Dtum
Login with Facebookk
1942 | Április

Béke és szolgálat

Az írók közt talán most már béke lesz, még akkor is, ha a „táborok” tovább hadakoznak. A táborok mindig hadakoznak, s ha a maiak majd megsemmisülnek, szétporladnak, akkor újak keletkeznek s azok folytatják tovább.
Persze, nem lesz valami szent és örök béke az írók között sem, csak talán annyit remélhetünk, hogy a legjobbak; akik még bírnak parancsolni indulataiknak, megértik az idők szavát és nem kapkodnak és hadakoznak egymás közt is feleslegesen.


Bele kell nyugodnunk, hogy mi már nem vagyunk és soha sem lehetünk aféle kényelmes magánemberek, akik zsebredugott kézzel járkálhatnak a világban, ide mehetnek, oda mehetnek, szállodáról szállodára szállnak, hegycsúcsról hegycsúcsra másznak, tengerről tengerre úszkálnak. Már írtam valahol, hogy talán nálunk válik el a legélesebben az „olvasmány”-irodalom a „közösségi” irodalomtól, itt vannak írók, akiknek csak kevés és szórványos olvasóik és „hívőik” vannak és vannak nemírók, akik százezres tömegeket elégítenek vagy szolgálnak ki jó, vagy kevésbé jó olvasmánnyal. Ez így van másutt is, csakhogy nálunk a kétféle irodalom között még csak átjárás sincsen, mint más országokban.


Én a magam részéről ezt régen tudomásul vettem. Engem magamat sem érdekel az a könyv, amely csak olvasmány és semmi más. Ne szerezzen nekem pár pengőért „élvezet”-et senki. Moziba és színházba is azért nem járok, mert irtózok attól, hogy valakik, szegény emberek azért gürcöljenek, azért tanuljanak, heteken, hónapokon át ismételgessék a halálból megúnt szavakat és mozdulatokat, hogy én „élvezzek”.


Persze, úgyis hiába, mert érzem a mesterkéltséget, látom a baba bordáin belül a kócot s így még csak az sem sikerül, hogy becsapjam önmagamat.
Ez azonban nagyon szélsőséges álláspont és én senkinek se ajánlom, hogy kövesse. S csak azért mondom el, hogy lássuk: ez is egy álláspont. Viszont igaz, hogy íróbarátaim, ha más-más belső indoklással is, de jórészt ugyanezt követik. Legföljebb azt mondják, hogy a szórakoztatásra írt könyvek és színdarabok kibírhatatlanul unalmasak s ők nem bírják el az iparszerű szórakoztatást, mert ez valósággal anti-művészet.


Mondom: az ürügy és az indok lehet más, de mindnyájan irtózunk a hivatásos szórakoztatástól. Ebből következik, hogy irtózunk a szórakoztató szerepétől is. Én már meg is írtam, hogy egy cseppet sem törődök vele, hogy ki mit csinál az üres idejével s eszem ágában sincs, hogy azért írjak meg valamit, hogy valakiknek, az ú. n. „olvasók”-nak élvezetet szerezzek. Akkor már - bár irtózok a hadakozástól is - inkább mégis hadakozok: inkább mondjanak parlaginak, mint „sima fiú”-nak.


Persze, aljas képmutatók volnánk, ha azt mondanánk, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy amit leírtunk, olvasmányos-e, hat-e. Ez igenis érdekel, de ez egészen más. Nem azért megyünk el az olvasóhoz, ha nagynehezen beereszt magához, hogy kellemes pár óra után elhajítson bennünket, hanem azért, hogy ottmaradjunk: kínozzuk, gyötörjük, mérgesítsük, legyőzzük vagy elriasszuk. A hangsúly azon van, hogy „nem menekülhetsz”.

Nem menekülhetsz te hívő olvasó, de én se menekülhetek, az író. Együtt megyünk a pokolba, mert a mennyország túlszerénytelen kívánság volna. Nem a nép számára: azzal minden lehetséges, végül talán még egy jobb világ is. hanem az író és követője számára - úgy érzem - csak a pokol ígérkezik.


Az idő talán már közeledik is, hiszen azért mondtam el az előbbi sorokban azokat az önhittnek ható tételeket. Parancs alatt állunk s ideje, hogy külső utasítások nélkül megértsük az idő parancsát. Az írók közötti ellentéteket nem nagyon enyhítgette, oldozgatta senki s mégis micsoda semmiségekké váltak a régi - talán pár hónapos - ellentétek is. A legjobbak közt - talán kijelenthetem már: nem hagynak szégyenben - megszűnt a háborúság. Nem azért mert békét kötöttek, ilyen - vagy olyan százalékra kiegyeztek, hanem azért, mert a vélt, vagy valódi ellentétek elmerültek az időben.


S ma, ha azt kutatom, hogy mi volt az ellentét, nincs a kezemben semmi megfogható. Elviek? Hiszen nagyjából mindenki azt fújja, amit eddig, legfeljebb kevesebb zavart keltő körítéssel. - Személyi ellentétek? Féltékenységek? Ma nincsenek olyan élesek, mint akkor, amikor egy táborban voltunk. Írói alakja mindenkinek készen van, nemcsak önmagában, hanem a társadalomban is. Mindenkinek megvan a helye, nincs már egymástól mit félteni, még tudatalatt sem. Annyira más mindenki, annyira egyéni a mégis annyira megvan a helye a közösségben, hogy helykereső vagy helycsináló féltékenységi harcokról már szó sem lehet.


Nem írja már el egyik a másiktól az írnivalót. Mindegyik elérkezett már oda. hogy a „téma” semmi, a megírás s ami mögötte van, az élmény a „minden”. Azt is tudja már mindegyik, hogy a semmi embernek az élménye sem sokat ér, még ha megírja sem, mert a szenvedése szűk skálájú, nincs közösségi hitele s nem feszül fölé ”intellektuális perspektíva”.


Itt már mindenki határozott egyéniség s e fölött többé nem lehet vita. Még ha író kezdi is a vitát; a közösség már visszaveri. „Hohó! – mi számontartjuk mindegyikteket, amíg hű és méltó önmagához.” Ezt már láttuk az utóbbi viták visszhangjából is. Az emberek, a hívő olvasók már nem viselik el megrovás nélkül az író veszekedéseit. Igazuk van. Nagyobb dologról van itt szó, mint az, hogy kinek ki a „kedvenc” írója.


Nagyobb dologról van szó: a szolgálatról. Kiderült, hogy mi nem voltunk közönséges fejetlen csatárok, akik a rajparancsnok füttyére ide vagy oda szaladnak. Mindegyik igazi egyéniség, mindegyikben van élmény és kifejező akarat. s ezt érvényesítenie kell.


Már nem izgat bennünket a vezérkérdés sem. Legyőztük magunkban - akiben volt is - a „vezérkomplexum”-ot tudomásul vettük, hogy csak szellemi őrszemek lehetünk, de vezérek semmiesetre. Azt a szórakozást, hogy melyik dicsőbb, melyik nagyobb, átengedjük a régifajta jámbor olvasónak, ha vannak még ilyenek.

Nem vezér hát itt senki és nem is közkatona, hanem felelős ember. Parancsszó nélkül teszi azt, amit tennie kell. Egyetlen parancsnoka a művészi ösztöne. Azt tudja, mit kell csinálnia, még akkor is, ha néha egyiket-másikat mellékútra kényszeríti. Biztosan azért kényszeríti, mert a főúton való járáshoz vagy az emberi ereje, vagy a tehetsége kevés. A művészi ösztön nem csal, mert az maga az ember. – Vak vagy, vagy bolond, vagy? - oktalan módon keresed a feltűnést? - ösztönöd hajtott, mert érezte, hogy okos módon nem tudod kicsikarni az emberek érdeklődését.


Én vagyok talán, osztályhelyzetemnél és lelkületemnél fogva, a legpolitikusabb író, de még én is bevallottam nemrégiben egy értekezleten, hogy véglegesen és örökre megfojtottam magamban a politikus démont: már nem érdekel a hatalom, már nem taktikázok és ravaszkodok, tehát már talán tudok szolgálni.


Ismétlem: a legjobbak, úgy érzem, ezt összebeszélés nélkül mondhatom, eljutottak a szolgálat vállalásáig. Ez nem azt jelenti, hogy valami szent béketanácsban együtt ülünk sülve-főve, mint szellemi vezérkar és kiokoskodjuk, hogy ki mit írjon és hova írjon. A mi békénk csak azt jelenti: kövesd önmagadat, mert bizony eddig is azok jutottak legmesszebbre, akik ezt cselekedték. Íróságoddal eléred, amit el kellett érned; a magyar közösség szellemileg fogékony és felelős emberei tudnak rólad, számontartanak, sőt ha kell felelősségre vonnak. S talán már oda is elérkeztek, hogy tudják ki vagy, mire vagy alkalmas és nem követelnek tőled olyasmit: - politikai vezérkedést – amire alkalmatlan vagy.


De ez aztán azt is jelenti, hogy legyen vége a felelőtlen kalandozásnak. Nemcsak azért, mert amint mondani szokták, „a mult kötelez”. Ez csak egy szólam, ha nincs meg mellette a belső indítás. Az írót még a mult sem kötelezi, ha az a mult nem becsületes mult. De kötelezi a jelen is, a jövő is, ha hű akar maradni önmagához.


Ez a kis nép, a mi népünk, amelyhez a mi emberi és szellemi létünk kötődik, történelme legválságosabb éveit éli. Ez nem vezércikkszólam ma, hanem valóság. S még nem is a bajok és veszteségek miatt aggódunk, ezt még eddig szerencsésen elkerültük. Az igazi nagy veszedelem az, hogy népünk most, amikor erre legnagyobb szüksége volna, nem adhatja önmagát, mert nem is jutott el még önmagához. Hogy most a háború közepén emeljük nemzetté a népet, ez lehetetlen, ha mégannyi jószándék fogna is össze.


Igaz, e nép írói művészei és tudósai az utóbbi évtizedekben megpróbálták önmagukban megélni és felidézni a magyart. Ez nagyjából sikerült is: zene, irodalom, néphagyomány, népművészet észjárás úgy ömlött, folyt össze, hogy már majdnem ott tartottunk, hogy elibe állhatunk a népünknek: íme ez vagy ösztönösen, ezt vállald tudatosan, mert csak ezzel lehetsz úrrá a világ dolgain, politikára technikán, mindenen.


Nem sikerült egészen. Sok minden jött közbe, most ott tartunk, hogy a néphez megint nem juthattunk el, de egy keskeny szellemi felsőréteg mint szellemi magatartást és mint szertartást vállalja a magyarságot. A népben, főleg a parasztságban, legfeljebb a szomjúságot ébresz-tettük fel, de ezt a szomjúságot kielégíteni már nem tudjuk. Ehhez kevés a népdal és a népfőiskola is.

 


Éppen ezért most attól kell félnünk, hogy a szellemi felső magyarság erejét veszti. S attól kell félnünk, hogy a magyar ügy tanítása, adminisztrálása megint azok kezébe kerül, akik eddig is elfogták előlünk minden egyetemes és magyar~gondolatot s aztán - nem valósították meg. Amit az szűrőjükön keresztül kaphattunk, az kevés volt s még azt sem tudtuk hasznosítani.

 


Vigyázzunk hát: szolgálatunk súlyos és sokféle. Nem szabad többé eszközül adni magunkat semmiféle politikai vagy sajtóösszeesküvésnek, amely a mában már a jövő szabadságát fojtogatja, mely a magyart végleg el akarja zárni önmagától. Vigyáznunk kell arra is, hogy még az osztálybéke és a pártbéke jelszavai se téveszthessenek meg bennünket A dolgozó magyar nép különböző rétegeinek össze kell fogni, de nem úgy, hogy a történelmi szorongás, a közös veszély hangulatában, az egyik réteg, a baráti szövetség könnyelmű jóakaratában, balekmódra odadobja magát másiknak. Beszéljünk egészen világosan: minden réteg életérdekei fontosak, de nekünk arra kell vigyázni, hogy a mi szavainkkal, a mi eszméinkkel és a mi becsületünkkel ki ne fosszák a legszegényebbeket, az igazi sokaságot, a munkásokat és a parasztokat, azokat, akiknek nincsenek intézményeik és nincsenek rajtunk, ú. n. népi írókon kívül.

 


A mi feladatunk írói munkánk mellett, írói munkánkban is most a szolgálat s ez a szolgálat nem lehet vak és naiv, de nem téveszthető össze némely politikus rókák szolgálatával sem, akik esetleg azért hidetnek békét a rétegek közt, hogy a béke megszervezését majd rájuk bízzák.
Mi írók vagyunk, nekünk nem kell a hatalom: nekünk az igazság kell. A történelmet nem mi hozzuk, a történelem ránkgörög mint a lavina, de akármi lesz is, ha csak egyetlen egy megmarad is közülünk, annak az kötelessége, hogy a legalulmaradtakért a munkásokért, parasztokért, cselédekért, napszámosokért szót emeljen.

 


Ez nem hadüzenet és nem kizárási program. A népért való szolgálat nemcsak joga, de kötelessége és minden igaz embernek. Aki, értelmiségi ember, még ma sem érti meg, hogy a dolgozó nép nélkül nincs többé magyar nemzet, az már nem értelmiségi ember, hanem csak korlátolt osztályember.
Máskülönben miért is élnénk, ha mint az elején írtam, a közönséges társadalmi érvényesülést csakugyan tiszta szívből elvetettük. Népszerűség, sütkérezés, taps, példányszám: el velük; csalárd s hiábavaló dolgok!


S most már félni sincs okunk. Sajtóösszeesküvés. politikai elhallgattatás már nem árt nekünk. Már benne vagyunk a magyarság történelmében nemcsak a könyveinkkel, hanem a magatartásunkkal is. Már nemcsak leszünk, hanem vagyunk is!

Veres Péter

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A trónörökös a királynál A trónörökös a királynál
Ferencz Ferdinánd királyi herczeg október 1-én kihallgatáson volt a...
Olaszország nyerte a párost a magyar-olasz női teniszmérkőzésen Olaszország nyerte a párost a magyar-olasz női teniszmérkőzésen
Vasárnap délután előkelő közönség előtt folytatták a magyar-olasz női...
A Tour de Hongrie egyéni győztese a svájci Stettler A Tour de Hongrie egyéni győztese a svájci Stettler
Napsütéses reggelen indultak útnak vasárnap az ünneplőbe öltözött...
Két kiállítás Erdélyben Két kiállítás Erdélyben
Alighanem az új céh kiállítási indította a nagybányaiakat is együttes...
Az ökölvívás világbajnoksága Az ökölvívás világbajnoksága
Az ökölvivás sportjának Anglia a hazája. Innen indult az ökölvívás...
Augusztusban nem emelkedik a lakbér Augusztusban nem emelkedik a lakbér
Vass József népjóléti miniszter vasárnap délelőtt Jákóhalmára...
Az ember-majom
A természetnek különös csodája, jobban mondva szörnyetege keltett...
Örvendetesen fejlődik háziipari cikkeink exportja Örvendetesen fejlődik háziipari cikkeink exportja
Legutóbbi számunkban beszámoltunk arról, hogy ebben az évben már...
Ma reggel 9 órakor kivégezték Imrédy Bélát Ma reggel 9 órakor kivégezték Imrédy Bélát
Tegnap a késődélutáni órákban érkezett le a népügyészségre az...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98