Erre lép be Páris, víg zeneszóval, nászkisérettel, hogy esküvőre vigye Juliát. Az esküvő temetésre válik és a felvonás azzal végződik, hogy Páris és a koszorús leányok Julia holttestére hintik virágaikat.

Szép és hangulatos ez a kép, melyet így az ellentét tesz költőivé.
Az előadás maga nagyrészt fölülemelkedett a középszerűn, jóllehet az egyik czímszerep ábrázolója, Beregi alig emelkedett föl addig is.

Sem Romeo sem Julia szerepe nem ró az előadókra oly nehéz feladatot, mint pl. a Hamlet, Lear, Machbeth. S mégis nem könnyű Romeóra és Juliára kifogástalanul alkalmas, személyesítőt állítani.
Hogy illuziót keltsenek: arra szinte elnegedhetetlen kellék a fiatalság, s a mellett nagy drámai erő, magas fokú intelligenczia, routine és művészi készültség kell a két szerep sikeres ábrázolásához.

Sajnos, Beregi illuziót sem tudott kelteni. A hét, a fékevesztett szenvedély affektálásba veszett el. Alig hallottunk tőle igaz hangot. Néha úgy hadart, hogy pontnál sem állt meg, másszor meg a mondat közepén tartott szünetet.

Legjobb volt első jelenéseiben, a mikor még Róza iránt táplált beteges, affektált szerelme gyötri. Sikerültebb jelenetei voltak még, a mikor Mercutio haláláról értesülvén, magánkívül, félelmetes dühvel ront Tybaltra s leszúrja; s a barát czellájában lefolyt páros jelenetben, a mikor kitör örjöngő fájdalma, hirül vevén, hogy a fejedelem száműzte. E jelenetekben szép, erőteljes organumával tudott megrázni, tudott őszinte hatást kelteni.

Nem egyszer a jó izlés is cserben hagyta. A báli jelenésben pl. olyan kihivó, tolakodó modorban üldözi Juliát, a mely méltán kelthet fölháborodást nemcsak Tybaltban, de minden jó izlésű, előkelő társasághoz szokott emberben is. Pedig Capulet maga mondja róla: „Derék nemesnek látszik, s városszerte úgy dicsérik, mint jóerkölcsű s tisztes ifiút.”

Mohósága nincsen összhangban azokkal a szókkal, melyeket a költő ajkára ad, s melyeket alig hallhatólag rebeg el: „Ha megfertőzi tán e durva kéz e drága oltárt: bűnömnek bocsánat! Két ajkam, e két piruló zarándok az érintést csókkal lemosni kész.”

De legbántóbb, az illuziót legjobban sértő Bereginek minden plasztika hijján való gesztikulálása, mozgása. A kezdő szinészeknek hibája, hogy nem tudnak a kezükkel mit csinálni. Beregi a lábával nem tud mit csinálni.

Keresztbe rakja, ha áll, keresztbe rakja, ha ül; összerogy, majd kifeszíti, úgy hogy szinte az erek is megdagadnak a tricot-n át. – Masque-ja, jelmeze is szerencsétlen volt; olyan erősen marquirozott arczra nem elég a kis festett bajusz, s a kinek termete – bocsánat az őszinteségért – nem nádszál-egyenes: hát annak még a stilszerűség rovására is hosszabb ruhát kell öltenie.

Pedig e sok és szigorú gáncs után is készséggel kijelentjük, hogy Beregit rátermettnek hiszszük Romeo szerepére: Szép, csengő, erőteljes, moduláczióra képes hangja; tüzes temperamentuma hivatottá teszi a hősszerelmesek ábrázolására; szorgalmas, komoly igyekezetű szinésznek ismerjük, a kiből még a legjobb Romeo válhatik, ha izlése megtisztul, ha önmérsékléshez szokik és sokat fog tanulni – tükör előtt.

Paulay Erzsike szép volt s már megjelenésével is illuziót tudott kelteni. Értelmesen, öntudattal beszélt és játszott. Mérséklete szinte meglepett. Nem fáradt ki legszenvedélyesebb jeleneteiben sem és győzte hanggal nagy jelenésében is, mely ugyancsak próbára teszi a szinésznő fizikumát.

Némely helyen túlságosan okosnak találtuk a közvetlenség rovására; de nem baj, majd a szív is fölenged jobban, majd bátrabb folyást is enged az érzéseknek és akkor nyerünk benne igazi Juliát.

Császár Mercutiót felületesen játszta. A Mab királyné meséje elmosódott, szépsége elveszett. De hát nem is lehet úgy érvényre emelni, hogy hol hátul a kútnál guggoló Romeóhoz kell fordulnia, hol az előtérben a lépcsőn álló Benvoliónak beszélnie.

A dajkával való kötekedő jelente jobban sikerült, mint a meghalás; a szinészeknek e jelenetben minden törekvésük arra irányul, hogy – bár élczelődik Mercutio – meg ne kaczagtassák a közönséget. Azt hiszszük, jobban czélt érnének, ha nem törekednének annyira elkerülni a kaczagást.

Discrétül akarnak átsiklani az élczeken, melyek a haldokló Mercutió ajkán fakadnak. Így nem sikerül a veszedelmes kaczagástól megszabadulni. Mentül jobban játszsza a haldokló a jókedvű élczelődőt: annál meghatóbb lesz elpusztulása – s a nevetés a nézők ajkán fagy.

Gál szépen mondta el Lőrincz barát oktatásait s mi is szivesen hallgattuk – a dajkával együtt – a sok bölcs tanácsot, mely meggyőző igazsággal folyt ajkairól. Ivánfi játsza a bősz Tybaltot tüzes hévvel s a krakélert jellemző sikerült vonásokkal, de nem értjük, mért kellett Mercutiót övéből előrántott tőrrel alattomosan leszurnia?

Tybalt kötekedő, keresi a viszályt, de nem gyáva, hogy alattomosan gyilkolja le ellenfelét, mire – kitünő vivó lévén – nem is szorul. „Úgy viv, mintha könyvből számítaná ki” mondja róla a halálra sebzett Mercutió. Vizváriné a dajka szerepét egy vonással vaskosabban játszsza, mint kellene, Pálfi méltóságteljes fejedelem volt.

Rózsahegyi egy szolgát adott, hagyományos burleszk modorban. Nincs is kifogásunk mókái ellen, egészen addig a határig, a meddig Shakespeare el mert menni. De Rózsahegyi túllépte ezt a határt egy helyen.

A báli jelenetben frissitőket hord körül; Romeo, ki nem ismeri föl Juliát, tőle kérdi: „Ki az a hölgy, ki amaz ifjú karját ékiti? „A siető, szeles szolga, talán nem tudván, melyiket érti Romeo, azt feleli: „nem ismerem” – s azzal siet dolgai után.

Rózsahegyi jónak látta megkorrigálni a szöveget s vállat vonva nyersen ezzel felel egy vendég udvarias kérdésére: „tudom is én”.

A XVII-ik század iróinak nem egészen méltatlanul vetik a szemökre, hogy stilusukban, egyes kifejezéseiben durvák, nyersek voltak. Lám Rózsahegyi barátunk, a mai finom modorú és kényes izlésű század kedves gyermeke ezzel a megkorrigált kiszólással fölmentette a vád alól Shakespearet.

F. A.