Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1939 | Augusztus

Visszaemlékezés kisebbségi éveinkre

Amikor kisebbségi sorban éltünk, csaknem teljesen szembenállottunk mindennel, ami helyzetünk tartósságára emlékeztetett. Életünk kereteink tagadásában múlott el. A közvetlen múltra alig tudtunk visszaemlékezni. Számunkra a múlt mintha a háborúval lezáródott volna. Történelmi és irodalmi tudatunk csak eddig terjedt. Az anyaországi magyarnak úgy tűnhetett, hogy megállottunk 1919-nél, az irodalomban Adynál. Mi volt ennek az oka?

 

Most gyakran elgondolkozom ezen. Az anyaországi szellemi mozgalmak nem jutottak túl a trianoni határon? A könyveket és folyóiratokat áthoztuk vagy átcsempésztük. Amíg átjöhettünk, élénk kapcsolatot tartottunk anyaországi barátainkkal. A Bartha Miklós Társaságot annak idején testvérmozgalmunknak tartottuk.

 

De teljesen kiestünk abból a szellemi létformából, ami úgy átfogja minden nép társadalmi életét, mint a levegő a földet. Kiszakítottak bennünket a magyar szellemi forma teréből, más atmoszférikus nyomás alá kerültünk. S ezt a kiszakadást nem bírta ellensúlyozni, ha akármily buzgalommal bújtuk a folyóiratokat, ha éjjeleket vitáztunk és tárgyaltunk barátainkkal budapesti tartózkodásunk alatt, nem bírta pótolni a levelezés vagy az elvbarátság tudata anyaországi mozgalmakkal.

Emellett a magunk létformáját sem tudtuk valahogy megteremteni, sem anyagi, sem szellemi tekintetben. Főleg az volt a bántó körülmény, hogy szellemi létformánkat nem bírtuk kialakítani. Arra lett volna szükség ehhez, hogy életünkre valamilyen távolságból tekinthessünk. De hogyan kaphattuk volna meg a távlatot életünkhöz? A kisebbségi életnek tárgyai és alanyai voltunk egyszerre. Ha valaki bizonyos távlatból egyszer végigtekintette a kisebbségi életet, ha tehette, biztosan elmenekült boldogabb tájak felé. Illusztris neveket sorolhatnék fel itten.

 

Mikor magam vagy tíz évvel ezelőtt Nyugatról hazakerültem, hónapokig nem találtam helyem. Nem szívesen gondoltunk vissza elszaladt éveinkre. Úgy érzem, mintha az emlékezés most indulna meg bennünk. Mintha a hazakerüléssel egyszerre távlatot is kaptunk volna életünk két évtizedének nyugodt megítéléséhez. S amíg tudatunk nem végez tapasztalatainkkal és élményeinkkel, egészen bizonyos, hogy kisebbségi magyarok maradunk.

Kisebbségi helyzetünk első órájától az utolsóig arra törekedtünk, hogy kialakítsunk valamiféle magasabb szellemi magatartást az ellentétes pártok között. Feladtunk valamit a magunk történelmi és közösségi szemléletéből, és ennek fejében azt követeltük, hogy a többség szellemisége is így cselekedjék. Egy magasabb, európaibb magatartás kialakítása lebegett szemünk előtt, amely minden közép-európai kis nép számára megnyugvást ád.

 

Valahogy úgy voltunk, mint a zsidók, akik az egyistenhit legáltalánosabb formáját akkor szülték meg és vitték szét minden népek közé, amikor a római légiók lerombolták a jeruzsálemi templomot, és megszüntették a zsidó nép önálló létét. Mi is így és akkor apostolkodtunk a csehek, szlovákok, németek és magyarok között a közép-európai megbékélés eszméjével, amikor nemzeti közösségünkből kiszakítottak bennünket.

A kisebbségi életben egyszer mindenki kapcsolatba került a megbékélés humanista eszmetartalmaival. Mindenki általesett rajta. Voltak, akik éltető szellemi fürdőnek tartották, voltak, akik fertőnek és bűnnek a kisebbségi magyar célok és érdekek ellen. Egy azonban bizonyos, mégpedig az, hogy a kisebbségi szellemiség a legmaradandóbb értékeket akkor alkotta, amikor jótékony érintkezésbe került ezzel a gondolattal, vagy amikor harcolt a vele ellentétes eszmetartalmakkal.

Magam úgy vagyok, hogy a kisebbségi szellemi termés állományából minden tárgyi segítség nélkül csak azokra a dolgokra tudok visszaemlékezni, amelyek e gondolat jegyében születtek. Más szellemi jelenség csak úgy jön elő tudatomban, ha előveszem jegyzeteimet, szóval ha technikai segítséget veszek igénybe az emlékezés megindítására. S nem hiszem, hogy itt az a lélektani törvény működnék tudatomban, amely szerint az ember elfelejti azokat a dolgokat, amelyek nem kellemesek neki.

 

Vagy mégis, a felejtés védekezés, a lélek védekezése lenne? De itt elsősorban szellemi jelenségekre való visszaemlékezésről van szó, s én úgy hiszem, hogy a szellemi alkotások belső értéke, igazsága és esztétikai hatása, no meg emberi hitele dönti el, hogy meddig hordjuk őket tudatunkban.

Csábítást érzek a kísérletre. Valamikor középiskolás koromban például betéve tudtam Mécs László Hajnali harangszó című hosszú versét és több más költeményét. De most hiába próbálok sorokat felidézni, összeállítani, csak ez cseng maradandóbban fülemben: "Tánc feszüljön a harangban, hajnalember sziromtánca, mely magyar lányt s tót fiúcskát testvértáncba pöndörít... Gyűlöltünk már Káin óta... Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent-Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton". Több sor vissza-felépítésére nem vagyok képes, minden más kikopott tudatomból, elpárolgott, mint a munkaképtelen, fáradt gőz. Az első években mennyi verset tudtunk Végváritól is.

 

Emlékszem, hogy amikor cserkész tábortüzeknél szavaltuk őket, rőten állottunk a máglya mellett, ökölbeszorított kézzel, tekintetünket a legmagasabb hegycsúcsra kötöttük, s le nem vettük onnan, amíg a vers tartott, a legmélyebb hangunkat vettük elő, és a legteljesebb hangbőséget, hogy visszakiabáltak a hegyek. A tartalom mintha másodrendű lett volna, csak a póz, a kiállás volt a fontos, a vers csak alkalom a kiállásra. Most már alig tudnék valamit visszahozni belőlük.

 

Pedig kis dolgok is élesen ragadnak meg bennem. Világosan emlékszem például a somorjai Prohászka István több képére, annak ellenére, hogy sokszor csak hallásnyi ideig láthattam őket. A telepesek című képét, ha festő volnék, meg is tudnám festeni. A háttérben magyar falu rozoga viskókkal. A kép közepén kövér szláv paraszt kövér feleségével, jó kocsin, pompás lovakkal.

 

A kocsi kerekeiben hegyvidéki szlovák táj, az otthon emléke, ahonnan a szláv telepes a magyar síkságra leereszkedett. A kerítés mögül sovány, csontos fej bámulja riadtan őket, a szemei olyan mélyek, mint a csontvázé. Csak kisebbségi paraszt, mondjuk a csallóközi Doborgaz riadt szegényei nézhettek ilyen kétségbeesetten a viruló szláv telepekre. Egy szociográfiai fényképkiállításon egészen világosan emlékszem az egyik képre, amelyen csak felvonuló magyar sztrájkolók lábait lehetett látni. A törzseket még ma is hozzá tudom a lábakhoz képzelni.


Miért maradtak meg ezek az apróságok emlékeimben? A magyarázat mindenesetre bennük, hitelességükben keresendő. Tudatformánkat apró dolgokból foldozta össze az idő, kicsi jelenségekből, de egységes elemekből. Ami elütött, azt tudatunk kiszórta a szélbe. Azonos vágy dolgozott itt: kialakítani a szemlélet legtisztább formáját. Úgy képzeltük, hogy van, létezik egy magasabb életforma, amely emberi, szociális, gazdasági és esztétikai értéktöbbletet jelenthet úgy a kisebbségi magyarság, mint a többi nemzetek számára. Csak olyan megoldások bírtak számunkra jelentőséggel, amelyek értéke általános volt, és vonzást gyakoroltak mindenkire. Csakhogy a valóságban nem gyakoroltak vonzást egyformán.

 

 

Hányszor kellett látnunk, hogy többségi oldalon elnéző vállonveregetéssel fogadtak bennünket, s magatartásunkat felkínálkozásnak vették a legtöbb esetben. Amikor mozgalmainkban egyformán mértük a magunk és a többségi népek dolgait, akkor a külügyminisztérium tájékáról pénzügyi igényeink után érdeklődtek. Tiszták voltunk, vagy talán naivak. Lelkesedésünkben az üdvhadseregesekhez hasonlíthattunk. Bármely utcasarok profán népsége előtt kiállottunk igazságainkért, főleg a "közép-európai gondolatért".

 

Egyszer Masaryk fogadta kihallgatáson három képviselőnket. A kisebbségi fiatalok tüzesen kifejtették, hogy a régi keretek felbomlása a nemzetiségi kérdések rendezetlensége folytán szinte elkerülhetetlen volt. De ugyancsak elkerülhetetlen a szétbontott keretek magasabb szempontú, nemzetiségi ellentétek nélküli összeillesztése. A fiatal magyar nemzedék életfeladatának tekinti ezt. A többségi sajtó kiemelte, hogy milyen bátor kritikát gyakoroltunk múltunk felett. A kihallgatás egész lefolyását nekünk kellett közzétennünk, hogy visszautasítsuk a ferdítéseket.

Vannak, akiket az ütések megkeményítenek, vannak, akiket jobb belátásra bírnak. Minket ugyancsak keményített az idő.

Nem emlékszem egyetlen esetre sem a rengeteg kísérlet közül, amikor a többségi szellem képviselőit meggyőzni akartuk felfogásunk célszerűsége felől, hogy megértéssel fogadták volna azt. A csehek szigorúan a maguk keretei között voltak demokraták, s másoktól azt követelték, hogy a cseh forma feltétlen tiszteletével nyilvánítsák demokrata meggyőződésüket.

A kisebbségi szellemiség rengeteg kísérletet tett, hogy a többségi szellemi embereket nyilatkozatokra bírja a kisebbség általános helyzetére vagy egyes igényeire nézve. A nyilatkozatokat a legtöbb esetben a politikai opportunitás diktálta, általánosságok között mozogtak, és véletlenül sem tartalmaztak olyast, amit tőkeként használni lehetett volna a közös, magasabb magatartás kialakításában. Ady magyar jakobinussága sokszor jutott szomorúan eszünkbe.

 

A többségi szellemi ember éppen úgy, mint a politikus, csak a közvetlen történelmi múltat látta, azt is egyoldalúan, s nem volt hajlandó tudomásul venni a magyar forma jobbik részét, még akkor sem, ha lelkünket tenyerünkre téve mutattuk azt meg. Talán a birtokon belüliség hatott úgy szemléletükre, hogy mindenben a politikai használhatóságot nézték, s azt is napi árfolyamon.

 

Nem gondolkodtak években előre. A kisebbségi szellemiség nem tekintette elfolyt éveit, az álmok határán járt, évekkel, tízévekkel a jelene előtt. Amint a többségi szellemi ember nemzeti formáinak határára ért, politikussá változott, s azt is köznapi értelemben. Miért hittünk mégis a megbékélés eszméjében? Mert a kisebbségi helyzetet csak úgy lehetett kibírni, ha valami magasabbrendűhöz vezető útnak tekintettük.

 

A csehek létformája anyagilag biztosabb volt és magasabbrendű, de eszmeileg, szociális szempontból és esztétikailag alacsonyabbrendű. A legemelkedettebb szellemek is bele tudtak például nyugodni, hogy az állam hatalmát kiterjessze más népekre is, ragaszkodtak jelenükhöz, s még vágyaik sem voltak arra, hogy magasabb jövő felé állítsák szekerük rúdját. Meglepett sokszor, hogy még a legbátrabb szellemek sem tudtak a politikai érdekek fölé emelkedni. Az állam kereteit még azok a szellemek is megbonthatatlannak és szükségszerűnek, történelmileg megokoltnak tartották, akik egyébként a társadalmi rend legradikálisabb átépítését hirdették.

Sokszor rejtély volt a csehek magatartása, a politikusoké éppen úgy, mint a szellemi embereké. Csapek Károly például Fehérkór című drámájában a végzettel mondat ítéletet a diktátor felett. A sors avatkozik be drámájában, és a diktátor halálát okozza, a legmagasabb fórum szolgáltat igazságot, akár az istenek a görög tragédiákban. Viszont ő volt az, akit a legnehezebben lehetett nyilatkozattételre bírni kisebbségi kérdésekben. Zárkózott volt, hideg és elutasító, csak trükkökkel lehetett megközelíteni. Nagyon, nagyon végzetes ellentmondásokat tartalmazott a csehek habitusa. Ha nagyobb társadalmi és gazdasági nehézségek között éltek volna, talán felismerhették volna ellentmondásaikat.

 

Mintha mindegyikükben lett volna valami a hivatalnok természetéből. Amint létrehozták az államot, a társadalmi élet szervezetét, nem látták kereteitől a valóságot, illetőleg csak annyit láttak belőle, amennyit az államszervezet természete engedett. Az állam, az állam mindenekfölött. Ez volt a legutolsó cseh életszemléletnek tengelye. Nem csoda, csak szomorú kissé. Háromszáz évig vágyakoztak az önálló nemzeti lét után. Az első alkalmat úgy használták ki, hogy elégtételt vettek a három évszázadért.

Hasztalan küzdelmükben sokszor szerettük volna megmutatni a magyar szellemi forma magasságait irodalmi kifejezéseiben. Az utolsó magyar író, akit még valahogy ismertek a csehek, Jókai volt. A háború előtti cseh propaganda a szlovákok megnyerésével kapcsolatban azonban hatalmas ellenszenvet ébresztett a magyarokkal szemben. A szellemi javak cseréje teljesen elakadt.

 

Amikor a kisebbségi tárgyalások napirendre tűzték a magyar kérdést is, akkor az egyik kiadó újra kihozta Jókai Lőcsei fehér asszonyát, s ebben óriási tájékozatlanság mutatkozott meg a magyar formával szemben. Az újabb alkotások közül lefordították még Szabó Dezső Segítségét, s arra használták, hogy a belső magyar kritikát visszafordítsák a magyarok ellen. Politikai tőkét vontak ki belőle. Lefordították még Móricz Légy jó mindhaláligját, de lélektani finomságait a fordítás nem tudta visszaadni.

Felhasználtunk minden alkalmat, ha magyarországi vagy erdélyi szellemi ember hozzánk jöhetett, hogy összehozzuk többségi szellemi emberekkel. A találkozások ritkán lépték túl a köteles udvariassági formákat. Ha mégis leszűrődött valami tartalmasabb megállapodás, a többségi sajtó egyoldalú áldozatnak könyvelte el. Áldozatnak, amelyet a magyar szellemiség a csehszlovák szellem oltárán mutatott be.

Egy ilyen találkozóra, az utolsóra mindig emlékezni fogok. Itt már a köteles udvariassági formákat sem bírta el a cseh szellemi ember. Egy erdélyi magyar műfordító, F. Z. jött át hozzánk a tavalyi őszön, körültekinteni, hogyan élünk. Táskájából előkerült egy kötetnyi fordítás cseh költők műveiből, s ez alkalomból találkozót hoztunk össze mindazokkal, akiktől szemelvényeket hozott volna a lírai kötet. Jelen volt Hora, Halas, a szocialista Seifert, ott volt a fiatal Holan és a regényíró Knapp populista csoportjából. A mi részünkről jelen volt F. Z., az erdélyi vendég, s e sorok íróján kívül Győry Dezső, a kisebbségi magyar költő.

 

A találkozót jó alkalomnak szántuk, hogy a magyar szellemi élet keresztmetszetét bemutassuk képességeink és ismereteink szerint. Horát és Halast Babits és Kosztolányi magas költészete érdekelte, Seifertnek Kassákról és Veres Péterről beszélhettünk, a cseh populisták képviselőjének pedig Illyés Puszták népét és a magyar szociográfusokat szántuk. A magyar szociográfia, mint irodalmi eszközökkel dolgozó valóságfeltáró forma, érdekelte is a populisták képviselőjét.

A beszélgetés a legáltalánosabb kérdésektől szűkült a magyar kisebbségi problémák felé. S itt is a legáltalánosabb szempontokból indultunk ki, hogy ugyanazzal a módszerrel a mi szűkebb kérdéseinkhez jussunk el. Győry Dezsőnek éppen akkor jelent meg Zengő Dunatáj című verskötete, s a könyvből, melyen még rajta érzett a nyomda melege, nyersfordításban bemutattam Halasnak és Seifertnek egyes részeket. Az egyik verssel azt bizonyítottam, hogy a kisebbség felemelkedett a mindenkit egyformán féltés magasságába:

Átok átoknak hegyén hátán,
s a sors? a sors nem segít,
A Duna, mint egy hosszú sóhaj
fogja összébb kis népeit,
- - - - -
mindnek kivánom, amit egynek,
hiszen közös a nyeremény,
én minden népet féltek attól,
amitől féltem az enyém.

Ezután mintha megjött volna a bátorságom, jogot éreztem arra, hogy a kisebbségi sors szigeti zártságát, ezt az agyat és akaratot fojtogató börtöni lelkiséget említsem meg, amely annyira kínoz minket, s amelyből, mint látjátok, egy európai vagy közép-európai forma felé akarunk felemelkedni. Erre is verset idézhettem:

A szlovenszkói ember
hol égboltot zúz, hol meg halni sem mer,

rongy cívódások nap-napmenti sója,
nagy szusz, kis ugrás tette koporsója,

s bár sorsa egy nép sorsának a téte,
egy pohár vízben háborog a léte,

hidat verhetne s csak az árkot ássa,
gyakran felejti, mi a hivatása,

s míg testvérkéztől fojtva dől a rögre,
a szélben mintha Európa hörögne.

A két utolsó sort meg kell magyaráznom. Azt mondtam, hogy a jelek szerint a kisebbségi kérdések megoldatlansága fogja kirobbantani az európai viszályt. S minden bizonnyal Európa elvérzik ebben. Seifert erre lecsapott, s azt fejtegette, hogy hisz a kisebbségeknek sehol sincs olyan helyzete, mint éppen Csehszlovákiában. Erre oda fordult a beszélgetés, hogy a kisebbségi kérdés nemcsak kenyérkérdés, s nem lehet csak a jólét valamely viszonylagos formájával megoldani.

 

A kisebbségek az élet teljes formáira törekedtek, nemzeti létre, ennek teljességére, vagy még annál is többre, valami olyan általánosra, mint az egyistenhit a provinciális pogány törzsi hiedelmekkel szemben. Ha bátor vagy, keresd, ami összeköt, keresd a közös veszélyt, illetőleg ismerd meg, hogy együtt védekezhess. Seifert nem felelt, s ekkor gyorsan belekaptam a Lidérc a Kárpátokon című vers nyersfordításába, ezt hallgasd meg:

Hangos a bordély: "Európához".
Minden lány fél, két móc vivátoz
s a népemet, míg lelkem átkoz
egy fickó úgy rántja magához,
mint rabnőjét a basakény,

s szegény szűz, ahogy úri híre
kívánja: nem nézi, a szíve
mit súg.........

E látomás űz s fenyeget.
Elfordítom a szememet:
"Kis testvér add a kezedet!"
Amíg bírom az eszemet,
A Dunával ezt zúgatom.

Az utolsó strófát még egyszer elismételtem, mintegy programként kiemeltem. Valaki megjegyezte, hogy milyen érdekes a magyar nyelv muzsikája, mert mielőtt lefordítottam, magyarul elolvastam a szöveget. Valaki az egyik versben észrevette ezt a latin sort: Civis europaensis sum, s kérésére hozzáfordítottam két strófát:

Civis europaensis sum, sziporkáz
a magyar tejút üstökös pora:

Új Európáért, mint új zsidósors,
világ kovásza, népek doktora.

Kelet s Nyugat mentsvárának e tájon
míg vérbül sárbul sűrül vályoga:
magzatmozgását kezdi már a lélek,
gyülölségünk s szerelmünk záloga.


Többet aztán nem fordítottam. Megakasztott Seifert egy megjegyzése. Azt mondta, hogy háború esetén elsőnek ragad fegyvert, és kimegy a határra az állam védelmére, Csehszlovákia védelme általános európai érdek. Erre megkockáztattam egy kérdést. Kívánná-e, hogy a kisebbségek is minden feltétel nélkül úgy cselekedjenek? A felelet: "Feltétlenül".

A beszélgetés itt megszakadt, nem volt több értelme. Mi az európaiság magasságából szerettünk volna elérni valami jobb belátást. A cseh költők tudatát az állam területi alapjai határolták, annak az államnak alapjai, amelyet Ausztria antitéziseként hoztak létre, de amely magában foglalta Ausztria minden nemzetiségi ellentétét, mindenesetre kisebb méretekben. Mindig úgy éreztem, hogy a szellemi biztonság legjobb ismertetőjele, ha valaki kétkedéssel tekint melegében megfogalmazott ítéleteire. A kétkedés a felelősség ismertetőjele. S meglepő, hogy e szellemek nem tudtak kétkedni hevenyén kimondott ítéleteikben. Mintha nyilatkozatokat olvastak volna fel.

Aztán egy váratlan dolog történt. Felállott F. Z., s a társaságra ürítve poharát beszédet mondott a közép-európai és európai lélektől, a civis europaensis új formájáról. Seifert, a cseh szocialista költő felugrott, s öklét rázva kiáltotta a szónok felé, aki akkor cseh költők melódiáit hordta lelkében, s a magáéhoz, a kisebbségi magyaréhoz hozzáadta néhány Moldva parti szellem lírai tartalmát: "Én nacionalista vagyok, s csak azután európai és szocialista". A barátkozásnak hamarosan vége lett. Még felállott Hora, s száraz, hivatalnoki modorban megrótta Seifertet, kétségbevonva józanságát.

Mikor elhagytuk az összejövetelt, csodáltuk a csehek nacionalizmusát, s nagyon le voltunk verve. Ha kedveljük a szimbólumokat, akkor ez a civis europaensis veresége volt a Moldva partján. Megróttuk magunkat, hogy szinte eszelősei lettünk emelkedett elképzeléseinknek.

 

Birtokon kívül éltünk, s más népek gondjait is magunkra vettük. Olyanok voltunk, akkor úgy éreztük, mint akik szakmányban végzik az álmodást, mások helyett is álmodnak, nemcsak a maguk számára. Sajnáltuk utólag a lemondást, ami ehhez kellett. Kisebbségi magyarok voltunk, és saját sorsunkon túl izgatott azok sorsa is, akik a kisebbségi helyzetet ránk kényszerítették.

 

Van még egy példa erre a történelemben? A többségi oldalon a szemlélet és gondolat határait az állam léte határozta meg. A szemhatár és a politikai határ végzetesen azonosult, a gondolatnak nem volt ereje a politika lehetőségein túlra repülni. Ha elhagyta azt a területet, amit a politika jelölt meg neki, lehullott, mint a leparittyázott galamb. A szellem képviselőinek bátorsága és gondolatszabadsága nem haladta meg egy közepes politikusét.

Mikor már otthoni környezetből szemlélhettem, mi történik északon, sokszor eszembe jutott Seifert. Titokban hálás voltam neki, hogy oly hatásos leckét adott a kisebbségi életiskolában, s hogy oly mélyre villantotta meg a cseh lelkiséget. Amikor azonban a csehek önálló létükből minden ellenállás, még az ellenállás szándéka nélkül is kiestek, akkor csalódtam Seifertben.

 

Az első napokban idegesen turkáltam az északról jövő hírek között, hogy talán találkozom nevével, mert azt tartottam, jó alkalma van, hogy most elkövessen valami egyénien szépet, amelyre majd nemzedékek emlékeznek. Titokban még féltékenykedtem is reá, mert nagy tettekre ritkán van alkalom az egyén életében. Nevét és tettét nem találtam sehol.

 

Azon az őszön úgy éreztem, hogy valami mély dolgot értettem meg a cseh formából, a Modva parti szellemiség magatartásából, most újra csalódtam, új talány előtt állottam, amit nem tudtam megfejteni. Valami talán kimaradt a csehek alkatából. Talán abban van valami magyarázatféle, hogy önálló létük háromszáz évig szabadság volt - hó alatt. De ez is jó alkalom nagy erények kifejlesztésére, s miért nem mutatkoztak meg ezek a húszéves szabadság idején? Felszabadulásukat európai üggyé tették.

 

Masaryk mindig büszke volt erre, s mindig figyelmeztette a cseh szellemiséget, hogy Európához igazodjék. Nem, végzetesen nem tudott ide felemelkedni. Minket Európa taszított kétségbeejtő helyzetünkbe, de talán sehol sem mutatkozott annyi vágy a minőségi európaisághoz igazodásra és felemelkedésre, mint nálunk. Büszkeséget, és valami halvány elégtételfélét érzek most, hogy visszagondolok erre. Végletek kiegyenlítő egységét hordtuk magunkban. A kisebbségi élet sanyarúságát, s a civis europaensis tisztaságát, álmait, amelyek már célokká is testesedtek.

 

Jócsik Lajos

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Szeszélyes április a gyümölcsösökben
A szeszélyes télre ép oly szeszélyes tavasz következett. Április vége...
A budapesti Közlekedési Rt. közgyülése A budapesti Közlekedési Rt. közgyülése
Budapest Székesfővárosi Közlekedési Rt. közgyülése elfogadta az...
Gárdonyi virágai és fái, a jegenye Gárdonyi virágai és fái, a jegenye
Azt mondják, hogy Gárdonyi zárkózott volt. Most már érthető...
Párisi divat-notesz Párisi divat-notesz
A feketén kívül a következő szinek divatosak: rózsaszines barack,...
A koronázatlan király A koronázatlan király
Gusztáv, az új svéd király elhatározta, hogy nem koronáztatja meg...
Milyen rendes kis árak vannak a boltokban Milyen rendes kis árak vannak a boltokban
Milyen rendes kis árak vannak a boltokban, az már dermesztő. Egy női...
Versek Versek
Ady Endre A Jövőben élők Homlokukon ábrája a Jövőnek. ...
A fővárosi szinházak megnyitása A fővárosi szinházak megnyitása
Szeptember elsején nyilnak meg a nyári szünet után a budapesti...
Lamarck (1744 aug. 1 – 1829 dec. 18.) 3. rész Lamarck (1744 aug. 1 – 1829 dec. 18.) 3. rész
Lamarcot a természettudományok minden ága érdekelte. Jean Jacques...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98