Japán felolvasó Budapesten

1913 | Március

Japánról azelőtt is, de különösen az utóbbi időben sokat olvastunk és hallottunk, de többnyire olyanok írtak és beszéltek róla, a kik maguk is csak mint idegen, átutazó vendégek ismerték meg a felkelő nap országát. E napokban történt először, hogy született japán ajkáról hallhattuk hazájának mindenesetre legavatottabb ismertetését.

Stuho Chiba, tokiói szerkesztő ez a japán, a ki külföldi nyelvek tudásával felfegyverkezve, átkelt a tengeren, hogy hazáját Európában helyesen ismertesse és eloszlassa azt a sok tévhitet, a mit az idegen utazók - sokszor merő jóindulatból - felőle terjesztettek.

A budapesti Uránia színházban tartotta meg ötletes szabad előadását, a mely mentve volt minden tudatosságtól, de annál több szellemes ötlet fűszerezte. Előadását festői szépségű vetített képek kísérték, Chiba különben megjegyezte, hogy ő az országot dicsérni nem tudja, tehát ha szépségeiről beszél, akkor a közönség gondoljon ennél sokkal többet.

Chiba elsőnek a legmelegebb rokonszenv hangján kijelentette, hogy nagy örömmel jött Magyarországba, melynek múltjával és jelenjével szeretettel foglalkozott, alaposan ismeri. Ebben nagy segítségére volt különösen Vámbéry Ármin könyve.

Most saját tapasztalatait fogja hazájában tolmácsolni, azért nálunk magyar módra akar élni, magyar emberekkel érintkezni. Beköszöntőül tehát tisztán kiejtett magyar megszólítással üdvözölte a nagyszámú, előkelő hallgatóságot.

Mindezt azért kívánja, hogy tökéletesen hű képet nyerjen hazánkról. Mert - úgymond - a Japánról szájról-szájra keringő, téves felfogást főleg az okozza, hogy az idegen tudósítók megérkeznek, európai hotelben megszállnak, európai módra élnek, európai emberekkel érintkeznek. Néhány hétig így élnek hazámban, aztán írnak egy vaskos könyvet Japánról.

Még a „japán” jelző sem ismeretes hazájában. Az ország neve „Nippon”, a miből a khinaiak „Zsipon”-t, az angolok „Zsapan”-t és a németek „Japán”-t csináltak. De ez - úgymond - teljesen mértékes a mi szemünkben és még a legenyhébb tévedések egyikének tekintjük. De hogy milyen mulatságos tévedéseket okozhat a tájékozatlanság, ennek illusztrálásául szolgáljon az alábbi eset.

Tokió utczáin sétáltam egy ilyen idegen tudósítóval, a mikor megrakott talyigájával elhaladt mellettünk egy kuli, a kinek fején fényesre vasalt czilinder díszeleg. Az idegen tudósító sietve bele írta a noteszébe, hogy Japánban czilindert viselnek a kulik.

Én hagytam, de utólag oda mentem a kulihoz és megkérdeztem tőle, hogy miért van czilinder a fején. - Uram, egy családot költöztetek, - felelte, - és a czilinder skatulyája elkallódott. Hát hogy baja ne essék a drága jószágnak, a fejemre tettem.

- Így keletkeznek, - mondta Chiba, a mulatságos, de sokszor a bántó félreértések is. Ép úgy, mintha én szóról-szóra megírnám lapomnak az alábbi esetet. Nipponból két és fél hónappal azelőtt érkeztem a nekem teljesen idegen Európába. Triesztben léptem először a földjére és ebédelni szerettem volna, de nem tudtam hová menjek.

Végre betévedtem egy fényes étterembe, a mely tele volt frakkos urakkal. Nálunk frakkot csak az előkelőségek legelőkelőbbjei viselnek, így alig mertem föltételezni, hogy ezek az előkelő urak fogják felszolgálni az ebédemet.

És a mikor erről mégis meggyőződtem, rémülettől gondoltam az óriás borravalóra, a mivel nekem ezt meg kell hálálnom. Aztán tovább utaztam, Bécs felé és értesíteni szerettem volna jöttömről egy ott lakó barátomat. De mivel nem értem az európai táviratozás módját, pénzt és a távirat kéziratát oda adtam a vasúti étkezőkocsi egyik alkalmazottjának, hogy ő adja fel.

Én másnap reggel Bécsben megérkeztem, de a távirat nem - azért még sem fogom azt írni a tudósításomban, hogy Bécsbe egyáltalában nem szoknak táviratok megérkezni.

Nagyon mulatságosan mondta el a szellemes japán, miképen fogadták hazájában ezelőtt harminczöt esztendővel az első európai vendéglőt. Persze szörnyen kíváncsiak voltak rá és legtöbbjük mindjárt A megnyitás után elment megnézni.

Így tett az ő apja, a ki a japán tengerészeti minisztérium egyik főhivatalnoka volt. Néhány kollégájával bementek hát az európai étterembe és japán szokás szerint egy méternyi távolságban leültek a nekik amúgy is szokatlan magas asztal mellé.

Mert hazai vendéglőkben így szokás a pinczérnek tudtára adni, hogy a vendég éhes. De íme! Jött az európai pinczér és nagyot lökött a székeiken, a míg egészen az asztal alá nem tolta őket. Ezt is meg kellett szokniuk, mert Nipponban máig is Alacsony, szinte parányi asztalkákon és a földön guggolva étkeznek.

A leülés nehézségein tehát szerencsésen átesett Chiba senior és társasága, de most az európai ételekkel kellett megbirkózniuk. Ez meglehetősen sikerült is nekik, csak egy étel rendeltetésével nem tudtak tisztába jönni. Üvegbura alatt ugyanis valami sárgás koczka állott az asztalon. A vaj volt ez, a miről sok okoskodás után kisütötték, hogy mivel az európaiak késsel esznek, e közben bizonyáru gyakran megvágják az ajkukat és ezzel a zsírral kenik be a sebeket...

- Asszonyainkról azt írta egy amerikai író, hogy nincs szívük, mint a hogyan virágainknak nincs illata és, mint a hogyan madaraink nem énekelnők, - mondta Chiba, -Higyjék meg, a mi családi életünk a legideálisabb alapon épül.

Mert nálunk magáért veszik el az asszonyt nálunk ismeretlen fogalom a hozomány. Nem kívánjuk az asszonytól, hogy pénzt hozzon a házhoz, egyedül csak azt követeltük tőle, hogy tudjon bánni életünk egyik legfőbb kedvtelésének tárgyával: a virággal.

A férfi odakünn dolgozik, küzd a családi fészekért, az asszony kötelessége a gondozása, szépítést. Bennünket hadd tépázzon az élet vihara, ő hadd legyen védve előle. Mi így osztjuk meg a közös munkát és a mellett - nem fitogtatjuk érzelmeinket.

Láttam egy asszonyt, a ki nem akart sírni, miközben a férjétől búcsúzott, tehát megpróbált nevetni. De biztosítom önöket, hogy ez a zokogással vegyes kaczagás sokkal fájdalmasabb volt, mintha könnyek zápora hullott volna….

Chiba gyönyörű képekben mutatta be Nippon természeti szépségeit, épületeit, embereit, és virágünnepeit.
Sárossi Bella.