Akkor, amikor a szerzővel beszélgetek, a premier még hat napnyi messzeségben van. Mire ezek a sorok megjelennek, a premier is lezajlott, a kritikák is lehangzottak. Kicsit furcsa helyzetet jelent ez annak, aki Földi Mihályról akar írni, az Engem szeress öreg színházi rókájáról és az Utolsó felvonás fiatal, irodalmi harcosáról.

De ingerlően pikáns téma: az Engem szeress Magyar Színházbeli ötvenedik előadásának napján az Utolsó felvonás kamaraszínházbeli bemutatója! Újságírói ínyencfalatot kínál: íme, a Jánus-fejű író, aki egyik kezével attrakciós bohózatot ír, amellyel pénzt lehet keresni, de írói nimbuszát ugyancsak megtépázza, a másikkal legkomolyabb művészdrámát, amellyel csak dicsőséget lehet aratni, pénzt nem. Hogy is lehet ez?

Az ember azt hihetné, hogy van úgynevezett írói karakter, világnézet, temperamentum, ilyesmi. Valami tendencia, amit az író szorgalmaz, valami hajlam bizonyos müfaj iránt, valami megállapodott művészi súly, amely vagy a tisztán színpadiasság, a külsőséges szenzációs darab, a technikás, naturalista, megállapodott receptű műfaj felé lendül, vagy a kutató, analizáló, utat törő, tisztán belső motivumokra épült, tömegízlésnek nem szánt szent és tiszta színház felé, amelyben a színpad nem cél, csak eszköze az emberek felé való fanatikus prédikálásnak. Mert bizony Shakespeare írt tragédiát és vígjátékot, de ma már ugyanazt a Shakespearet halljuk szólni, akármilyenre is van hangolva húrja.

Az Engem szeress azonban a maga szertekürtölt tizenegy attrakciójával és az Utolsó felvonás a maga mélységes, bensőséges strukturájával – így közvetlen egymásután … vajjon mi késztethette Földi Mihályt arra, hogy két ilyen ellentétes lélekből fakadt virágot ültessen a magyar színpadok ágyába? Micsoda művészi megélések, külső vagy belső rázkódtatások, micsoda világnézeti változások és irodalmi vacillálások ezek: mesteremberek vagy művész, ki hát ez a Földi, aki játszik a nézők tiszteletreméltó tömegével és a kritikusok kiválasztott kasztjával?
Ez a kérdőjel vezetett Földi Mihályhoz.
Beszélgettünk.

A dolog egészen egyszerű lett. Kézzel fogható. És szinte különös, hogy másképp is lehetett képzelni… Földi Mihály beszélt Földi Mihályról, az Engem szeress írója az Utolsó felvonás költőjéről. És lassan-lassan, a vita hevében, a kettő egybeömlött. Elmúlt a szenzáció, a bizarrság, a pikantéria lehetősége: A Janus-fejek egymás felé fordultak és egyetlen markáns arccá formálódtak.

- Nem tagadom a szándékosság vezetett abban, hogy az Engem szeress ötvenedik előadását és az Utolsó felvonás bemutatóját egy napra hoztam össze. Hadd lássa a publikum, mi minden telik egy íróból. Az embernek vannak keserű és vidám percei: egyszer ezt, másszor amazt adja magából.
- Az Engem szeress lekritizálása?...

Nézze, ént már láttam nagy és komoly drámai sikereket, melyeknek egész második felvonása alatt valcerokat játszott a zenekar. Az Engem szeress úgynevezett „attrakciói”? Nem mondhatnám, hogy örültem, mikor behelyezték a darabba a görlöket, de hát végre is igazán szép az a két táncoló lány. Ez talán jelent valami felesleges pluszt, de miért jelentene minuszt? Aztán jön a cigány, játszik egy csomó nótát. A színésznő két-három szép dalba belebolondul.
Ezért tagadjam meg a darabot?