Dtum
Login with Facebookk
1905 | Október

Szinházi levél -- Romeo és Julia előadása

Szinházi levél

Romeo és Julia előadása – jóllehet itt is elismeréssel kell adóznunk a komoly igyekezetért, a gondosságért a rendezésben és kiállításban – már nem állt azon a szinvonalon, mint a Tartuffe-é. A rendezésben, jelenetezésben több ujitást láttunk, de nem mind mondható szerencsésnek.

 

Az első volt, hogy elmondották a prológot is. Gál Lőrincz barát csuhájában, az előfüggöny nyilásán át a közönség elébe lépve szavalta el.

 

A rövid prológusnak Shakespeare idejében lehetett némi czélja; rövid magyarázatát adta a darab cselekvényének. Ma már azonban Romeo és Julia tragédiája olyan általánosan ismert, hogy ilyen magyarázat teljesen felesleges.


Jelenetezési újítás, hogy az első felvonásbeli báli jelenetet összevonták a hires erkély jelenettel. Helyes a gyakori szinváltoztatások elkerülése végett a színek lehető összevonása, de itt a második felvonás elejét beleolvasztották az elsőnek a végébe. Ez már sérelem a költő intencziója ellen.

 

Mikor Julia megtudja, hogy az, a kit megszeretett, ellenségük fia, így sóhaj föl: „Szerelmem, sarja hát egy gyűlölt névnek! Korán láttam, s ah későn ismerém meg! Óh csuda-szerelem a gyűlöletben, hogy épen ellenségem kell szeretnem!”

 

Ezzel a melancholikus, vésztrejtő sóhajjal végződik az első felvonás, hangulatosan. Itt kell a függöny. Illuziónkat megzavarják a lámpákat oltogató szolgák; a hangulatból kiragad Benvolio és Mercutio élczelődése Romeo szökésén.


A szinváltoztatásoknak azt a módját sem tartjuk szerencsésnek, hogy a szinpadot elsötétítik nehány pillanatra, aztán kivilágosítják újra s előttünk áll az új szin. A szinpadnak ez a hirtelen elsötétítése egy jelenet végén, lehangol; lerontja az előbbeni jelenet hatását. Ha már változtatni kell a szint – ennél jobb, ha lebocsátják az előfüggönyt, s pár percz mulva újra felhúzzák. Kevésbé zavar, mint a kápráztató elsötétítés és kivilágítás.


Nevezetesebb újitás még az, hogy a negyedik felvonás most nem azzal végződik, hogy Julia kiürítvén az álomitalt tartalmazó üvegcsét, ájultan rogy ágyára.

 

A függöny nem gördül le, hanem hosszabb szünet után harangzúgás, piros fény jelzi a hajnal megérkezését; majd bejön Julia dajkája, hogy felköltse a boldog násznapra; halva találja, illetőleg halottnak véli, rémülten föllármázza a leány szüleit és szivettépő jajjal telik be a ház.

 

Erre lép be Páris, víg zeneszóval, nászkisérettel, hogy esküvőre vigye Juliát. Az esküvő temetésre válik és a felvonás azzal végződik, hogy Páris és a koszorús leányok Julia holttestére hintik virágaikat.


Szép és hangulatos ez a kép, melyet így az ellentét tesz költőivé.
Az előadás maga nagyrészt fölülemelkedett a középszerűn, jóllehet az egyik czímszerep ábrázolója, Beregi alig emelkedett föl addig is.


Sem Romeo sem Julia szerepe nem ró az előadókra oly nehéz feladatot, mint pl. a Hamlet, Lear, Machbeth. S mégis nem könnyű Romeóra és Juliára kifogástalanul alkalmas, személyesítőt állítani.
Hogy illuziót keltsenek: arra szinte elnegedhetetlen kellék a fiatalság, s a mellett nagy drámai erő, magas fokú intelligenczia, routine és művészi készültség kell a két szerep sikeres ábrázolásához.


Sajnos, Beregi illuziót sem tudott kelteni. A hét, a fékevesztett szenvedély affektálásba veszett el. Alig hallottunk tőle igaz hangot. Néha úgy hadart, hogy pontnál sem állt meg, másszor meg a mondat közepén tartott szünetet.


Legjobb volt első jelenéseiben, a mikor még Róza iránt táplált beteges, affektált szerelme gyötri. Sikerültebb jelenetei voltak még, a mikor Mercutio haláláról értesülvén, magánkívül, félelmetes dühvel ront Tybaltra s leszúrja; s a barát czellájában lefolyt páros jelenetben, a mikor kitör örjöngő fájdalma, hirül vevén, hogy a fejedelem száműzte. E jelenetekben szép, erőteljes organumával tudott megrázni, tudott őszinte hatást kelteni.


Nem egyszer a jó izlés is cserben hagyta. A báli jelenésben pl. olyan kihivó, tolakodó modorban üldözi Juliát, a mely méltán kelthet fölháborodást nemcsak Tybaltban, de minden jó izlésű, előkelő társasághoz szokott emberben is. Pedig Capulet maga mondja róla: „Derék nemesnek látszik, s városszerte úgy dicsérik, mint jóerkölcsű s tisztes ifiút.”

 

Mohósága nincsen összhangban azokkal a szókkal, melyeket a költő ajkára ad, s melyeket alig hallhatólag rebeg el: „Ha megfertőzi tán e durva kéz e drága oltárt: bűnömnek bocsánat! Két ajkam, e két piruló zarándok az érintést csókkal lemosni kész.”


De legbántóbb, az illuziót legjobban sértő Bereginek minden plasztika hijján való gesztikulálása, mozgása. A kezdő szinészeknek hibája, hogy nem tudnak a kezükkel mit csinálni. Beregi a lábával nem tud mit csinálni.

 

Keresztbe rakja, ha áll, keresztbe rakja, ha ül; összerogy, majd kifeszíti, úgy hogy szinte az erek is megdagadnak a tricot-n át. – Masque-ja, jelmeze is szerencsétlen volt; olyan erősen marquirozott arczra nem elég a kis festett bajusz, s a kinek termete – bocsánat az őszinteségért – nem nádszál-egyenes: hát annak még a stilszerűség rovására is hosszabb ruhát kell öltenie.


Pedig e sok és szigorú gáncs után is készséggel kijelentjük, hogy Beregit rátermettnek hiszszük Romeo szerepére: Szép, csengő, erőteljes, moduláczióra képes hangja; tüzes temperamentuma hivatottá teszi a hősszerelmesek ábrázolására; szorgalmas, komoly igyekezetű szinésznek ismerjük, a kiből még a legjobb Romeo válhatik, ha izlése megtisztul, ha önmérsékléshez szokik és sokat fog tanulni – tükör előtt.


Paulay Erzsike szép volt s már megjelenésével is illuziót tudott kelteni. Értelmesen, öntudattal beszélt és játszott. Mérséklete szinte meglepett. Nem fáradt ki legszenvedélyesebb jeleneteiben sem és győzte hanggal nagy jelenésében is, mely ugyancsak próbára teszi a szinésznő fizikumát.


Némely helyen túlságosan okosnak találtuk a közvetlenség rovására; de nem baj, majd a szív is fölenged jobban, majd bátrabb folyást is enged az érzéseknek és akkor nyerünk benne igazi Juliát.


Császár Mercutiót felületesen játszta. A Mab királyné meséje elmosódott, szépsége elveszett. De hát nem is lehet úgy érvényre emelni, hogy hol hátul a kútnál guggoló Romeóhoz kell fordulnia, hol az előtérben a lépcsőn álló Benvoliónak beszélnie.


A dajkával való kötekedő jelente jobban sikerült, mint a meghalás; a szinészeknek e jelenetben minden törekvésük arra irányul, hogy – bár élczelődik Mercutio – meg ne kaczagtassák a közönséget. Azt hiszszük, jobban czélt érnének, ha nem törekednének annyira elkerülni a kaczagást.

 

Discrétül akarnak átsiklani az élczeken, melyek a haldokló Mercutió ajkán fakadnak. Így nem sikerül a veszedelmes kaczagástól megszabadulni. Mentül jobban játszsza a haldokló a jókedvű élczelődőt: annál meghatóbb lesz elpusztulása – s a nevetés a nézők ajkán fagy.


Gál szépen mondta el Lőrincz barát oktatásait s mi is szivesen hallgattuk – a dajkával együtt – a sok bölcs tanácsot, mely meggyőző igazsággal folyt ajkairól. Ivánfi játsza a bősz Tybaltot tüzes hévvel s a krakélert jellemző sikerült vonásokkal, de nem értjük, mért kellett Mercutiót övéből előrántott tőrrel alattomosan leszurnia?

 

Tybalt kötekedő, keresi a viszályt, de nem gyáva, hogy alattomosan gyilkolja le ellenfelét, mire – kitünő vivó lévén – nem is szorul. „Úgy viv, mintha könyvből számítaná ki” mondja róla a halálra sebzett Mercutió. Vizváriné a dajka szerepét egy vonással vaskosabban játszsza, mint kellene, Pálfi méltóságteljes fejedelem volt.


Rózsahegyi egy szolgát adott, hagyományos burleszk modorban. Nincs is kifogásunk mókái ellen, egészen addig a határig, a meddig Shakespeare el mert menni. De Rózsahegyi túllépte ezt a határt egy helyen.

 

A báli jelenetben frissitőket hord körül; Romeo, ki nem ismeri föl Juliát, tőle kérdi: „Ki az a hölgy, ki amaz ifjú karját ékiti? „A siető, szeles szolga, talán nem tudván, melyiket érti Romeo, azt feleli: „nem ismerem” – s azzal siet dolgai után.

 

Rózsahegyi jónak látta megkorrigálni a szöveget s vállat vonva nyersen ezzel felel egy vendég udvarias kérdésére: „tudom is én”.


A XVII-ik század iróinak nem egészen méltatlanul vetik a szemökre, hogy stilusukban, egyes kifejezéseiben durvák, nyersek voltak. Lám Rózsahegyi barátunk, a mai finom modorú és kényes izlésű század kedves gyermeke ezzel a megkorrigált kiszólással fölmentette a vád alól Shakespearet.

F. A.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Végleges kegyelem Héjjas Ivánnak és társainak Végleges kegyelem Héjjas Ivánnak és társainak
Most került nyilvánosságra a csendőrfelügyelőség ügyészének az a...
Doktorráavatás Doktorráavatás
Ritka nagy ünnepet ültek nemrég a berlini tudományegyetem jogi karán....
Maximálták a kávéházi árakat Maximálták a kávéházi árakat
Maximálták a kávéházi árakat, ami megint egy szenzációs háborus...
A Madách-ősök A Madách-ősök
Madách Imre őseiről egy 48 oldalra terjedő tanúlmányt írt Latkóczy...
Kontárkérdés Kontárkérdés
Az önálló kézműiparosság egyik legégetőbb s legsürgősebb megoldásra...
Ujpesten a szellemi szükségmunkásoknak is igazolniok kell származásukat Ujpesten a szellemi szükségmunkásoknak is igazolniok kell...
Endre alispán bizalmas leiratot intézett Ujpest polgármesteréhez s...
Magyar szén az államvasutakon Magyar szén az államvasutakon
A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége egy alaposan megokolt...
Helio-thérapia Helio-thérapia
A nap minden élet ősforrása. Felbecsülhetetlen és eddig még csak...
Automaták Automaták
Párisban most egy George Bartrand nevű ügyes mekhanikus mutogatja...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98