Az elmúlt két hét ismét valóságos özönét ontotta a képzőművészeti kiállításoknak. Nem volt bennük ezúttal sem túlságosan sok köszönet. Hiába, új igen jelentős tehetségek felbukkanásáról nem tudunk beszámolni. A már ismertek és érdemesebbek meglepő fejlődéséről sem győződhettünk meg.
De meg kell emlékeznünk Boross Géza festőről, aki a Tamás-galériában erőteljes szélességgel festett, vagy rajzolt sötétes művein egy izgatott szín- és vonallátás egymásra zsúfolódó hangsúlyaival Czóbelt juttatta eszünkbe.

Kiállítótársa, Andrássy-Kurta János kalligrafikus simaságba öltözteti Medgyessy Ferenc körül kalandozó visszaemlékezéseit.
A balatoni, kiállítások mintájára külön velencetavi tárlat verődött össze öt művész iparkodásából. Közülök legszívesebben Komjáti Gyula nehány halkszavú és hamvasan finom vízfestményére emlékezünk vissza.

A Nemzeti Szalonban nyolc festő és nyolc szobrász művei társultak egymással együttes beszámolóra. A harctéren elesett Szabados Jenő némelyik képe sajnálatos veszteségnek bizonyítja korai elhúnytát. Árnyékatlan látása, szellemes csípősséggel emeli ki finom színeit. Iván Szilárd újra átérzett nagybányai tradíciók keretén belül lágyon elmosódó olajfestékkel veti vászonra lírizáló tájképeit; de ezeknél vízfestményei közvetlenebbek és frissebbek.

Heintz Henrik tájképei új tárgyi körben mutatják komponáló hajlandóságait. Bartha Lászlótól még mindig többet, egyénibbet és határozottabbat várunk. Hincz Gyula, Varga Nándor Lajos, Udvary Pál nem tettek túl magukon. Ugyanez áll a nyolc szobrászra is, akik különösen egyházművészeti teljesítményeikkel tértek le az őszinte és élményszerű alkotás küzdelmes mezejéről, hogy a kegyszerkereskedők sablónjaihoz közeledjenek. Ami annál sajnálatosabb, mert szinte kivétel nélkül már nem is egyízben jóval tehetségesebb művekkel örvendeztettek meg.