Dtum
Login with Facebookk
1928 | Július

A tolsztojizmus

Tolsztoj, a költő, még nagyon nem százesztendős. Inkább: javakorabeli s mindenkorra való, mint általában a géniusz s különösen az ő természetes s a természetnél megmaradó költői módja. Mint ahogy a legmodernebb festészetben az új tárgyiasság úgy szép, mint a régi lithográfiák (s nem véletlen, hogy Daumiert kiásták halottaiból s összeszedik régi újságlapokból), azon mód modern mindig visszatérően a realizmus s azon mód jön rá minden nemzedék újra a természetesség ízére.

 

Az embereket (Tolsztojnál az állatokat is) úgy letetni s a történeteket úgy történtetni, ahogy, amióta világ a világ, az anyák egyformán szülnek, a kancák egyformán ellenek, az emberek egyformán halnak s víz és menny-ég, puszta és hegyes erdő sose volt más, mint ma: ez a mód ugyanoly hervadhatatlan s divattalan, mint a teremtés, melyet képez és mellyel versenyre kel. Csak éppen teremtő erő kell hozzá.

 

Nem csupán a Sancho Pansa figurájából, kinek eredetije sem igen változott a századok rendjén, de még a Don Quijoteéból sem avult el egy lélekzet sem, holott hol ma már nemcsak a lovagi világ, melybe beleképzeli magát, de a fülöpi spanyol levegő is, amelyből kinőtt? A Tolsztoj figuráinak szíve dobogását hallani, körmüket látni, homlokuk mögött tudni lehet, hogy mit gondolnak. Ennek nem múlhat divatja, e mellett nem kell pártot foglalni, mert nem szorult rá. Ha nem minden írása, de a Háború és Béke, nyilván a Karénin Anna s egypár novellája Tolsztojnak meg fog maradni.

Ám Tolsztoj nemcsak költő volt, hanem filozófus, sőt olyasmi is, mint a vallásalapítók. S ez nála nem bogarasság vagy mellékesség, hanem összefügg egyéniségével, lelkével, mindenével, s amennyivel magasabbrendű az ő költészete az ő filozófiájánál s amennyire nem tudta agyonverni benne, hála istennek, a filozófus a költőt, annyire nem külön az ő személyében a kettő, annyira az az ember írta az ő regényeit, mint az ő istenes és elmélkedő iratait.

 

Többször idéztem s most sem kerülhetem el, hogy ne idézzem ennek bizonyságául azt a fiatal korában írt Luzern novelláját, amelynek hőse, Nechlyúdov herceg, a tizenkilencedik század legnagyobb, mert legkifejezőbb eseményének azt tartja, hogy az ötvenes évek egy nyári délutánján egy előkelő luzerni fogadó udvarán egy utcai énekes majd a lelkét adta ki, úgy énekelt, s ez emeletekről kinéző úri közönségből egy nem sok, annyi nem akadt, hogy a boldogtalannak egy rézpolturát lehajított volna.

 

Ugyanezen Nechlyúdov herceg a hőse a Tolsztoj öregkori regényének, a Feltámadásnak, hol, tudvalévő, a herceg a szegényeknek veti oda vagyonát s elmegy Szibériába deportációba egy utcai lyány után, hogy megváltsa s feleségévé tegye. Ez a Nechlyúdov, nem lehet meg nem látni, ha nem is maga Tolsztoj, de a Tolsztoj érzésének emberi figurába való szökkenése, s a nélkül a részvét nélkül, mely Tolsztoj Nikolájevics Leó grófot kora gyerekkorától késő aggságáig úgy rázta, mint a forró hideglelés, a gróf nem tudta volna magát annyira beleélni emberbe, állatba, fűbe és fába, mint amennyire tudta.

 

Goethében sem lehet különválasztani a költőt a tudóstól, ha talán a tudós, vagy pontosabban, a világlátó még nagyobb s örökebb benne, mint a költő, Auguste Comte, ki a filozófiában azt teremtette meg, amit Tolsztoj a költészetben: a realizmust s a társadalom tudományának felfedezésével s kigondolásával Marxon kívül a legnagyobb lökést adta a tudománynak a szociális gyakorlatba való átviteléhez, maga a leggyerekesebb s legkülöncködőbb vallásfélének nyélbeütésével emésztette magát s fárasztotta felebarátait - de ha ez a bolondja nincs, nyilván a pozitivizmust s a szociológiát sem csinálja meg. Il est á prendre ou á laisser, genienek is, bolondnak is. Ugyanúgy, mint Tolsztoj.

Mert viszont csak álmélkodni lehet rajt', hogy a Tolsztoj úgynevezett filozófiája mennyivel szűkebb eszű s alacsonyabb rendű, nint az ő művészete. Művésznek csalhatatlan - nemcsak hogy minden szavát elhinni, de minden szavában igaza is van. Filozófiája ellenben: nem lehet rá más szót mondani: ostoba. Együgyű s amellett megátalkodott, - híján minden észnek, minden logikának, minden, bár legegyszerűbb, tudományos átlátásnak.

 

Velejében nemcsak lemondás az életről, de dühös és kaján hadizenet az életnek. Hogy mint keletkezett, azt nem nehéz meglátni. Az orosz ember - talán általában a szláv ember, de az orosz mindenesetre - minden áttételében, legyen bár arisztokrata vagy városi ember, lelke velejében paraszt.

 

A paraszt pedig - foglalkozásából nem nehéz megmagyarázni - idegenkedve, tehát gyanúval és lenézéssel néz mindent, ami túlmegy őrajta. Minden intellektualitást, minden differenciáltságot, minden kimozdulást abból a vegetatív életből, melyet ő nemcsak azért nem hagyhat el, mert lenyomják bele, de azért sem, mert menten alkalmatlanná válnék munkájára, menten nem bírná azt a fajta életet, amivel ez a munka jár.

 

Világnézete tehát nem lehet sem emelkedettebb, sem széllyelebb látó, mint az úgynevezett vadaké, akik persze nem vadak, mert ilyesmi nincs, mivel aki beszélni tud, az már nem lehet vadember - tehát nem a vadaké, hanem a primitíveké, kiknek számára néhány babona s némi bűntudat bőven elég, hogy lelki nyugtalanságaikat befogja.

 

Ez áll a parasztra, - az orosz parasztra ezenkívül legújabb időkig még valami állt. Az tudniillik, hogy élete reménytelen volt. Amerre nézett, sehol semmi kilátása nem nyílt. Az élet nem adott neki semmit, tehát csak úgy tudta elviselni, ha tulajdonképp lemondott róla. Ha nem bélyegezte volna savanyúnak a szőllőt, meghalt volna utána való epedtében.

 

Így alakul filozófiája és vallása - ezen a fokon a kettő egybeesik - egyfelől a kényelmében zavartnak dühéből a zavaró magasrendűségek ellen, másfelől a páriának lemondásából arról, amiben úgy sem lehet része. A végén a ráduplázásból, a szerint a gondolatmenet szerint, hogy: no uram isten, mire megyünk ketten?!

 

Minthogy lázadni kilátástalan, legjobb még csak nem is védekezni. Miután szinte semmit nem szabad, legjobb lemondani arról is, amit lehetne. Miután a világ az ő számára pokol s az élet penitencia; legjobb olyan hitet vallani a világról, s az életről, hogy elmenjen tőle a gusztusa annak is, akinek a világ állana s aki az életnek királya is lehetne. Tolsztoj genie volt, de, ami genienél nem ritka, közepes és homályos intellektus. Filozófiája és vallása ugyanaz, mint akármelyik paraszt-szektáé a régi Palesztinában vagy az új Oroszországban, s a kutya sem ugatott volna utána, ha nem egy genie áll elő, hogy genialitása hatalmával terrorizálja vele az együgyűségre hajlókat.


Persze: ilyesmi nem lehet szubjektív ok és történet nélkül. Amit Tolsztojnál szintén nem nehéz megtalálni. Fizikumában, habitusában, hajlandóságaival ez a bővérű ember alapjában olyan volt, mint egy szép vadállat, s fiatal korában egy darabig ehhez képpest tombolta is ki magát. De valahogy, isten tudja minő vérkeveredés révén, ebbe a remek bestiába valahonnan szív került, szív, amit nem tudott magában agyonverni.

 

Nem volt jó ember, sőt ahol mintegy legitímen tehette, mert filozófiája s kegyessége megengedte, ott az engedélyt parancsnak vette s tombolt - mint elébb mondtam - igazi paraszti mód a kajánságban s a gyűlöletben például a művészet, például a szerelem, például a szépség, például a tudomány ellen, szakasztott ahogy a parasztnak minden mérgével s rosszakaratával formálja meg a Háboru és Békében a Napoleon figuráját. Ám a szíve, hiába: részvétet parancsolt rá a szenvedések s a nyomorúságok iránt, a természetben való kegyetlenségek, az életben való egyenlőtlenségek miatt.

 

S ez az átkozott szíve rákényszerítette, hogy erőt vegyen magán, s amily behemót ember volt, csak úgy tudott erőt venni magán, hogy megsemmisítette magát. Gondoljátok el, hogy a tigrisnek vagy a farkasnak szíve volna - hogy tudna élni és megélni? Gondoljátok el, hogy a cápának meg volna tiltva a suhanás, csupán kecmeregnie volna szabad. Csakis úgy bírná, ha egyáltalában nem mozdulna. A féken tartott vadállat filozófiája, a Tolsztojé, vág a pórázon tartott emberéhez, a parasztéhoz. Így lett az orosz gróf az orosz parasztnak filozófusa.

Ez a filozófia, nem kell sokat magyarázni, se nem képezi az életet, se nem való az élethez, mert hiszen, ha betű szerint hajtanák végre, az emberiségnek ki kellene halnia, s ezt az emberiség helyesen is tenné, mert hiszen úgy élni, ahogy ez a vallás, ez a filozófia, ez az ethika megszabja, igazán nem érdemes, mivel lemondást jelent mindenről, ami az életet, minden eredendő nyomorúsága mellett, mégis széppé, jóvá, szeretni valóvá teszi.

 

Meg kell azonban adni, hogy csakugyan, amily képtelenség, mégis van valami lelki orvosságos természete. Ám kinek számára? Csakis a paraszt számára, aki, ha nem hal bele, meggyógyulhat tőle, ugyanúgy, mint mikor, ha az ujját megvágja, az istálló sarkából pókhálót szed és rak rá, - a városi embert megfertőzné, őt nem, viszont a vérzését elállítja. Hol vét ellene s kirúg hámjából, hol annál töredelmesebben töri magát bele vissza - s így végigvesződi, álmodja, bámészkodja s tűri vele az életet.

 

De túl a paraszti fokon és életen a tolsztojizmus, bármily szívbéli ügye volt Tolsztojnak magának, bármily szerelme és gyötrelme volt egész életének s bármennyire ikertestvére a teremtő művészetnek, mely Tolsztojt naggyá teszi: éppugy nem érdemes más, mint folklorista érdeklődésre s éppoly nyomtalanul fog elenyészni, mint ahogy elhanyatlottak a judaeo-görög száz meg száz szekták, s elpárolgott a német középkor csizmadia-tudákossága. Tasso bolond volt, de a Megszabadított Jeruzsálem gyönyörű. Így gyönyörű a Háború és Béke is.

 

Ignotus

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Tíz játékossal is győztek a nagyváradiak Tíz játékossal is győztek a nagyváradiak
Nagyvárad – Ferencváros 3:0 (1:0) A labdarúgó-bajnokság őszi...
Az új pénzügyminiszter és a törvényhatóságok Az új pénzügyminiszter és a törvényhatóságok
Hegedüs Ferencz az új pénzügyminiszter, körlevelet intézett a városi...
A Ribot-kormány A Ribot-kormány
Nehány nappal az orosz forradalom kitörése után a Liautey...
Hollandus vendégeink Hollandus vendégeink
Tenger ellen épit a hollandus falat… A sport megint...
Sándor király és atyja Sándor király és atyja
Sándor királynak a belgrádi helyőrség tisztjeihez intézett beszédét...
A páncélmellű ember A páncélmellű ember
New-Yorkban nagy feltünést keltett egy mérnök találmánya, mely egy...
Magyar remekművek -  Az Ernst-múzeum kiállítása Magyar remekművek - Az Ernst-múzeum kiállítása
Remekművek - talán kissé merész meghatározás, inkább egy sereg jó...
A BBTE nemzetközi atlétikai versenye A BBTE nemzetközi atlétikai versenye
Sokáig maradandó emléke lesz a megjelent ezer nézőnek a BBTE...
Új közlekedési mód Debreczen és Nagy Várad közt Új közlekedési mód Debreczen és Nagy Várad közt
Egy vállalkozó önerejével működő gépkocsikkal – automobil...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98