A folyamatos elbeszélés is tele van ennek a nyelvezetnek a formáival, különösen a szereplők gyakori monologue intérieur-jeiben, s a sokszor lazán és hanyagul szerkesztett mondatok olvasása közben olyan levegőbe kerül az ember, mintha Erdély fenyő-illatában járna. Nagyszerű eszköz az író kezében ez a nyelv, nemcsak külön ízt és színt ad, hanem jellemez is, kort, embert, tárgyat. Még ha beletévednek is a mai hanyag nyelvhasználatból került argotszerű szók, mint heccelődés, strapa, - azok is megtalálják helyüket, szinte beleöregszenek az archaikus beszédbe.

Móricz teljesen el tudja kerülni minden nyelvi archaizálás veszedelmét, a könyvszagot, - az általa teremtett nyelv valóságos életnyelv. Nem lehet ez más, mint a korba beleélés eredménye - az író munkája közben nem elképzelte a XVII. századi Erdélyt, hanem valóságosan benne élt. S a nyelvvel együttjár a fogalmak és gondolatok korhűsége; kisebb adatbeli anachronizmusokat talán lelhet a könyvben, aki kákán csomót keres, de olyasvalamit, amit egy akkori ember nem gondolhatott, vagy nem tudhatott, gondolati anachronizmust alig.

Legfőképen pedig minden, amit az író vagy bármelyik személye mond, a nyelvi kifejezés módjából kapja hitelességét. Ezt aztán még jobban elmélyíti, hogy Móricz teljes biztonsággal tudja elkerülni a történelmi regényírók egyik leggyakrabbi hibáját, alakjai nem úgy gondolkoznak és beszélnek egymásról, mintha tudatában lennének annak a beállítottságnak, melyet a történelem adott nekik, hanem mindig úgy, ahogy kortárs beszél kortársról, rokon- és ellenszenveik, érdekeik, pillanatnyi hangulataik szerint, minden sejtelme nélkül a történelmi prestigenek.

Nem történelmi alakoknak érzik magukat, hanem élő embereknek. Móricznak a történelem nem színpad, hanem talaj, nem áhitattal nézi, hanem úgy, ahogy a mai életet, melléktekintetek nélküli tiszta látással. A történelmi páthosz helyébe a történelmi realitás lép. S a történelmi anyag nem veszít ezzel méltóságából. Olyan elevenné vált, hogy mindig érezni benne az embertömegek sorsát, amely az előtérben álló személyeken át bonyolódik.

Két embertípus áll szemben egymással, a legmagasabb fokra emelve: a lángelme két egymással össze nem férő típusa, a romboló és alkotó géniusz, Báthory Gábor és Bethlen Gábor. Báthory az elme nagyszerű villanásainak embere, tele nagy gondolatokkal, a fantázia sötét lobogásával; vannak pillanatai, mikor az emberi lehetőség legmagasabb magaslatára emelkedik s a nagyok legnagyobbika lehetne belőle, ha volna lelki ereje elgondolásainak megvalósításáért dolgozni.

De hiányzik belőle az erkölcs fékje s az önmagán uralkodó akarat; labdája saját temperamentumának, tragikus, elkényeztetett gyermeke az életnek, aki nem tud ellenállni a nő, a bor, a felhevült indulat semmi kísértésének. Testi-lelki szépsége csúfos bukásban omlik össze, rövid fejedelemsége úgy vonul végig Erdélyen, mint egy megrendítően szép vihar, pusztulást hagy maga után, de otthagyja egy új fejlődés magvait is.

Geniális gondolataiból ami megvalósítható, Bethlen valósítja meg. Bethlen, az építő genie, nem olyan színes és gazdag, nem olyan lobbanó fényű, de a következetes, makacs részletmunka embere, szeme mindig a feladatán, Erdély újjáépítésén, fejedelmi hatalmát nem önmaga, hanem nagy céljai javára gyakorolja, éjjel-nappal tervel, dolgozik, feláldozza nemcsak magát, hanem házastársi boldogságát is, hogy beváltsa, amit Báthory csak ígért és elképzelt: Erdélyt tündérkertté változtatni.

Báthory tisztára keleti jelenség, olyan, mint egy kozák hetman, vagy tatár khán, Bethlen a keresztény kultúra terméke. Az előbbi szebb, dúsabb, izgalmasabb, az utóbbi a megnyugtatóbb. A régebbi irodalom Báthoryban csak a bősz zsarnokot, a fajtalankodót és boriszákot látta, Móricz a szertelen erő önmaga megemésztésének grandiózus képét alkotta belőle, a legnagyobb méretű alakot, ami valaha fantáziájában termett.

Maga is úgy van valahogy vele, mint Bethlen Gábor, látja minden bűnét, geniejének esztelen elpazarlását, a romlást, amit maga körül terjeszt és végül elkerülhetetlenül magára von és mégis gyönyörködik benne, rokonszenvez, kedvtelve foglalkozik vele. "Bethlen lehajtotta fejét: lelkében igazat adott a fejedelemnek, akinek mindenkor elismerte szellemi felsőbbségét, vagy inkább mindenkor meglepte s új világításba helyezte előtte a dolgokat a gondolata; ő a meglevő dolgokról tudott helyes és bölcs képet adni magának, Báthory a jövőről...

A fejedelem a jövőbe vetette nagy lobogó tekintetét, s mindaz, amit képzelőereje fölvetett, rendkívüli s nagyarányú volt. Bethlen sajnálattal látta, de mint második ember állott Báthory mellett: ennek ragyogó fantáziájától ő is kigyúlt s szíve mély fájdalommal érezte, hogy milyen kár, hogy ez az ember sohasem fogja egyetlen koncepcióját sem végrehajtani." Az a szeretet és bámulat, melyet Bethlen érez, az íróból sugárzik át bele.

Báthory a színesebb és többrétű alak, ezért nagyobb méretűnek is látszik. Minden ügye személyes ügy, több benne a regényszerűség. Ezért a trilógia első része, a Tündérkert dúsabbnak, mozgalmasabbnak tűnik fel, mint a másik kettő, amelyek már Báthory csúfos halála után, Bethlen fejedelemsége alatt játszanak. Az egyensúly megváltozik: az első részben két egymással össze nem férő nagyság áll egymással szemben, a másik kettőben Bethlen egymagában áll, méltó antagonista nélkül, a regénycselekménynek benne magában kell lejátszani, közélete és magánélete tragikus konfliktusában.

Előkerül Móricz legtipikusabb motívuma: a féri és feleség véres súrlódása hivatásbeli kötelesség, szerelem, féltékenység között. Az asszony, aki egészen magának akarja a férfit, nem tud vele szállni a magasba, élete nagy munkájából csak azt látja, hogy tőle vonja el az időt, törődést, szeretetet s a hisztérikus féltékenység kínos jeleneteivel emészti önmagát, férjét, szerelmüket.

A férj, akit a genie parancsa kötelez szállani a magasba, de lassan őrlődik a keserűségben, hogy a felesége, akit szeret, nem érti meg, nem lát hivatásában semmi szépséget, nem is akarja támogatni. Az össze nem illő és mégis szerelemmel oldhatatlanul összekötött emberpár feloldhatatlan tragikus konfliktusa ez. A nagy ember egyedülvalóságának tragikuma van benne. Bethlen nem talál magához való asszonyt az életben.

Akit ifjúi szerelemmel magához kötött, a feleség, Károlyi Zsuzsánna, önmagát testileg is elégető kicsinyes házsártosságával, beteg féltékenységével elidegeníti magától. A másik nő, Báthory Anna, Gábor huga, akihez a soha le nem csillapodó testi vágy húzza, ép olyan erkölcsi korlát nélkül él, mint valamikor bátyja s ha tudna is szállni Bethlen magaslatain, fajtalansága méltatlanná teszi a nagyember melletti helyre. Erdélyt boldoggá teszi Bethlen, maga boldogtalan marad.

A feleségével való hallgatag harcában, amelyben mindig az asszonyé a szó, a férfinak csak a csititás, biztatás marad, válik igazán emberivé Bethlen alakja. Ahogy nagy vállalatai közben, akár a hadakat készíti, akár a rombadőlt városok, falvak felépítésén munkál, mindig ott rágódik szívén az otthon emésztődő feleség miatti keserűség s megkeseríti minden örömét tervei valósulása, munkája diadala felett, ahogy arra a hírre, hogy a felesége beteg, lóhalálában vágtat Kolozsvárról Gyulafehérvárra, ahogy az igazi férfi végtelen türelmével igyekszik rávenni az asszonyt, hogy érezze már meg a nagy elhivatás szépségét, abban jobban érezni az emberi nagyságát, mint akármelyik hadi vállalatában. Ezzel válik Bethlen alakja teljessé.

És Károlyi Zsuzsánna alakját, a természettől kislelkű és kicsinyes asszonyét, a mánia félelmetessége növeszti nagy méretekre, a megkeseredett mézű szerelem. Némelyik jelenetben, mint mikor hisztérikus görcsökbe esik arra a pletyka-hírre, hogy férje Báthory Annánál járt s hirtelen, átmenet nélkül kivirágzik, mikor a férfi váratlanul hazaérkezik - a mániákus asszony csaknem démoni méretekre nő. A szenvedély, amely zabolátlanságával romlássá válik, a szenvedély, amely eltorzítja a tiszta érzést is, a szenvedély, mely az ész igájába fogva nagy tetteket művel - három monumentális képét a szenvedélynek mutatja fel a trilógia három főalakjában Móricz Zsigmond.

Hátrább pedig, a nagy alakok mögött Erdély. Nem romantikus ragyogású tájképekben, inkább kevés vonással megrajzolva a zord tájak, zúgó erdők, elpusztított, újra kivirágzó mezők, a hegyeken büszke várak, a völgyekben nyomorult parasztkalyibák, itt-ott egy-egy kőfallal kerített város, Kolozsvár, Szeben, Gyulafehérvár.

Gőgös, kegyetlen, kapzsi főurak, akiknek láthatárán nincs magasabb eszme, mint uradalmaik, váraik gyarapítása, akiknek a kardjuk markolatához kapni ösztönszerű mozdulat, akik minden szolgálatot donációkkal akarnak megfizettetni s bármikor készek konspirálni a fejedelem ellen, ha másnak jut a donáció s haszonért könnyen odadobják a fejedelemnek a feleségüket is. Zárkózott, maguk-módja szerint gőgös, bizalmatlan szász polgárok, akik nem is akarnak más lenni, mint örök-idegen test az erdélyi világban.

S messze távolban kifosztott, nyomorgó, félvad parasztok, jajgatva a földesúr korbácsa alatt s menekülve az erdőkbe vad tatár hordák és épolyan vad hajdú-harácsolók elől. Egy feledhetetlen alföldi jelenet: tiszaparti marhapásztorok, durva, elvadult, tudatlanság szennyében élő emberek, roppant marhacsordát hajtanak át a Tisza áradásán. Félelmes képe ez egy megkinzott, életformáiban századokkal hátravetett országnak, zivataros időkben felbomlott társadalomnak.

Egy-egy pillanatra, ellentétül, felvillan a bécsi császár spanyolos előkelőségű városa és a Thurzók bittsei kastélyának mérhetetlen gazdagságon épült választékossága. Egy ilyen erkölcseiben megromlott, műveltségben visszaesett társadalomban kell Bethlennek rendet, erkölcsöt, a hazáért való áldozatosságot teremtenie. Móricz mesterműve, hogy meg tudja mutatni ennek a zordon életnek a komor szépségét is, a magyar fajta bomlásában is megmutatkozó erejét.

Az Erdély-trilógia a legnagyobb erőfeszítés és a legnagyobb eredmény is, amit Móricz erőfeszítésekről rövid lankadásokon át újabb erőfeszítésekre haladó pályáján elért. Szintézise mindannak, amit eddig csinált, benne van teljesen, hiánytalanul, genialitásával és tévedéseivel, képességeinek minden kimeríthetetlenségével s minden korlátjával, népével való szolidarításával, éber és figyelő szellemének töméntelen tapasztalásával és veleszületett igazság-ösztönével. Egy monumentális alkotásra született író megvalósította, amire született.

Schöflin Aladár