Dtum
Login with Facebookk
1943 | Március

Kosztolányi humora

Mikszáth még anekdótázott, Karinthy már krokikat írt; a magyar humor egy emberöltő alatt eljutott az évődő, szelíd iróniától a fanyar, éles, groteszk hangig. Egyet azonban megőrzött a legvárosiasabb alakjában is a józan vidéki formából: a csattanót, a végszóért megírt jelenetet, a váratlan buktatót, amely ellenállhatatlan görcsként robbantja ki a nevetést. A humor ebben a nyersebb hatásában kicsit a cirkuszi clownok tréfáiból merített, kedvelte és végletekig kihasználta kedvenc eszközüket, a szójátékot is, tüzijátékszerűen pillanatonként robbantotta rakétáit, külső, effektusokkal dolgozott.

 

A humor mesterség lett, mint a bűvészet, a humorista jól felismerhető kellékekkel fogott munkához, műfaja önállósult, kilépett az addig szállást adó regényből, színdarabból, külön mutatvánnyá vált. A század elején voltak humoristák, akiknél, még a legnagyobbnál is, bizonyítgatni kellett íróvoltukat és voltak írok, akiknek átszellemült művében nem talált helyet a legkisebb kómikus vonás sem. Egy volt, ma már tisztán látjuk, aki a legnemesebb írói eszközökkel nevettetett, erőltetés, nyomaték nélkül, pusztán a stílus észrevétlen fordulataival, sohasem kiélezve, csupán sejtető utalással.

 

A humor úgy játszik Kosztolányi írásain, mint a napfény az impresszionista képeken, lágyan, lazán, derengőn, mégis központi sugárzással. Nem keresi a különöset, a legmindennapibb tárgyat villantja úgy, hogy meglepjen egy-egy vonásával, nem vezet félre, ellenkezőleg olyan magátólértetődő, hogy ez hat váratlanul; a tárgyilagosságban van kómikus ereje, nem a torzításban. A humorista öncélú fogásai nála eltompulnak, nem a groteszk gesztus lép előtérbe, hanem a csöndes kommentár.


Egy példa talán megvilágítja a különbséget. Mindnyájan ismerjük Karinthy nagyszerű ötletét, a halandzsát és bővebb elemzés nélkül is érezzük, hogy itt maga a torz hangsor a fontos, akár puszta játékként, mint a névadó krokiban, akár mesteri stílusparódiaként soha nem létezett tájszavak felsorakoztatásával. Kosztolányi viszont így halandzsázik: „Palika (a csecsemő) végre megszólal. Ezt mondja: ptta pttua meenee möne aue pth.’ Nem értem, édesanyja tolmácsolja, hogy álmos.” Nyilvánvaló, hogy itt nem a csecsemő hangzavarán mosolygunk, legfeljebb a komolyságon, amellyel az író az artikulátlan hangokat kottára szedi, méginkább az anyai-tolmácsoláson, amely tudósokat megszégyenítve hámozza ki az egyedül lehetséges értelmet és legfőként a művészi adagoláson.

 

Két rövid tőmondatban, magátólértetődően közli a valószínűtlent, amely mégis igaz, hiszen a csecsemő csakugyan álmosságát tudatja a maga módján a világgal. Az élet csakugyan a valósággal is humoros, nemcsak kiforgatott, karikírozott formájában: telve van szent együgyüséggel, megindítón és kacagón, telve figurákkal, akik nevetségesek, mert csecsemők, mert gyerekek, felnőttek, öregek, a bölcsőtől a sírig, mulatságos foglalkozásokkal a babától a sírásóig, tárgyak naiv halmazával, amelyek tehetetlenül és humorosan zsúfolódnak egymás mellé.

 

Az író belenéz a szemeteskocsiba. „Zöldséghulladékok hevernek ott, káposztatorzsa, tökhéj, karalábé, egy fél cirokseprő, csutka, drót, csirkebél, hajgubac, lila rongy, sok cseresznyemag és por. Közelről nem olyan undok szemét, mint távolról. Mihelyt elemezzük, már elveszti csömörletes voltát. Megérteni annyi, mint megbocsátani.”
Közelről nézni – Kosztolányi írói titka, egyben humorának kiapadhatatlan forrása.

 

Közelről nézve kibontja százszínű ábráit a valóság, s az ábrák furcsák, hökkentők, elgondolkoztatók, mulattatók lesznek, akár a perzsaszőnyeg cirádái. Tárgyilagos felsorolások leleplezésnek érződik, csodálkoztat és csiklandoz, rejtett jókedvünket izgatja, nevethetnékünk támad, hogy Candide-dal ne kelljen sírnunk felettük. Ime egy közelről nézett százéves: „Arca: aszú füge; Füle: töpörtő. Karja: kóró. Combja: piszkafa. Lábkörmei: sárgás ásványok, őskori kövületek.” Választhatunk, borzongjunk-e, vagy kacagjunk; az író pedig nem tett mást, mint felsorolta, amit látott és érzett.


Természetesen e tárgyilagosság csak látszólagos, Kosztolányi is túloz, de burkoltabban, művészibben, mint humorista társai. Nem nagyítja fel az elemeket, csak sokasítja, nyugodtan egymás mellé sorakoztatja őket és ránk bízza a következtetést. Nem csúfondároskodik, az olvasó érzi úgy, hogy nagyravaszan rájött valami félszegségre; az író megelégszik azzal, hogy szerényen és állhatatosan figyelmezteti egy megjegyzendő tulajdonságra. Egyik nagymamája kövér és rövidlátó. „Rendetlen volt. Kalapjai ferdén táncoltak a fején, szoknyái, kötői lógtak. Mindent feldöntött, összetört. Amerre haladt, üvegkancsók, tükrök csörömpöltek.

 

Az élő bizonyára nem okozott ennyi bajt, az ábrázolt azonban magába sűrítette a vaksiság és nehézkesség összes átkos tulajdonságait, így vált jellegzetessé, enyhén komikussá, de nagyon rokonszenvessé is, így vált művészivé. A Kosztolányi-humor mindenekfelett rokonszenvünket ébresztgeti. Alakjai, versben és prózában, nagy regényben és pársoros kis képecskében az ütődöttek, az esettek, a mélység örök elítéltjei, akik valahogy mégis jól érzik magukat lehetetlen állapotukban. Nem megalázottak, csak alázatosak, nem megbántottak, csak bánkódók, de mindebben sem túlságosak.


Az ő koldusa nem összetört, hanem „szigorú”, pontosan ötnapos szakállt visel, sem többet, sem kevesebbet, „a koldulást bizalmi kérdésnek tekinti”. Azt mondja: nyolcvanöt, vagy sechsundsechzig, trente-trois, kedélyes bohémséggel a nyelvek válogatásában, szigorú pontossággal a kért összegben. „Számolt, összeadott, kivont, fizetett. Szabott árak. Pontos kiszolgálás.”

 

A másik kéregető már egyenesen tőle tanult stílust: kalapja szalagján tárgyilagos cédula közli: „91 éves vagyok. A hegedű is eladó.” A konflisló, amit figyelmére méltat, „ideges”. „Mekkora feje van és mennyire tud búsulni.” Mit is adhatna más tanácsot a gazdájának, mint hogyha rohama van a szegény Csillagnak, kösse be a fejét vizes törülközővel. Az autó viszont vadállatokra emlékezteti, macskatalpon suhanó, váratlanul bődülő tigrisekre; kérlelhetetlen komolysággal viszi végig a képzettársítást.

 

A bérautó „vadállat, mely hivatalba jár s eltartja gazdáját”, az autóbusz ősvilági szörny, a teherautó pedig már szelíd tehén, esténkint a kapu előtt elbődülve várja, hogy megitassák két vödör „jó friss” benzinnel. Az állatkert lakóiról kritikát ír, mit is írhatna mást, a telefonja néha beteg és rettenetesen egyedül érzi magát az üres lakásban, az írógépe olykor félrebeszél és szánkót üt le betű helyett, kalapjával meglehetős rossz viszonyban van, mert hencegő, üres egyéniségnek tartja ott a magasban, kopott kabátját ellenben a szegény öreg szolgán még az elajándékozás után is dédelgeti.


Ez a humor, amint látjuk, a személyes kapcsolatból fakad, amellyel ő élőket és életteleneket, „embert és világot” magához fűzött, a körülményes gondosságból, amellyel számbaveszi legmeglepőbb tulajdonságaikat is, a szánalomból, amit keltenek benne és a mulatságból, amire utalásainkat emlékeztetik, a realizmusból, mely feléjük hajtja és a költészetből, melyre ihletik, a lehetőségekből; amelyek bennük rejlenek és a lehetetlenből, amelyre figyelmeztetnek, az életből, ahonnan vétettek és az elmúlásból, ahová készülnek.

 

Ez a humor az érző emberé, aki gyengéden veszi számba az élet apróbb-nagyobb nyomorúságait és a fölényes intellektusé, amelyik meg tudja őrizni tartózkodását, figyelő érdeklődését és semmitől sem irtózik jobban, mint az érzelgősségtől. Olyanvalaki humora ez, aki számára a megtépett ember modell is, s műértő szemmel igazít tépettségén, hogy tökéletesebb legyen a hatás. A stílus humora az övé és mindenekfelett a stílusban nyilvánul, az írás mosolygó árnyalataiban.

 


Kosztolányi írásmodorában mindig van valami rejtett, fojtott, visszatartott irónia, a mondatok bár pontosak, éppen logikus rátalálásukkal különféle sousentendu-ket sejtetnek, játszanak a megtalált értelemmel, a felébresztett képzetekkel, a fogalmak elvont tartalma és gyakorlati érteke közötti különbséggel. A borbély egy reggel „alkalmi vételt” kínál beszappanozott kliensének és a józan, szakszerű, kereskedelmi kifejezés mögül váratlanul egy kőszáli sas bukkan elő áruként. Borbély, aki kőszáli sast árul - a groteszk ellentét még akár Sipulusz ötlete lehetne; az alkalmi vétel és a sas burkoltabb, csöndesebb, stilisztikai széthúzása már a kényes írásművészt dicséri. A „Huszadik század” boltjának felesleges anyagraktárát Karinthy szállíthatta volna, a különleges kívánságokról, mint macskarepesztő, nyakkendőzsír, késvágókés, nem is beszélve.

 

Az utolsó mondat jelzői azonban csak Kosztolányi ízlésének patikamérlegén kerülhettek egymás mellé. „Miután ezekkel a legnagyobb sajnálatukra nem szolgálhattak, emelt fővel, sértődötten távoztam”. Íme, a pöffeszkedő és megalázkodni kényszerülő technikai civilizáció, íme a jóleső bosszú, az édes felülkerekedés, íme a képzelet, az egyén diadala néhány ártatlan szóba sűrítve! Végre egyszer a világ van zavarban, kér bocsánatot és mi távozhatunk emelt fővel, sértődötten, meg nem bocsátva.


Stílusának humora tehát, hogy szürke szóval fedez drámát, zűrzavart, nyomorúságot, a kifejezés közönyével ellensúlyoz dúlt és áradó érzéseket, a művészet önzésével fékezi a rázúduló életet. „Egy ember alszik az utcapadon. Rongycsomó, melyben szív található, tüdő, máj és velő.” Anatómiai leltár, hogy elfelejtsd, hogy el bírd viselni, félig fagyott embertársadról van szó. Szájából ömlik a pálinkabűz, ha megszólal, részeg motyogás a beszéde, dülöng a ködben a legközelebbi pálinkásbutik felé. Az egész hallatlanul mulatságos és olyan, mint a lidércnyomás. A külvárosi boltban, ahová betévedt, minden van, ahogy a tulajdonos „fájdalmas mosollyal” bizonygatja.

 

És valóban van csíkos férfiing a cselédágyneműek anyagából, készen kötött pöttyös nyakkendő, kaucsukgallér, rekedt
csörgő, hektikus labda, rozoga burgonyanyomó, ásatag élelmiszer, ponyvafüzetek - a kegyetlen, találó, kacagtató leltár mögött gubbasztva bújik meg a fájdalom. Az ételhordóból a járdára ömlött fogásoknak nekiül valaki, a bicskájával lassan, tempósan felszedegeti és megeszi. „Káposztafőzelék volt, borjúföltéttel s túrósmetélt. Sajnos, a kenyér hiányzott hozzá.” Nihil est ab omni parte beatum. A járókelők körüljárják és nézik. „Nincs nagyobb gyönyörűség; mint evő embert szemlélni.” És a kis tragikomédiának ez az egyszerű címe: „Ebéd.”


Túlozni a létekben, képzeletben, az emberek iránti jóindulatban, az élőlények elvarázsolásában, az élettelenek feltámasztásában, a mindennapok tündéri átvilágításában, a különcségek, furcsaságok, a lehetetlen értékelésében és sohasem, egy árnyalattal, egy hibás hangsúllyal, egy félrecsúszott, erőltetett jelzővel sem túlozni a szavakban - ebben áll Kosztolányi humora, vagy ha jobban tetszik, költészete.
Halász Gábor

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98