Vannak kiállítások, ahová előlegezett bizalommal indul el a művészet barátja, mert sejti, hogy örömökben lesz része és gazdagodva fog hazatérni. De vannak kiállítóhelyiségek is, ahol már a hely szelleme éppen ilyen biztosíték. Ezek között is első a Szépművészeti Múzeum grafikai osztálya, mert évek hosszú sora óta mindig beváltotta a reményeket. Ezt egyrészt a múzeum fölötte gazdag és értékes grafikai gyűjteményének, másrészt az osztályt vezető dr. Hoffmann Edithnek köszönhettük, aki ritka leleményességgel és hozzáértéssel tárja fel előttünk a gyűjteménykincseit.

Érdekességben és tanulságosságban a százharmincadik grafikai kiállítás sem, maradt el az előzők mögött. Ezúttal tárgyi szempont szolgált a válogatás alapjául: olasz tájak jelentek meg öt évszázad művészetének tükrében. Kétszáztizenhét lapon vonult fel Velence, Firenze, Róma. Milano és sok egyéb csodálatos emlék. Mint a tárgymutató mondta, végigutazhattunk Itálián Milánótól Taormiáig. Persze a leglényegesebb nem a globetrotteri nosztalgia volt, ez az ürügy elsősorban is művészeti élményekhez segített.

Mert ugyan a tárgytól függetlenül is ki nem gyönyörködnek egy Debucourt, egy Whistler, egy Canaletto, egy Pírancsi vagy egy Corot alkotóerejében? Kit nem érdekelnének a grafikában nyilvánuló stílusátalakítások? és mint a múzeumnak majdnem minden tárgyi szempontból rendezett grafikai kiállítása, ez is pompásan láttatta, hogy az emberi szellem teremtő ereje a művészetben hányszor váltogatta stílusköntösét. Magyar szempontból is tanulságos volt e kiállítás. Láthattuk Barabás Miklósnak fölötte érdekes olaszországi vízfestményeit. Feltűnő értékbeli és stíluskülönbségekkel. Van közöttük néhány, mely messzire kimagaslik Barabásnak nemcsak a többi, Itáliában készült, hanem összes akvarellje közül.

Ezek igen finom, előkelő tónusba foglalt és rendkívül festői veduták a századforduló körüli angol akvarellezés legjelesebb tulajdonságaival ékesek, nem olyan biedermeieresen aprólékosak, mint Barabás egyéb vízfestményei. Kitűnőén tükrözik azt a hatást, melyet a harmincas évek elején Itáliában Leitsch, az angol akvarellista gyakorolt rá. Hogy azonban ez a befolyás nem volt mélyreható, azt néhány jóval gyöngébb itáliai vízfestmény bizonyítja.

A külföldi művészek lapjai közül teljes újságszámba mentek a XVIII. század második felében Dél-Olaszországban élt Alessandro d'Anna goua-che-ai. Azt hiszem, első ízben kerültek a közönség elé. Szerzőjük nem volt nagy művész, ábrázolásaiban némi keménység van, de viszont annyi bennük az esetlen báj, annyi a naiv öröm, annyi a derűs tarkaság, hogy erősen foglalkoztatták a látogatók érdeklődését.


Farkas Zoltán