Dtum
Login with Facebookk
1939 | Július

Színházi események

Az idei színházi évad, amelyet az atmoszféra-nyomás hatásai meglehetős kelletlenné tettek, május folyamán váratlanul nekilendült. Három olyan előadás került a közönség elé, melyek jelentőségükben magasan föléje lendültek a megszokott átlagnak. Ezekről lehet végre komoly szava a kritikusnak is.

Időrendben első közöttük Heltai Jenő mesejátéka, Az ezerkettedik éjszaka. Testvér-párja A néma leventének, mert bármennyire más a témája s a környezete, azonos a műfaja s főképpen a hangja és a szelleme. A hangja a humoros és érzelmes motívumok keverési módja, a valóság fölé emelkedő, de a valósággal való kapcsolattól el nem szakadó légkör, a lírának beleelegyedése a drámai formába, a versnek halkan csilingelő játéka - mind ugyanaz.

 

Heltai Jenő van mind a két darabban, az ő mindent megértő és mindenen szomorkásan mosolygó életbölcsessége, fantáziájának menekülése a mindennap elől a mese derültebb, tisztább világába, lényének biztos egyensúlyozottsága, az életet hangulatilag áttekintő szelleme. Hallgatjuk vagy olvassuk a darabot s azon vesszük észre magunkat, hogy teljesen olyan az érzésünk, mintha Heltai verseskötetét olvasnánk. Nincs egységesebb lelkimagatartású költő Heltainál.

A mai ember elvesztette a mesét, beutalta a gyermekszobába. Heltai visszahozta, újra a felnőttek elé vitte és megmutatta, hogy nem kell szégyellni, ha gyönyörködünk benne, van benne annyi élet-valóság, mint a reális irodalomban, sőt több is, mert a mindennapi dolgokat lehántja róla és azt viszi elénk, ami állandó, pillanatok változásain túlemelkedő, időhöz és térhez nem kötött.

 

A romantika szárnyain szálló mese tanulságai nem függnek a politikai hangulatoktól, társadalmi áramlatoktól, az ízlés változásaitól. A szép Laila várakozása a nagy szerelemre, amely végül meg is érkezik a deli Rusztám királyfi személyében, örökéletű sóvárgása fiatal lány-lelkeknek, a szultán kesergése elvarázsolt fia után, Fatuma anyai intrikája, szerelmes férfiak hasztalan vetélkedése a lányért - mind csupa örök dolog. Olyan dolgok történnek, amilyenek nem szoktak valóban megtörténni, s mégis igazak, mert ősi emberi szenvedélyek és indulatok fejeződnek ki általuk és kielégül bennünk két természet-adta emberi igény: az érzelmes líra és a humor.

 

Ülünk a nézőtéren s alig pergett le egy-két jelenet, már hiszünk olyan dolgokban, amelyeket a színházon kívül elhessentenénk magunktól. Varázslat alá kerültünk, mely nem kevésbé rejtelmes és mese-szerű, mint az, hogy a színpadon bolhává varázsoltak egy királyfit és ez egyszerre csak felszabadul a varázslat alól és fiatal lánykák ábrándjaihoz illő királyi szépségben jelenik meg.

 

Az utca ott zajlik a színház körül, jelszavak rikácsolnak, gondok terhelték az emberek lelkét, mikor bejöttek a színházba, s most mindez eltűnt, új, napfényes derűvel és lágy érzésekkel tele világba kerültünk s három órán át benne maradunk, mert benne akarunk maradni, felszabadul bennünk az a természetes emberi magatartás, amely akarja hinni, amit hinni jólesik. Kis időre visszaléptünk messze elhagyott gyermekkorunkba. A romantika halhatatlan s a költő varázslata, hogyha belevitt ebbe a romantikába, nem enged egy pillanatra kizökkeni belőle. Olyan ez, mintha a reális élet és irodalom levegőjéből, csínytevők, kiszöknék rövid időre a napsütötte rétre játszani.

Dramaturgiai szempontból A néma levente egységesebb és szorosabbra összefogott. Itt most a hangsúly és egyensúly ingadozóbb. Az író szándéka nyilvánvalóan az volt, hogy a figyelem gyújtópontjába Laila alakja essék, a valóságban azonban Fatuma alakja áll benne.

 

Ennek csak részben oka az, hogy Fatumát eszközeinek gazdagságát pazarolva árasztó, kiforrott színésznő, Peéry Piroska játssza, aki teljes erővel kihasználja szerepének színészi lehetőségeit s életnagyság feletti méretekre tágítja ki az alakot, míg Laila alakítója, kedves és tehetséges fiatal színésznő, Tahi Anna Mária, még nem forrta ki magából teljesen művészi eszközeit s nem találta meg magában a biztonságból fakadó merészséget, hogy egyéni erejéből is gazdagítsa szerepét.

 

Jó része van ebben maguknak a szerepeknek is. Laila alakja sápadtan, a konvencionálishoz közelebb álló vonásokkal került ki a költő tolla alól, magatartása merevebb, kevésbé moduláló, mint ahogy szeretnénk. Ezen a leggazdagabb szellemű színésznő is csak részben tudott volna segíteni. Az egyensúlynak ez az ingadozása aztán kihat az egész darabra, kicsit az az érzésünk, mint mikor a reflektor fényébe hol az egyik alak áll bele, hol a másik és nem mindig az, akinek bele kellene állnia. Hogy az egész mégsem esik szét, az a költő sikere: az atmoszféra végig egységes marad s együtt tartja a részleteket.

Két színész játékát kell még kiemelnünk Bilicsi Tivadarét és Hajmássy Miklósét. Őrájuk van bízva a humor nagyobb része, a közönség megnevettetése s ezt a feladatukat jókedvvel, ízléssel, a komédiázás kellő mértékével teljesítik. Törzs Jenő meglepett beszédének modorosságával - a keretben szereplő szultán, Földényi László jobban tetszett. Az előadás általában jó, gondosan kiegyenlített s a keletiesen dús díszletek és jelmezek is szervesen illeszkednek a darab mese-stílusába és a játékba.

Akik Heltai mesejátékát látták a Magyar Színházban, s azoknak is akik nem látták, ajánlom, olvassák el könyv alakban. A költői nyelv egyszerű báját, a versek gyöngy-pergését, s a rímek hol halkan pengő, hol játékosan felcsattanó zenéjét így jobban élvezhetik és pontosabban megfigyelhetik a költő magatartását, az elmenekülést a mai élet kakofóniájától.

*

Németh László történeti drámája, a VII. Gergely nagyarányú drámai arckép. Az írónak szemmelláthatóan csak a nagy pápa személye volt fontos. Minden érdeklődése őrá irányul és minden érdeklődést őrá irányít. Részletesen, elmélyedve dolgozza ki történelmi és lélektani szemléletének teljességével, az arcvonások gazdagon jellemző sokaságával, festői és plasztikai hatások bő felhasználásával. Mondanivalóinak csaknem összességét ebbe az egy alakba zsúfolja, úgy hogy a többiekre alig jut valami.

 

Ottó püspök, Hugó clunyi apát és a nők: toscanai Matild, Ágnes császárné, Adelhaid királyné csak dialektikus célt szolgálnak, arra valók, hogy a pápa ne legyen kénytelen folyton monológokba beszélni, legyen akihez intézze szavait, aki ellentmond neki vagy biztatja magatartását, rábeszéli vagy lebeszéli.

Az arckép azonban nemcsak arányaiban nagy, hanem a kidolgozásában is. Gergely hősi alak, nagy harcos, az Egyház bajvívója, a kor zűrzavarában a világosság, a krisztusi eszme hordozója, az emberi kultúra, a szellem képviselője az erkölcsileg alacsony rendű világi hatalommal szemben. Harcának jelszavai: a világi uralkodók erőszakának, a hitetlen és hitszegő főpapok zsarolásainak, az elharapódzott simoniának leküzdése, az igazság, az erkölcs, az emberség helyreállítása.

 

E jelszavak mögött, ahogy Németh László látja, több is van. Két világ ütközik össze, a szellem és az anyagi hatalom világa, Krisztus és Antikrisztus világa, a clunyi egyházi reformban megújult kereszténység és a nyers barbár durvaság, vad viszálykodás és nyílt önzés világa. Ebben az összeütközésben dől el az európai műveltség sorsa: a vér és erőszak maradjon-e az úr, vagy Jézus lelke vezesse az emberiséget új, szebb élettájakra.


Ellenfeléül a pápa a sok egyforma szellemű uralkodó közül IV. Henrik német királyt választja ki mert benne és környezetében testesülnek meg legjobban a kor bűnei, s mert az ő helyzete a viszálykodó német fejedelmek között a legalkalmasabb arra, hogy az egész világ előtt megmutassa az Egyház hatalmát. Henrik azzal felel a pápa támadására, hogy ellenpápát állít Gergely ellen. Elkezdődik az igazi harc. Gergely exkommunikálja a királyt, aki nehéz helyzetbe kerül, a német fejedelmek úgyis acsarkodnak ellene, el akarják űzni trónjáról, ha a pápa fel nem oldja az átok alól. Gergely egyenlőre győz: Henrik kénytelen megtenni a híres canossai utat.

Az előkészítő első felvonás után a második felvonásban játszódik le a canossai dráma. IV. Henrik a kapu előtt áll a nagy hidegben, feleségével, egy szál gyapjúingben, mezítláb, vezeklők módjára s a pápának döntenie kell, kinyittassa-e bocsánata jeléül a kaput. S a döntését megelőző tépelődésben, környezetében való vitában folyik le a jelenet drámája. A író finom megérzésére vall, hogy Henriket nem hozza be a színpadra, a két nagy alak szemtől szembe állításának teátrális hatáskínálását elutasítja magától, a drámát magában a pápában játssza le.

 

Gergelynek a sugallata az, hogy ne bocsásson meg a királynak. Nem bízik Henrik töredelmének őszinteségében, érzi, hogy ez csak politika, koronáját veszi meg rajta. De vajon csakugyan sugallat ez, az Egyházban élő Isten akarata? Nem játszik-e bele emberi indulata, a személyében megsértett ember bosszújárása?

 

Ezt a gondolatot a környezet oltja bele, a Henrikért siránkozó nők, a szelíd Hugó clunyi apát, a várnép: a szellem emberének meg kell küzdenie a reális világgal, amely megrendíti biztonságában. A vita csak látszatra folyik a környezettel, Gergelynek önmagával való vitája ez, az emberfölötti elhivatottság vitája saját ember voltával. A dráma itt jut tetőpontra s a lélektani ábrázolás itt hatol legmélyebbre.

Gergely végre enged környezete rábeszélésének s kinyittatja a kaput - ez a legnagyobb színpadi hatású jelenet a darabban - s a kapun nemcsak Henrik jön be, hanem a pápa romlása is. Henriket megszilárdította a trónján a pápai bocsánat, nemcsak hogy nem tartja be adott szavát és nem teszi lehetővé, hogy Gergely Németországba menjen az ottani zilált viszonyok elrendezésére, hanem haddal ront Rómára. A másodszori kiátkozásnak már nincs foganatja, Róma népe is fél a háborútól, sürgeti hadainak bebocsátását, a pápa ügye elveszettnek látszik, a barbárság győz a szellem felett. Egy pillanatra még felragyog a remény, Gergely jóslatot lát, hogy Henrik meg fog halni. A jóslat azonban nem bizonyul isteni eredetűnek s nem valósul meg, Gergely kénytelen elfogadni a normann Róbert által nyújtott menedéket.

A harmadik és negyedik felvonásban, ahol az események folynak, a pápa alakja a háttérbe kerül a rázúduló események között: alig látni valamit a szellem hőséből, inkább csak az önmagában, elhivatottságában kételkedő ember van a színpadon. A feszültség meglazult, az addig biztos vonal ingadozik, a színpad távolodik a nézőtértől.

Az ötödik felvonás újra feljebb emeli a drámát. Gergely a sallernói várban ül, érzi közeledő halálát, gyónásszerű vizsgálatot tart önmaga felett, megcsinálja élete nagy számadását. Rezignált őszi hangulat lebeg alakja felett, - itt már nem a történelem viharzik, egy önmagában csalódott, de hitét el nem vesztett öreg ember teszi az utolsó lépéseket a sír felé. Ha az eddigiekben néha a történelem szemlélője félretolta a költőt, most ez lép elő és ráhinti Gergelyre az alkonyat sötét napfényét.

Németh László drámájának feje, válla erőteljes és ép, a dereka kissé roggyant, a lába megint izmos és szilárd. A történelmi, jobban mondva történetfilozófiai anyag sok benne s legfőképpen nincs teljesen költészetté olvasztva, vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, a szereplők túlságosan jól ismerik a középkor történetét. Azt azonban nem lehet tagadni, hogy nagy írói szándék vállalása van benne, nagy szellemi koncentráció műve, s a szándék jókora részét meg is valósítja, a nagy drámai stílust közel éri. Emberemlékezet óta nem jutott magyar író ilyen közel a nagy drámához. Van az írónak merészsége életnagyságnál nagyobb alakokat mozgatni, bonyolult emberi magatartásokat kibogozni, a néző elé vinni a történelem nagy mozgató erőit.

Hogy a nehéz dikció s Gergely alakjának komplex volta érthetővé válik azok előtt a nézők előtt is, akik keveset tudnak az invesztitúraharcok történetéből, abban nem csekély érdeme van Tímár Józsefnek, aki Gergely szerepét játssza. Rendkívüli színészi erőfeszítés hiánytalan műve ez a játék. Már maga a szöveg megtanulása is nagy feladat, az alaknak a szavakon át megjátszása, lelkiállapotának modulálása, belső motívumainak színészi eszközökkel való feltárása, a nagyméretű arckép hű ábrázolása, minden tiszteletet megérdemlő teljesítmény. Ezzel a szerepével jutott Tímár eddigi pályája legnagyobb magaslatára, a drámai nagy stílust sajátítja el benne.

A többi szereplőkről, sajnos nem tudunk hasonló jót mondani.

*

Mióta Paulay Edének eszébe jutott színpadra vinni Az ember tragédiáját, Madách nagy műve nemcsak a színészeknek, hanem a rendezőknek is állandó kísérleti anyaga. Vagy egy emberöltőn át csekély módosításokkal Paulay rendezése szerint játszották, a rendezők csak a színészi megoldásokban élhették ki kísérletező szenvedélyüket, a háború után azonban, amikor nálunk is erőrekapott a rendezői önkény az íróval szemben, egyre újabb elgondolások vetődtek felszínre, a Tragédia új és újabb értelmezései, műfajának váltakozó elgondolásai s ezek közül egyik-másik az elméleti okoskodásból eljutott a színpadi megvalósításig is.

Olyan merész kísérletet azonban senki sem hajtott végre, mint most Németh Antal a Nemzeti Kamaraszínházban. Egyenest ellentétes célt tűzött ki, mint minden eddigi rendező: a végsőkig leegyszerűsíteni az előadást, elvenni belőle azt, ami eddig a közönségre legjobban hatott, a színpad látványos gazdagságát, a pompázó jelmezeket, a nagy tömegek hatásos mozgatását, a szemet csábító külsőségeket. Lemezteleníti a darabot, elvesz belőle mindent, ami másodrendű érték, hogy a figyelmet az elsőrendű értékre központosítsa, a műben megszólaló költői értékekre és eszmei mélységekre.

Kétségtelenül figyelmet érdemlő elgondolás, aki a színházban is a költői értéket keresi, nem utasíthatja el elvileg magától. Nem lehet tagadni, a nagyon díszes, pompázó előadás kissé mindig lealacsonyítja a Tragédiát: azt jelenti, hogy mesterségesen kell fokozni hatását. Külsőségeivel el is vonja a figyelmet a mű lényegétől. A közönség szemében többé-kevésbé látványos darabbá teszi s ez a színészeket is arra csábítja, hogy játékukban a tömeg-ízléshez hasonuljanak.


Németh Antal rendezése a Tragédiát a vallási oldaláról fogja meg. Ezt jelzi a színpad is: szárnyasoltár, két szárnyán szent szobrokkal, közepén a színek szerint változó stilizált, festett képekkel. A menyországi részek ki sem jutnak a színpadra, az Úr és az angyalok szavai lemezekről hangzanak el, a színpadon csak a három főszereplő áll. A többi jelenetekben szereplő tömegek csak jelezve vannak a színfal mögül hangzó zajokkal, elénk csak azok a szereplők kerülnek akiknek szerepük van: az egyiptomi színben az üldözött rabszolga, a görög színben Miltiadesen, nején, gyermekén és Luciferen kívül csak azok a polgárok, akiknek szavuk van.

 

Nagyobb számú szereplő csak a francia forradalom és a londoni vásár színjein mozog a színpadon. Így elmarad a névtelen tömeg zajlása és hullámzása. Ez természetesen nem lehet szövegcsonkítások nélkül, de el kell ismerni, a kihagyások tapintattal és ízléssel vannak csinálva, az egész általában érthető marad; csak a forradalmi és londoni színben van némi zavar. Segít ebben persze az is, hogy a mai közönség jól ismeri a Tragédiát s így akárminő jelzésekből is ért.

Magától értetődik, hogy ilyen elgondoláshoz a színészek részéről is másféle játékra van szükség. Németh Antal maga figyelmeztetett bevezetőjében, hogy előtte tulajdonképpen nem a szó szokásos értelmében vett színészi játék lebeg, inkább recitáló előadásmódra gondolt. Ebben a tekintetben az előadást nem találtuk egyenletesnek. Teljesen csak Kovács Károly valósította meg a recitálást s rajta kívül a mellékszereplők egy része, míg Abonyi Géza és Lukács Margit minduntalan beleestek abba a színészkedésbe, amelyet a nagy apparátusú előadásokon megszoktak, csak lehalkították a hangjukat, sokszor a suttogásig.

A kísérlet, ha nem zárja is ki a vitát, egészében nézve eredményes volt. Madách költői szelleme és filozófiája így, a színpadi díszítettség segítsége nélkül is győzött. Abban, hogy most már széltében-hosszában is így fogják játszani a Tragédiát, nem hiszünk, - ez nem is volt a rendező szándékában. Hogy kisebb vidéki színtársulatok hasznát fogják-e venni, az is kétséges. Szellemileg kisebb igényű közönség előtt van nagyobb szükség a látványosság támogatására.

 

Schöpflin Aladár

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Fegyverválogatás a Martinovics-laktanyában Fegyverválogatás a Martinovics-laktanyában
A munkásokból lett vörös katonák, miután a raktárokból megkapták...
Külvárosi éj Külvárosi éj
Jó költőnél, aminek én József Attilát is tartom, esetről-esetre...
A Nation tudósítója beszélgetést folytatott Tildy Zoltánnal A Nation tudósítója beszélgetést folytatott Tildy Zoltánnal
A Nation című svájci hetilap közli tudósítójának, beszélgetését Tildy...
A hiúz-galamb és olmützi galamb A hiúz-galamb és olmützi galamb
Alig van ezen két galambfajtánál hasznosabb házi galamb. Ha t. i. az...
A pápa elitélte az angolszászok hadviselését A pápa elitélte az angolszászok hadviselését
A Wilhelmstrasse szóvivőjének nézete szerint alig képzelhető el az...
Magyarország síbajnoksága Magyarország síbajnoksága
Szepes Strauch Béla (MAC) lett Magyarország síbajnoka. Meglehetősen...
Az Iparművészeti Iskola csipkeverő-tanfolyama Az Iparművészeti Iskola csipkeverő-tanfolyama
A vallás és közoktatásügyi minisztérium megbizásából tanitónők...
A Délafrikai Unió olasz hajósvállalatnak ad szubvenciót A Délafrikai Unió olasz hajósvállalatnak ad szubvenciót
Egyelőre öt évre kötött megállapodást a Délafrikai Unió két olasz...
Séta a színházak körül Séta a színházak körül
Száz előadás Kálmán Imrének igazán nem nagy dolog. Meg se kottyan...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98