Dtum
Login with Facebookk
1933 | Március

Kiállítások

Közönségünk nem panaszkodhat, ugyancsak bőven kijut része művészeti kiállításokból. Két hét alatt öt, éppen elég. Közülök messzire kimagaslik a Szépművészeti Múzeum grafikai osztályáé, mely öt évszázad németalföldi rajzait mutatja be kétszázhetvenkét lapon igen jó kiválogatásban.

Rogier van der Weyden korától van Gogh-ig, mily hosszú és változatos az út! Renaissance, barok, rokoko, klaszszicizmus, beidermeier, historizmus, naturalizmus, impresszionizmus jöttek és múltak el ezalatt, hatalmas korok, az emberi szellem csodás megnyilvánulásai. A múzeum kiállítása közülök legnagyobbrészt a barok idejére támaszkodik, a németalföldi művészet e virágkorából válogatta össze anyagát, melynek zöme az Esterházy-gyüjteményből való.

Pompásabbnál pompásabb lapokon vonultatja fel előttünk e mozgalmas idők szellemét, kiváló egyéneségeit. De vajjon lehet-e itt egyébbel foglalkoznunk, mint Rembrandt nehány raizával? Hiszen annyira túlemelkednek mindenen, amit ez a külöben is kitünő kiállítás nyújt. Annyira éreztetik az emberiség eme hatalmas alkotószellemének lenyügöző erejét, hogy mindenki mást háttérbe szorítanak. Kiválogatásukban és meghatározásukban, dr. Hoffmann Edith a legszigorúbb stíluskritikai elvekre figyelve fölötte óvatosan járt el.

 

Gondosan megrostálta a szebbnél szebb rajzokat, amelyek közül számoson rajta csillog a rembrandti lélek visszfénye, finom érzékkel megkülönböztette egymástól a követőket és hamisítókat is: úgy hogy a Rembrandt világához tartozó mintegy negyvenkét lapból csak tizen ismeri fel kétségtelenül a müvész kezevonását. Örülhetünk, hogy ezek között van néhány olyan is, melyet a nagy rajzoló legjava művei közé számíthatunk. Különösen hollandi parasztházakról készített két lavirozott bistertollrajza sugároztatja lobogó genialitásának ragyogó fényét. Könnyedségük, jellemző erejük, fölényesen szellemes játsziságuk mögül zárkózottan izzó, hatalmas temperamentum melege árad: Rembrandt.

Mellette felsorolni a többit, meddő dolog volna, de egy kései nagy művész neve mégis leküzdhetetlenül tolúl emlékezetünkben: van Gogh rajzait befejezésül lehetetlen fel nem említenünk.

A Magyar képíró-knak a Nemzeti Szalonban bemutatott kiállítására szövetkezők a tárgymutató előszava szerint olyan haladó művészetet kívántak bemutatni, amelyről nem lehet általában a Nyugatot felismerni, mert teljesen magyar. Művészi hitvallásukul a Napkelet felől érkezett magyar lélek tiszteletét választják, melynek mélyén keleti színek, összhangok, vonalritmusok élnek. Nem akarnak ezentúl a szokott értelemben vett irányzatok egyikéhez sem tartozni.

E programm nem egyéb, mint az elmúlt tíz évben meglehetősen eredménytelenül, mi több gyökértelenül propagált turánizmusnak képzőművészeti hitvallássá avatása. Talán két éve egy ízben részletesen foglalkoztunk azzal, hogy mily lehetetlen ellenmondásokkal telt olyan művészeti programm, mely magyarabbakká akar tenni mint amilyenek leküzdhetetlenül, fel nem fokozhatóan, az idegentől mégis azonnal észrevetten amúgy is vagyunk.

 

Oldalakra terjedő fejtegetéseinket megismételnünk nem lehet, de meg kell jegyeznünk, hogy észrevehetően jelentkező keleti szellemet nem igen sikerült felfedeznünk ezen a kiállításon, de valami nagyon virulens magyarságot sem, sőt közös célon alapuló összefüggést sem az egyes kiállítók között, mert ugyan miféle rokonság van az előszó igéretein kívül Hangai Szabó Miklós, Miháltz Pál képei, vagy Fáy Aladár elképzelései között? Ha azonban valami összefüggést fel lehet fedeznünk: a kiállítók egy része a kései gödöllői festészettel áll némi felszínes kapcsolatban.

És minden rendjén volna, ha ez a tárlat kiemelkedő egyéni kvalitásokkal dicsekedhetnék, ami fontosabb egy turáni ősprogramm beváltásánál, vagy hiányánál. Sajnos ebből a szempontból sem mondhatjuk a Ťmagyar képírókť jelentkezését valami meghökkentően érdekesnek. Remsey Jenő és Boromisza Tibor ismert képességei mellett szembeötlőbb tehetség alig akad, a jövőben talán Miháltz Páltól és Fáy Aladártól lehet figyelemreméltóbb teljesítményeket várni.

*


Nem a legszerencsésebb kiállításai az Ernst-múzeumnak azok, ahol sok mindenfélét zsúfol össze. A mostani is ezek közé tartozik. Egyáltalában nem tudtunk egyetérteni a tárgymutatóval, mely például Ruzicskay György külsőséges rajzait a magyar grafikai művészet új revelációjának mondja és a legkevésbbé sem mernők állítani azt, hogy a különben javuló Weil Erzsébet a magyar rézkarcolók sorában a legelső helyre került! Sőt, Kádár Bélától sem voltunk éppen elragadtatva, régebbi kifejezési módjait inkább szívlelhettük, mai limonádés expresszionizmusa határozottan kellemetlen.

S ha valami üdítően újat és frisset keresünk ezen a kiállításon, alkalmasint csalódunk. Magyar-Mannheimer Gusztáv legújabb termésében részben megtaláljuk ugyan egyéniségének vonzó oldalait is, különösen színképzeletének kavargó játékát, de ez ismert dolgon túl új meglepetést nem igen lelünk. Borbereki-Kovács Zoltánnal sem tudtunk megbékülni, úgy hisszük, hogy ezidétt még több benne az erőnek szánt modorosság, mint az igazi teremtő képzelet.

A magyar művészek mesterműveinek kiállítása néhány éppen olyan tervszerűtlen kiegészítés után, mint amilyen tervszerűtlen volt első összeállítása, tovább folytatódott.

*

A Tamásgalériában Gulácsy Lajos művészetének újraértékelését kísérelték meg. Az igazi Gulácsy felfedezését, aki a mai spirituális, vagy víziós festészetnek lett volna igen jelentős előfutárja. De akármilyen lelkes szavakkal kísérli is meg a kiállítás rendezője, hogy néhai barátjának az eddiginél sokkal előkelőbb helyet biztosítson mai művészetünk kialakulásának történetében, a kiállítás ezt a törekvést nem támogatja teljes mértékben.

Gulácsynak majdnem minden képe arról tanuskodik, hogy kifejező ereje ingadozó volt. Nagyon, de nagyon kevés képe előtt érezzük azt a szuggesztiót, hogy csak így lehetett és nem másképpen. Ingatag kísérletezéseiből nehéz kihámozni valóban önálló, teremtő művészegyéniség képét. De ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy Gulácsy körül bizonyos igazságszolgáltatásra nem volna szükség, de vele szemben a túlzásoktól éppen úgy óvakodjunk, mint Csontváry erőszakolt magasztalásától. Gulácsy álmodozó, ábrándos és sok finomsággal képzelődő lélek volt, de a művészi kifejezésben legtöbbször tétova, bizonytalan.

*

Az Országos iparművészeti társulat a Technológia józsefköruti épületében propaganda-kiállítást rendezetett, hogy a mai lakásberendezés alapvető elveivel megismertessen. Ha jól fogtuk fel a dolgot, az ízlést, a gyakorlatiasságot, cselédtelenséget vette irányadónak. A legutóbbit, ami nagyon sok embernél ma már nemcsak gazdasági szükséglet, hanem tiltakozás a rabszolgaság eme csökevényes formája ellen, - mindenféle ügyes gép teszi elviselhetőbbé.

 

De alapjában sem ez, sem a praktikusság nem tartoznék ebbe a rovatba, ha valamiképen nem volna lelkileg teljesen összeforrva az itt látható bútorok legjavával, amelyek a legkisebb téren a legtöbbet, emberit egyszerűt és mégis szépet iparkodnak nyújtani. Még pedig olyan formavilágban, melynek éppen úgy megvannak a formai törvényei, mint bármely régebbi, spontán született stílusnak és sokkal közelébb áll a vasnak, betonnak, gépeknek és szociális nyomornak ama korához, melynek hol hű, hol lázongó alattvalói vagyunk.

Ilyen kiállításokra nálunk valóban nagy szükség van. Sok mindent lehet tőlük tanulni. Például hogy milyen hiú és célszerűtlen gesztus elmúlt világok bútorai közé zárkózni, hogy mily tömérdek kényelmi és hygienikus ötlettel lett gazdagabb a lakásberendező programmja, hogy általában mennyire túlméretezett lakásokban él középosztályunk, hogy nem szükséges okvetlenül házi rabszolgát tartani, hogy az újonnan vásárolt bútornak nem kell agyondíszitettnek lennie, nem kell drága, fejedelmi anyagokkal hivalkodnia, de viszont ocsmány formájúnak sem kell lennie mert ízléses lehet, sőt visszatükrözheti a mai kor stílustörekvéseit, anélkül, hogy torz karrikatúrává válnék.

Sajnos, a kiállítás kisméretű. S ha nagyobbra lehetett volna rendezni, még több eredményt várhatnánk tőle különösen asztalosaink nevelése tekintetében, akik konzervatív és haladó irányban kis és nagy műhelyekben egyaránt sokat vétkeznek.

*

A Szépművészeti kiállítások máriavalériautcai szalónjában Vidovszky Béla állította ki mintegy ötven képét. Azok közül a higgadt művészeink közül való, akik sohasem törekedtek túlnyújtózkodni takarójukon. Hűséges folytatója a magyar naturalista hagyománynak, annak szolnoki változatához simulva. Képein néha Fényes Adolf közelsége is érezhető, anélkül, hogy puszta utánzásról lehetne szó. Vidovszky a szemlélődés csendes, halk örömeinek egyszerűen, tartózkodva örvendező lélek, akinek éles szemét egyaránt foglalkoztatja egy interieur, a napsütötte táj, vagy valami csendélet szépsége. Nem ostromolja az eget, de szívvel-lélekkel benne él a magaválasztotta kis világ bensőségében, és gyönyörködését gyakran velünk is meg tudja értetni.

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98