettől sziporkás ez a könyv és mégsem az a benyomásod róla, hogy írója utazott erre. Inkább az az érzésed, hogy valami szemérmesség kötötte kezét, hogy óvakodik annak hiedelmétől, hogy ha valaki tollat vesz a kezébe, hát akkor nincsen fölösleges szava.

Talán mégis ez ennek a könyvnek az egyetlen módszerbeli fogyatékossága. Túlsokat bíz néhol, a hirtelen megszakított előadással, az olvasó képzeletére és intelligenciájában is túl sokat bízik. Holott arról van szó, hogy egyszerűen szívesen hallanánk tovább az író hangját, azzal a hiedelmével szemben, hogy talán únni fogjuk.

*

Szegények vagyunk, sokat hallom ebben a műfajban, amit Nagy Endrének ez a könyve képvisel. De ha dúsgazdagok lennénk benne, ez a könyv akkor is a műfaj gyöngye maradna.

Tersánszky Józsi Jenő

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A német császár Angliában A német császár Angliában
Már legutóbbi számunkban megemlékeztünk arról, milyen szivélyes...
Petróczy – Kármán – Zurovec – féle helikoptéra 3. Petróczy – Kármán – Zurovec – féle helikoptéra...
A fentiekben leírt 3 kötött csavarrepülőgéppel végzett kísérletek...
Pozsonyt vissza! Kassát vissza! Pozsonyt vissza! Kassát vissza!
Percekig tartott az orkánszerű üdvrivalgás, amikor Kánya...
Szendrey Julia szenvedélyes naplójegyzetei nem kerülhetnek a nyilvánosság elé Szendrey Julia szenvedélyes naplójegyzetei nem kerülhetnek a...
Már a mult héten jelentettem, hogy váratlan irodalomtörténeti...
Szerencsétlenség a népkonyhában Szerencsétlenség a népkonyhában
A fővárosi népkonyhák előtt mindig nagy tömeg várja, mikor az...
A trónörököspár gyilkosait Csehországba vitték A trónörököspár gyilkosait Csehországba vitték
Egy gráczi hir szerint Princzipet és Cabrinovicsot, a trónörököspár...
Amíg a homokból kristályüveg lesz Amíg a homokból kristályüveg lesz
Zrrr!... Hangos csörömpöléssel tört be a vitrin ablaka és az ügyetlen...
Úti emlékek Németországból Úti emlékek Németországból
Pusztul a magyarság! - írja Illyés Gyula, - kihalt falvainkba élelmes...
Ódry Árpád Ódry Árpád
Ódry Árpád, akinek művészegyénisége felől igénytelen előadásommal...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98