Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1923 | Június

Baudelaire női eszményképe

A fügefalevél - Tanulmányok és megjegyzések a női lélekről, testről s mindkettő díszeiről - Baudelaire női eszményképe

Amikor Kant után Hegel és Schopenhauer vissza kanyarítják a filozófiai gondolkozást újra Platóhoz, az idea szó és származékai, ideál, ideális, idealizmus gyakori használatukká válnak a közbeszédben is minden kavics-darabját, vagy az, aki az én egyéni ízlésemnek leginkább megfelel, vagy az, aki - elvont alak - a valóságban kezünk és szemünk ügyébe esett hibátlan részletekből rajzolódik egésszé, ideál nevet nyer a homok fölött nagy csimbókot lebegtető előre fésült hajú arszlántól.

 

(Ne feledjük, hogy a XIX. század 30-50-es éveiben vagyunk!) Szerencsésebb esetekben az ideál anyagiasabb értelmet nyer és egyszerűen annyit jelent, mint: szerető. - Ez a divat aztán egyre szélesebb elterjedésre jut s mily jót nevethettek apáink a Cigánybáró Strauss- operett bemutatóján 1885-ben, amikor Zsupánovis Zsupán ezt énekelte: "Az ideálom te maradsz - Sonka és kövér malac..."

No, de csak a szó új. Minden kornak, fajnak és égtájnak megvolt a maga ideálja politikában, harcban, élet-módban, szerelemben és nőben.

A mexikói Maja kultúra női eszményképe kis vaskos, arcban, testben négyszögletű, föl- és összetolt apró szemű asszony. Az észak afrikai beduinok kövér, jó kövér nő után epednek népdalaikban, a magyar viszont kökényszemű kis barnáról énekel. Miért találunk japán festményeken hosszúkás, fehér-arcú, egyenes, de hosszas vágású szemet nyitó nőket, mikor a japán barna, inkább kerek arcú, szeme meg ferde metszésű? Épp azért!

 

A kis "sárga majmok" ideálja a fehérebb bőrű, ló képű mongol, akikből arisztokráciájuk telik ki. A középkor a vékony, fiús testű, igen művelt, nyilvánosság előtt mereven feddhetetlen és négyszemközt fékezhetetlen szerelemvágyú dame-okat és monna-kat szerette. A XVII. század csak a nő és férfi között lévő természetes érintkezési pontokat vette számba a napkirály alatt, aki maga sem mosdott, csak kölni vízzel kente le arcát, s így nem botránkozott meg a paróka alatt tenyésző tetveken, egyszóval, oly tudatlan volt szerelemben, mint ahogy ma télen meleg s nyáron hűs lakást, hála a szörnyű Rabitznak s a gaz betonnak, nem tud egy építész - nem tud? - nem akar, eszébe sem jut építeni.

 

A XVIII. század a perverzitásban jártas, derült kicsapongót s a mélán elborongót, a XIX. század eleje viszont a szelíd méla szüzet kereste a nőben. A reneszánsz idejét s a mai angolt, akár bevallja, akár nem, a bűnöző nő érdekli leginkább, a francia, bár őrülten fél a cocuage-tól, a kakukk-apaságtól, első sorban érzelmeikben igényes. A német a "derék" (tüchtig) nőt, a magyar bugris a "házias"-t becsüli. Vannak, akik a vöröshajú nőt szeretik, mások, akik a sántáról állítják, hogy a szerelem mozdulataiban a legtudósabb.

Ez a faji és korszaki ízlés, amelyet egyéni hajlam színez, rendkívül érdekes összetételű ideálokhoz vezet íróknál, művészeknél. Leonardo de Vinci a testileg kétértelmű lényhez vonzódik, Rubens, mint jó Flamand, a zsír túltengésén jön tűzbe, Dante-Gábriel Rossettit az ízületeiben bánatosan hajlékony, de húsos női test ejti meg, Tizian kéjben fuldokol, Rafael finoman udvarol.

 

Petőfit a romantikus, meg nem értett, bonyolultságot bonyolító, lelki harcokban vonagló érdekli, Aranyt, csak sejtjük, a rejtegetett rögeszmén rágódó, tragikus nő vonzza. Jókai inkább a Chamfort meghatározásához hajlik: "le femme, c`est un t...avec un peu de chait autour," míg Kemény Zsigmond szíve a szenvedő nőé. Gainsborough képzeletét lelkesen színes és meleg, Grecoét megnyúlt, Velasquezét hideg és ezüstös vonalak töltik el.

 

Goethe a megszokás embere, Ady a változatosság. Maupeassant a szoknya alól kivillanó finom boka után les, Babits a nő kezével szeret játszani. Móricz ízlése "a cica meg a macska" nő között ing, Karinthy a démonnak, vámpírnak nevezett vállfajt kutatja. Van őszirózsás költő, ki szőke hajú kedvesét kék szoknyában szereti látni, míg Baudelaire megveti Gavarni kórházas beteg múzsáit s vörös ideálja Lady Macbeth vagy michelangelo titán-ajkak számára vésett, elcsavart combú hatalmas Éjszakája.


Megkísértem itt, szorosan Baudelaire verseiből véve minden legkisebb adatot, lerajzolni a különös, nagy költő női eszményképét.

Sötét vizeken száll a vén kapitánynak, a halálnak hajója...Partok tűnnek fel, amelyeken mint méla barmok a homokparton heverve merengenek a kárhozott asszonyok. Don Juan a hajó farában egyenes spádéja fogójára támaszkodva, mást mit sem látva, nézi a vízen szántott barázdát. Távol egy élő Madonna szobra, szívében a hét főbűn tőre.

 

S beljebb a szigeten, Cythere fekete, bús szigetén egy bitó hármas ága mered ég felé nagy ciprusként, s rajta szétmart, dúlt tetem, amelynek kínja a költőé is, akibe étkes hollók és fekete párduc-nyáj vájja dühét.

Partra száll.

Csodás épület felé halad. Minden csupa fény benne és csupa rend: nyugodt szögekbe fut ott a víz, az érc, a márvány s a sok tompa tükör ezernyi egyenes vonala. E mértani hideg pompa mélyén valahol egy kis szoba nyílik, szőnyeg helyett a földjén elheverőnek kiáltó színektől tarka párna párnán kínálkozik puha szatén-alomul. A levegőben furcsa, nehéz illatok - mára, óliban, mósusz, tömjén, mirha, benzoé, havanna - küzdenek az ópium kesernyés füstjével.

 

Meztelen testén sok-sok csörgő ékszerrel egy malabár nő kígyózik be, kezében indiai pipával. A süppedő párnahalmon két nő pihen. Az egyik virágcsokrot tart kezében, ez Michelangelo Éje, a másik zsebkendőt, ez Lady Macbeth. Az Éj fekete testű, Lady Macbeth fehér. De mindkettőn szikrázva ég a sok gyöngy, rubint és zafír. Az Éj leányának ruhája rózsaszín és fekete, könnyű muszlin és súlyos bársony, amely dús redőkben omlik szét körülötte.

 

Lady Macbeth csontváz eleganciájú testének burka apró fém-csillámokkal tele szórt, gyöngyházfényű, hullámzó, tapadó moiré szövet. Az Éj dús, telt keble majd hogy túl omlik a mély kivágás szalagcsokros peremén, míg Lady Macbeth derekát durva fűző szorítja még karcsúbbá s mellén, a szövet és hegyes keble érintkezésénél, nyugtalan rüs piheg.

 

A széles kerületbe omló harangaljból fodros alsószoknya, horgolt csipkés alsószoknya gazdag fehér tajtékja buzog elő. Mellette vágyva vész el a párnák között az elnyúló uszály. A sok-sok fehérnemű habjából arany-nyilas rózsaszín harisnyát feszítőn bukkan elő az üde, finom láb, pomponos bársony vagy szatén kivágott cipőt hordva. A fodor felszökken egy mozdulattól, mint bűbájos, italt keverő kehelyben a hab, s a harisnyakötőről gyémánt-szem tekintete villan a költő elé.

A szomorú hallgatagságban fekszik az Éj. Arcán közöny és titokzatosság néma méltósága. Mint őszi napsütés, úgy ragyog. A költő, akit sért a vígság, elbűvölve nézi ezt az ős-állati derült nyugalmat, amelynek néma unalma mögött sötét tüzek máglyája lobog kielégületlenül. Hasis álmú csókkal borul ölébe...A kerek, széles nyak, telt váll kéje mint őszi égbolt borul fejére.

De kél Lady Macbeth, uszályát felfogva. Kígyó-alakjáról lefoszlik a ruha s a meztelen test úgy káprázik a költő elé, mint arany, acél, napfény és gyémánt eggyé olvadt ragyogása. Gyűlölő szeretet lobog ki hosszúkás, zöld szeméből, amelynek mélyén rémület, mindennek utalta, vad kielégíthetetlenség remeg.

 

Finom keze kinyúl, a költő odacsúszik lábaihoz, s a hideg meddőség eleven szobrának finom keze sajgó kínt gyötör a férfi szívébe. A fehér és rózsás test jeges hevét simogatva felnéz az arany és vas egybeolvadt hidegségét árasztó két szembe, ebbe a két élő opálba, amelyben erő és báj ölelkezik. A hosszú szempilla függönye leereszkedik s az érett gyermekség erejét és eleganciáját teste ellen feszítő nő szájából olvadt csillag-miriádként harmatozik át szájába a csók mérge...

Lady Macbeth fölkacag, letépi magáról a hínáros ölelést. Megy. Vékony dereka a széles csípőn, mint tengeren hajó, reng. A küszöbön megáll, achát és érc testvéresült fényében csillanó szeme mint sápadt, nemtörődöm égbolt...Kisütött frufrus fejét hátraveti...aztán eltűnik...elsikló párduc...


A költő néz, néz utána, fogáig kúszik sok bánatának avítt epefolyója...Aztán középkori latin himnuszában zeng a vágya...ó, femina delicata per quam solvuntur peccata...majd hirtelen megfordul, keresve, várva, tétován s szemébe zuhan a sír-mélységű párnákról egy sötét ragyogás: a sima, fekete testű Éj csörgő ékszerek gyér köntösében. Atléta izmú, érchomlokú, óriás fekete angyal! Állati teltsége lusta keleti bujaságban mozdulatlan.

Könnypatak szántotta, bánatos fekete arca kifestve...rózsaszín és fekete...Nagy, titkos fekete bársony fényű szemében, e két fekete borostyánkőben mély, hideg tekintet ködös borúja felhőt felhőbe gyűrt.

A költő visszakúszik hozzá.

Kékesen csillanó dús fekete göndör haja mint egzotikus erdő borítja rá nehéz illatát s két hatalmas, óriáskígyó szerű kar fonódik tikkadó nyaka köré...A lámpa haldokolt s fénye homályba halt s már nem világított más, csak a kályha lángja, ahányszor felvetett egy lobogó sóhajt, vérrel öntötte e langy húst, mely csupa ámbra...

Végeredményben két nő - két húr volt csak e lanton -: az egyik a párizsi démon, a másik egy néger lány. Baudelaire szenvedélyesen szerette mind a kettőt, de a feketét mégis jobban s csak érzékeivel és képzeletével. Gyöngédségről, valahová Plato mellé magasztosult szerelemről itt szó sincs.

 

A férfi-vágy, a kétségbeesett, saját undorodás-hamujából, újraéledő phönix-vágy hajtja Baudelaire művészetté finomult szeretkezésre, amiből utálat, tompa unalom sarjad, amelynek homályát felgyúlt képzeletének dús arabeszkjeivel aranyozza tele. S ha ez sem lenne? A nő csak mint gyötrő, szív-marcangoló, férfit-faló szörnyeteg lenne életében.

S ez nemcsak az ő egyéni helyzete a nővel szemben. Kissé az egész XIX. század elejéé.

A férfi sorsa a nő szerelme. Ebből a szerelemből azonban sötét lombikjában lepárolja a férfi a kéjt, öncéllá teszi, ám a cél eszközére szörnyű szétomlás a vég, féreg és rothadás s csak az marad meg belőle, amit a költő képzelete átmentett a rímek és ritmusok tárgyilagosan hideg művészi világába. A nőben csak egy érték van: a kéj emléke.

Így gondolkozott a XX. század nagy fordulója felé korhadó világ s e gondolatot tudatossá tevő, művészi eredménnyé szűrő költője, Baudelaire.

Női, tehát egyoldalú, pártos szempontból nézve a dolgot, mégis csak arra az eredményre kellene jutni, hogy Baudelaire az igazi nő-tekintély romboló s nem a becsületesen handabandázó Strindberg. S mégis Baudelairet szeretik a nők, Strindbergre meg haragszanak.

Csakugyan úgy lenne, hogy azt kedvelik legjobban, aki a legnagyobb, legszögesebb korbácsot emeli rájuk?

A női logikával különben összefér.

<<
<
1
2
3
4
5
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Corvin Áruház Corvin Áruház
Budapest legújabb látványossága a Corvin Áruház.A főváros...
Japánokról általában
Az európai emberek legnagyobb része, még a kiknek országa...
A világ legnagyobb emelődaruja A világ legnagyobb emelődaruja
„Ember meddig terjed még a hatalmad?” kiálthatunk fel...
A horvát országgyűlés A horvát országgyűlés
A horvát országos gyűlést november 22-én nyitották meg királyi...
Sztrájkoló rendőrök Sztrájkoló rendőrök
Nagykároly város rendőrségének legénysége azzal a kérelemmel járult a...
A posvány - az új amerikai irányregény
A mult évben óriási feltűnést keltett Amerikában egy irányregény,...
A Magyar Olimpiai Bizottság alakuló gyűlése. A Magyar Olimpiai Bizottság alakuló gyűlése.
Apponyi Albert gróf közoktatásügyi miniszter e hó 30-án hívta össze a...
Mozart-opera a Zeneművészeti Főiskolán Mozart-opera a Zeneművészeti Főiskolán
A Zeneakadémia operai tanfolyamának növendékei vizsgaelőadásának...
Miért nem kell Párizsnak a magyar irodalom?
Az ember ül a Café de la Paix előtt - amely tudvalevően Párizsban...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98