Dtum
Login with Facebookk
1929 | Szeptember

Kosztolányi Ady-cikke

Mért írok Kosztolányi Ady-cikkéről? Nem mintha Ady Endre költészetének értéke felől vitába akarnék szállni vele vagy bárkivel. Ady Endre költői nagysága számomra már az Új versek kötetével revelálódott és azóta hét nagyszerű verseskönyv során egészen a Halottak élén gyönyörű férfiasságú fináléjáig annyira religiózus meggyőződéssé izmosodott bennem, hogy genieje felől való vita számomra a legképtelenebb gondolat.

 

Lassan-lassan elhagynak olvasmányaim, mind kevesebb lesz az írás, melyet napilap-ankétek ama boldog szigetére magammal mentenék, de Ady Endre költészetét úgy viszem magammal, úgy vált életemnek életes részévé, mint a csigának a háza... s ehhez képest édeskeveset törődök azzal, hogy mások - írástudók, írástudatlanok - trónra ültetik őt vagy trónjáról lecibálják.

 

Én vagyok vagy én lehetnék az a Kosztolányi cikkében említett belgyógyász, "aki valamelyik vidéki ujságban kijelentette, hogy Ady nemcsak ennek az országnak, hanem talán az egész világegyetemnek is legnagyobb költője". (Többször megírtam, előadtam, aláhúztam már ezt, D. F. Strauss szavaival enyhítve kijelentésem igényességét: hogy lehet, hogy a Sirius nagyobb mint a Nap, de mégis a Nap érleli meg a mi szőlőinket. Az én szőlőimet Ady költészete érlelte meg.)

 

És ha nem is ültem Ady "bibliamagyarázói" között - amely szekta minden fogyatékossága mellett is nekem igen rokonszenves - s nem is szedtem rendszerbe ütemeit és nem örökítettem meg sem dagályos, sem keresetlen szavú visszaemlékezésekben azt a pillanatot, mikor Adyval először találkoztam, (Kosztolányi igen csinosan írta meg első találkozását vele) életem szegénységének érzem, hogy nem tettem meg s engedtem, hogy emlékeim róla elhalványuljanak, ami viszont - most már minden személyitől megtisztulva, bennem művészete teljes felvilágosodására vezetett - mindezt nem tettem s nem mérlegeltem fonton azt sem, hogy ki volt nagyobb, Petőfi vagy Ady, de ha valami értelmetlen kényszer nyilatkozni kötelezett volna, akkor számomra nem lett volna nehéz, megingathatatlan meggyőződéssel vallani Ady elsőségét.

 

Igaza van Kosztolányinak: egy vallással áll szemben, melynek legfeljebb ritusát kifogásolhatja, lényegét nem; az igazi genie mindig vallásalapító és azoknál, kik ennek a hitnek szentségét felvették, Kosztolányi bírálatának kevés sikere lesz. (Egyébiránt, ismétlem, bánom is én, sikere lesz-e vagy sem, ez a vallás számomra a legkülönb volna, ha egyedül maradnék is.)

De hát akkor mért írok Kosztolányi bírálatáról? Inkább formai okok azok, melyek erre késztetnek, mintsem érdemlegesek: valahogy nem tudom elképzelni, hogy a Nyugatban, melynek írói körét - helyesen vagy helytelenül, nem kutatom - róla nevezték el (ex potiori fit nominatio) ellentmondás nélkül maradhasson egy bírálat, mely Ady Endre geniejének értékelése tekintetében lerontani óhajtaná mindazt, amit közel egy negyedszázadon keresztül a Nyugat - a Figyelőt is ideszámítom, melyben Ady Endre Harc a nagyúrral című versével elindult - felépíteni segített.

 

Nem túlozom e szempont jelentőségét: Ady Endre Ady Endre maradna - számomra feltétlenül s büszke bizakodással látom, hogy az új magyar generáció legjava számára is, - de mégis - úgy érzem - tisztesség és illedelem kérdése, hogy ez az ellentmondás a Nyugatban megjelenjen. A másik szempont pedig a következő: Kosztolányit becsülöm, írói tehetségét is, - Nero regényét és az Édes Annát irodalmunk komoly gazdagodásának tartom, - de emberi kvalitásait is, úgy ahogy azok, erővel és gyöngeséggel, de mindig érdekesen az idők folyamán megnyilatkoztak. (Nagyon figyeltem őt.)

 

Ez a mostani megnyilatkozása sem érdektelen. Több mint húsz esztendő óta hordja magán, tartja nyitva, nem engedi behegedni ezt a sebet és szenvedi forróhideg lázait. Több mint húsz esztendő óta állítja, elinte csak súgva, titkos társakat keresve, majd - különösen Ady halála óta - mind hangosabban, mind nyugtalanabbul, hogy az Ady-ügy revizióra szorul és ennek küldetése reá van bízva, bár Karinthynak is hajlandó juttatni belőle. (Aki vasárnap már rémmérges cikket írt a kritika szabadsága mellett és úgy lezsigabácsizta Móricz Zsigmondot, amiért ez nem hagyja beterrorizálni magát az "írástudók" közé, hogy szemem-szám nyitva maradt.

 

Rémmérges volt.) Most aztán Kosztolányi Dezső megszabadította magát e betegségtől, túl van rajta, lázmentesen lélegezhet föl; sőt imponálóan maga szolgáltatott önmagának bizonyságot arról, hogy bátor ember, amire talán szüksége is volt. (No látod, te gyáva kiadó, aki családját, reputációját féltetted egy Ady-ellenes könyvtől. A vir iustus et tenax előtt mit számít család, gyerek, hír, hab weit besseres Verlangen.) Úgy érzem, nem is Ady-problémáról van szó, hanem Kosztolányi-problémáról és ez adja meg az ügy igazi érdekességét. Illik ellentmondani neki.

*


De hát miről fogok beszélni, ha a dolog érdeméről nem vagyok hajlandó vitába szállani? Bírálati módszeréről, melyet felületesnek és logikátlannak ítélek, szempontjainak szárnyatlanságáról, a mértékről, melyet Ady Endre művészetének michelangelói méreteire alkalmazni próbál. És arról, hogy így nem lehet, soha még az efajta kísérletek nem sikerültek.

 

Kosztolányi, akinek tehetségén kívül műveltségét is értékelnünk kell, melynek csúcsáról olyan szuverénül sercinti le Ady kávéházi értesültségét, nálamnál jobban tudja, hogy hány ilyen kritika próbálta meg Shakespeare fejvesztését, s tudja azt is, hogy Pustkuchen, Görres, Börne hogyan "hallgattak - szintén - lelkiismeretük parancsárať és próbálták meg - "wir werden einige Männer, die bisher Götzen eines reichlichen Weihrauchs und selbst des Opfers edler verkannter Geister sich erfreut haben, von ihrem Throne herabziehen - hogyan próbálták meg Goethe lepocsékolását. (Börne még Petőfit is beleugratta ebbe a Goethe-ellenességbe.

 

Érdekes különben, hogy a Revue des deux Mondes egy essayistája, René Saint Taillandier azt bizonyítgatta, hogy Börne Goethe-támadása mélyén tulajdonkép Goethe geniejének feltétlen elismerése nyugtalankodik.) És ime még mindig nem jött el a "jövő", mely Shakespeare vagy Goethe támadóit igazolná és ami "jövő" eddig Ady költészete körül megnyilatkozott, az nem sok jót jelent Kosztolányi reményei számára.

 

De nem is lehet. Már ahogy Kosztolányi az ő fordított damaszkuszi újának történetét előadja, már az magában is elég bizonyíték kritikájának esendőségére. Hogy Juhász Gyula egy Ady aláírású tréfaszülte versét némelyek gyöngyszemnek becsülték, míg Ady versének vélték, míg aztán a tréfa ki nem sült, mire a lelkendezők elhallgattak... ez az archimedesi pont, melyből Kosztolányi Ady költészetének értékelését tengelyéből kivetni készül. Ekkor kezdett gondolkozni a problémán, miután azt vagy tizenöt éven keresztül tenni elmulasztotta.

 

De hát mért ebből; valóban érzésbeli és ítéletbeli felületesség már akkor is volt s nyilván mindig is lesz, mért bizonyítana ez Ady ellen? és mért bizonyítana ellene, hogy rajongói között izléstelen és judicziumnélküli emberek is vannak? (Kosztolányinak sikere lehet birálatával: ezek könnyen melléje szegődhetnek.) És mi köze Ady geniejének ahhoz, hogy van-e néger-lárma körötte vagy sem? hogy a róla szóló irodalom húszszor annyi, mint amennyit egy fél évszázad alatt Arany Jánosról írtak? hogy államtitkárok Ady Endre "tanai"-nak realizálását követelik és az Ady-matinék és Ady-délutánok színültig megtöltik a hangversenytermeket?

 

Ez lehet érdekes vagy érdektelen, idegesítő vagy közömbös - temperamentum dolga - tömegpsychológiai tanulmányokat ejthetünk meg ezen, csak épen Ady geniejének megítéléséhez mindennek semmi köze. Ezt nem Juhász Gyula tréfás verseiből, nem a közönség attitudejé-ből kell megismerni, hanem Ady Endre verseinek halhatatlan szépségeiből, egész művészetének ragyogó emelkedettségéből, melyről Móricz Zsigmond találóan mondja: "új magyar hitvallás", Babits Mihály: "hatalmas szimbólumépület". Más mérték nincs.

Lám, milyen nehéz dolog megállani a fogadalmat, hogy nem vitatkozok. Olyan boldogan írnám ide megcáfolhatatlan válaszul: "A föltámadás szomorúsága" című oratóriumot, vagy az "Ifjú karok kikötőjében" elragadó szerelmi kitárulását, vagy az "Emlékezés egy nyári éjszakára", "Intés az őrzőkhöz" című "háborus verseket", melyeknek olvasásakor a torkomban ver a szívem, vagy a "Krónikás ének 1918-ból" döbbenetes dantei mélységét. Ezeknek s még száz versnek - vagy ha úgy tetszik, negyvennek perdöntő nagyszerűségén nem tud változtatni semmiféle matiné, négerlárma, dühöngjön az a költő mellett vagy ellene.

 

De különben is, mit törődik Kosztolányi az írástudatlanok, püspökök, belgyógyászok, bibliamagyarázók és egyéb műkedvelők szomorújátékával, mért nem az írástudókkal száll szembe, Babits-csal, Ignotusszal, Móricz Zsigmonddal, Osvát Ernővel, Szabó Dezsővel, Bíró Lajossal, Harvany Lajossal, Révész Bélával, Laczkó Gézával, Schöpflin Aladárral? És mért nem száll szembe azzal a tömeggel, mely nem ír tanulmányt, nem jár négertáncot, nem nyüzsög matinén, nem kényszeríti be Adyt egy politikai pártba, de magának, a maga gyönyörűségére olvassa, szemével, szájával, fülével, minden idegsejtjével?

 

És mért nem száll szembe Erdéllyel, az elszakított magyarsággal, akik Adyn körösztül tartanak eltéphetetlen kapcsolatot az őshazával. Ezekkel mért nem vitatkozik? azzal, hogy Tóth Árpád "legnagyobb lírai mesterünk"-nek nevezte; hogy Ignotus 1919 őszén állapította meg Goga Oktáviánnal, aki szintén nem egészen írástudatlan, hogy "e világon ma nyilván egy nagy versköltő él: Ady Endre"; és Móricz Zsigmond értékelésével, Szép Ernő hódolatos ellágyulásával, Elek Artúr öntudatos meghajlásával... ezekkel tessék vitázni.

*


Arról a módszerről, hogy Ady tíz kötet verséből kikapdos sorokat, maga Kosztolányi mond ítéletet. "Hallom a vádat, hogy kipécézett idézetekkel bármely költőóriást meg lehet semmisíteniť"- mondja cikkében, hozzátevén, hogy órákhosszat tudná folytatni az idézeteket. Nos hát azok az idézetek rám, akinél Ady művészetének egész temploma állandóan jelen van, korántsem gyakorolják azt a hatást, mint amelyet Kosztolányi elérni kíván.

 

Egyébként jól mondja Nietzsche: a genie állandóan produkál kiválót, középszerűt, gyöngét... judicium dolga, hogy fel tudja-e áldozni a gyöngét és középszerűt, egyedül a kiválót tartván meg. Lehetnek Adynak fáradtabb, gyöngébb kötésű, szárnyukat verdeső költeményei is, de (arról nem is szólva, hogy vagyunk egynéhányan, kiknek számára ezek is jelentőséggel bírnak) ezeken körösztül jut el a nagyszerűkhöz és ezek levéltrágyája nélkül talán meg sem születtek volna költészetének remek pompájú virágai, az a Kosztolányi által említett negyven vers.

 

(Nem tudom, mért keveselli ezt; a francia akadémia sem tud több halhatatlant összehozni.) Egyébként ismétlem, aki Adyt olvasni tudja, még ezekben a versekben is talál egy versszakot, fordulatot, szót, melyek magukban értékek, mert egy élményre olyan kísértetiesen világítanak rá, egy érzést olyan megdöbbentő erővel fejeznek ki, ahogy azt "ízlés" egyedül nem tudja megművelni.

Petőfit igen szeretem; nem jelenti számomra azt, amit Ady Endre költészete jelent, de nagy magyar értéknek tartom, akiért lelkesedni tudok és akivel szemben megértem Kosztolányi lelkesedését. (Adyét is, ki a legkülönb magyar tanulmányt írta Petőfiről.) Nos hát, ha végiglapozom költeményeit azzal a föltevéssel, hogy leszállítom trónjáról és erre elégnek vélem az unalmas, lapos, suta, pongyola sorok kipécézését, akkor méltó kritikustársa lehetek Kosztolányinak. Vajon nem-e a laposság iskolai példája, mikor K... Vilmos barátomhoz azt írja:

Te valál, ki vélem híven felezéd
A nyomornak végső falatkenyerét.
E falattal nekem adtad lelkedet,
E falattal lelkünk összeköttetett;
És nincsen hely, nincs erőszak, s nincs idő,
Szent frigyünk szép kötelét eltéphető.
S amint nincs hely, sem erőszak, sem idő,
Szent frigyünk szép kötelét eltéphető:
Nincs is ember, aki oly két szívre lel,
Mely egyezzen, mint egyez e két kebel.

Ime "nem sürített, hanem higított" mondhatjuk Kosztolányival. "Az én mátkám" című versében olvassuk:

Szép a szőke, szép a barna,
Mind a kettő szép, ha szép;
Hátha még a bájjal aztán
A jóság is frigybe lép!

Kell ennél művészietlenebb pongyolaság?

Vagy a "Javulási szándék"-ban:

Mikor térsz már az eszedre te Sándor?
Tivornya éjjeled és napod;
Az istenért! hisz az ördög elvisz,
Ha még soká így folytatod.
Szeretetreméltó barátom,
Nézd meg csak a tükörben magadat;
Hát ember az, akit ott látsz? Mennykő!
Tükröd kísértetet mutat.

"A művész férfiassága - írja helyesen Kosztolányi - nem abban van, hogy a tomboló förgetegről ír, hanem abban, hogy milyen keményen munkálja meg anyagát, ha akár egy pillangóról is ír."

Folytathatnám a Petőfi-idézeteket, kellemetlen és durva sorokat, laposokat, széthullókat, amit akar és ameddig akarja. De Petőfit nem ezek a kiragadott sorok jelentik számomra (és Aranyt sem, akivel ugyanezt a mókát lehetne megművelni), hanem életének és költészetének gyönyörű egysége, versek, mint "Itt benn vagyok a férfikor nyarában", "Minek nevezzelek?", "Szeptember végén", "A téli esték", "Egy gondolat bánt engemet" és ami szépség még a gyöngébb sorok mellett is meghúzódik.

*


Ady politikai verseiről való megállapításai hamisak. Eleinte magam is kételkedtem a kimondottan programos versek őszinteségében, amit Ady rossznéven is vett tőlem, mert arra tartott igazán, hogy több legyen, mint költő - "a vers csak cifra szolga" - fajtájának, népének lelke, sorsa fejeződjön ki egy-egy versében - míg aztán maguk a versek meg nem győztek, mélyről fakadt voltukkal, kifejező erejükkel, hozzánőtt formájukkal, őszinteségükről. Lehet, hogy egyik-másik alkalmi versén megérzik az eltökéltség, de az olyan versek, mint a "Bujdosó kuruc rigmusa", "Fajtáddal együtt átkozlak", "Sípja régi babonánakť, "Beszélgetés egy szegfűvel"

 

"A fajok czirkuszában", "Ember az embertelenségben" "A Kalota partján", "Mégsem, mégsem, mégsem", "Hunn, új legenda" és még egy egész sort vonultathatnék fel, - mindmegannyi csodálatos csodálatosság. Egy egész sort, mert hiszen verseinek jórésze politikai, ha nem pusztán a dátumhoz kötött alkalmi verseket nevezzük így, hanem mindazt, ahol önmagán keresztül fajtája sorsát tapogatja ki, költemények, melyek számomra a magyar történetet jelentik, véresen vonagló eseményeket, tragikus letörésünket. (A "szentjásziság" idézése Kosztolányi cikkében azért nem rossz; ezzel valóban hatást érhet el a hatóságok előtt, sőt esetleg az akadémiát is elriaszthatja Ady recepciójától.)

 

Ha nem is filozófus költő Ady, ezeken a verseken és minden versén keresztül láthatatlan hullámokat küld a végtelenségbe és bizonnyal a lét változhatatlan siralma nagyszerűen zendülhet meg a költő lantján - mint azt Kosztolányi kötelezően előírja s ahogy talán Leopardinak sikerült is, de hogy mért mélyebb, termékenyebb ez a generálpesszimizmus Ady istenbízó, emberbízó, magabízó optimizmusánál, azt igazán nem tudom megérteni. Bevallom, Kosztolányi idevonatkozó fejtegetéseit valósággal kötekedésnek éreztem. Csak azt nem tudom: kivel?

Szóról szóra aláírom, amit Babits Ady kritikai érzékéről mondott hírlapi nyilatkozatában: Ady kritikai érzéke és ösztöne sokszor bámulatos volt. Nincs az a biztos ítéletű, csalhatatlan ízlésű ember, aki ne tévedne, akár mert ítéletét szenvedély homályosítja el, mert valami gátló ok akadályozza, hogy elmerüljön bírálata tárgyába, mert igazságtalan akar lenni, mert nem ítéli elég fontosnak a tárgyat, mellyel foglalkozik stb. Adyval is megesett, hogy olyan ítéleteket fogalmazott meg, melyeket Kosztolányi joggal vet szemére.

 

Arany megtagadása inkább hetykeségből, elképesztési hajlandóságból eredt, mintsem belső meggyőződésből; később, mikor biztatásomra a Buda halálát, de gondolom egyéb írásait is, újra elolvasta, szeretetreméltó huncut mosollyal ismerte be tévedését és hajtotta meg derekát Arany genieje előtt. (Kosztolányi megítélésében is tévedett, mikor Kosztolányi első verseskötetéről írt bírálatában gonoszkodva Szász Károlyhoz mérte.

 

Azt nem tudnám megmondani, hogy később megváltozott-e róla véleménye.) Babitsot - bármit mond is Kosztolányi, igen nagyra tartotta; akarta barátul, valósággal utánajárt, udvarolt neki és életének egyik büszkesége volt, hogy ezt a barátságot sikerült megszereznie. Csokonait Ady fedezte fel az írástudók számára és Petőfi lánglelkét, mint mondottam, egy pompás tanulmányban villantotta a magyarság elé. A kritikával szemben türelmetlen volt, - ebben igaza van Kosztolányinak. De nézze csak meg Kosztolányi vajon Petőfi türelmesebb volt-e? bizony nem volt, Goethe sem volt az, a legkülönbbek nem voltak azok. Goethe egyszer egy negyed század mulva tért vissza egy kritikára, mely őt lekicsinyelte.

*

Nem tudom, ki volt az a belgyógyász, aki azt írta róla: "a magyar nyelv sohase hallott zenéjét szólaltatta meg". De egész meggyőződéssel vállalom e tételt. És boldogan vállalom Babits megállapítását: "Igen: e bánya kimeríthetetlen gazdagsága az első egységes benyomás, ami leszűrődik. Akárhol kezdjük fejtegetni, mindig új mélységekre akadunk. Adyról a közhit az, hogy nagyon egyenetlen költő.

 

Ezt a hitet éppen a kimeríthetetlen gazdagság és mélység okozza. Annyira nagy, hogy nem is érthetjük egyszerre: hogy emeletek kellenek megértéséhez. Ám kortársunkról lévén szó - ebbe nehezen nyugodhatunk bele. Dantenál nem igényeljük az azonnali és kommentár nélküli megértését a mélységeknek, de azt igényeljük Adynál és ha nem kapjuk meg, benne keressük a hibát, nem pedig magunkban.

 

Földessy (akinek egy Ady-tanulmánya alkalmából írja Babits e végérvényes sorokat) aki - éppen kritikusi alaptermészeténél fogva - élményszerűen tudja, hogyan zárkózhatik el előlünk egy-egy szépség makacsul sokáig s hogyan kell a nagy szépségeket küzdelmesen egyenként felfedezni - tanult annyi alázatosságot, hogy ettől a közgőgtől megszabadult legyen s ki meri mondani, hogy Adynak kilenc könyvében alig van vagy nincs is rossz verse; alig van okunk hinni, hogy van, amely a megértés bizonyos emeletéről kitünőnek ne tűnne föl.

 

S ily világításban tűnik igazán szembe Ady kivételessége. Való igaz, hogy egy költő értékét csúcsai szerint kell megítélni s kevés költemény naggyá tehet valakit. De Adyt sok költemény teszi naggyá. Oly termékenység, oly erő, oly lírai áradás ez, mely párját ritkítja a világbirodalomban". Belgyógyász.

Végtelenül sajnálom, hogy Kosztolányi megírta ezt a bírálatot.

 

Fenyő Miksa

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Ma délután temetik Sipos Mártont Ma délután temetik Sipos Mártont
Sipos Márton minden idők legnagyobb mellúszó tehetsége meghalt. E hír...
A rendkivüli törvényjavaslatok
A kormány a november 30-iki ülésen terjesztette a képviselőház elé...
A birkózások kulissza-titkai A birkózások kulissza-titkai
A Beketov-czirkusz birkózó-mutatványai napról-napra nyilvános...
Kállay gazdasági programmja Kállay gazdasági programmja
Kállay Tibor pénzügyminiszter vasárnap délelőtt programmbeszédet...
Hogyan került a kősárkány a sivatagba és Pompeji Amerikába? Hogyan került a kősárkány a sivatagba és Pompeji Amerikába?
Valamennyi világrész valamennyi embere s minden ember körül az egész...
A Nap-rendszer mozgása A Nap-rendszer mozgása
Napunk bolygórendszerével együtt a térben tovahalad, még pedig az...
A milánói nemzetközi kiállitás A milánói nemzetközi kiállitás
Lombardia egykori fővárosában a munkások tizezrei dolgoznak...
Angol - japán szövetség Angol - japán szövetség
Pár szót kell mondanunk a hét legnagyobb külpolitikai eseményről: az...
A zsidó lélek az irodalomban - Komlós Aladár válasza Móricz Zsigmond cikkére A zsidó lélek az irodalomban - Komlós Aladár válasza Móricz Zsigmond...
Ha Móricz parancsnak mondaná ki, hogy az írónak csak fajtájabelivel...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98