Íróinkat, ha valami magasabbrendűt, a szórakoztatás igénye fölé emelkedőt akarnak a színpadon megvalósítani, úgy látszik, az a félreértés viszi csapdába, hogy okvetlenül valami a hagyományos színpadtól eltérőt, formabontót vagy extravagánsat kell csinálni s ennek eredménye rendszerint az, hogy többnyire eltávolodnak a színpadtól. Pedig a hagyományos drámai formák nem valami mellőzhető elméleti kieszelésből, dramaturgiai babonából erednek; magunkból, a dráma és a színpad fejlődéséből, művészi és lélektani törvényekből alakultak ki, a dolgok természete szerint sokévi nemzedék tapasztalatai, tanulságai és tévedései, sikerei és balsikerei után.

Egy-egy nagy szellem találhat sajátos mondanivalói számára új formát, sutba dobhatja a régit, de ha drámaíró, mindig a hagyományos formákból, a dramaturgiai alaptörvényből indul ki s így építi ki a lerombolt régi forma faragott köveiből az új formát. S különben is a formateremtő nagy szellem a legnagyobb ritkaság a drámairodalomban, az egész világirodalomban alig van több ötnél-hatnál.

A drámatörténet egyik legnagyobb korszakának költői, a görög tragikusok szigorúan megszabott formai szabályok keretéi között alkották meg remekműveiket: ez a formai szigor nem bénította meg szellemüket, inkább szárnyakat adott nekik, koncentrációt, tömörséget. A sűrített levegőnek van igazi nagy feszítő ereje s a sűrítettség drámai hatásnak legfőbb tényezője.

Nem formai újdonságok tesznek egy színdarabot valódi művészi értekké, hanem gondolatainak mélysége, emberlátásának energiája, élet-érzéke és ösz-állásának energiája, élet-érzéke és ösztöneinek színpadra termettsége. Ne nyúljon drámához az, aki nem érzi az idegeivel, a vérével, hogy mi az, ami a nézőket egyetlen egységgé, az emberek százait egy figyelő, együttérző, együtt izgatódó emberre tudja összefogni, aki nem hozta magával már születésétől fogva a nézőtér lélektanának megérzését.

Mert a dráma mindig három síkon zajlik le: a darabban, a színészekben, vagyis a színpadon és a nézőtéren. Az az igazi drámaíró, aki a nézőteret is szereplővé tudja varázsolni, olyan- szereplővé, aki figyelésével és együttérzésével, bármi tétlenül ül a helyén, mégis aktivitást fejt ki, szuggerálja a színpadot.

A három tényező együtt teszi a jó drámát, egyik sem hanyagolható el, az író nem mondhatja büntetlenül, hogy nem törődik a nézőtérrel vagy a színpaddal. Mért írna akkor drámát? A színészek számára jó játékalkalmat kell adnia, a nézőtér számára alkalmat a lelki bekapcsolódásra, az izgalomra, hiszen azért írta művét, hogy hasson vele a nézőtérre. Ezt tudják; érzik a csak külső sikerre pályázó írók, a könnyű műfajok művelői, - ők csak a nézőteret figyelik d ezért nem áll helyt a komolyabb igények előtt, amit csinálnak.