Dtum
Login with Facebookk
1938 | Szeptember

Reményi József - Kivégzés

Csömört éreztem.

- Mikor végzik ki?  -  kérdeztem a fegyház igazgatójától.
-  Öt perccel éjfél után. Ezt mondja a törvény.
Az udvaron kutyák csaholtak. A holdfényt ugathatták.
Megnéztem az órámat. Fél kilencet jelzett a mutató.
-  Nincs segítség? -  kérdeztem.
-  Nincs. Délután a Kegyelmi Tanács ülésén jelen volt s hallotta a végső döntést.

-  Csodák nincsenek?
-  Ha hisz, igen. Általában a csodák véletlenek.
- Vagy pedig az igazság sugarai, amelyek hirtelen önmagukra ismertek.
Ezt azonban magamban mormoltam, mert az ilyen megjegyzésért a fegyházigazgató kinevetett volna.


-  Meglátogathatnám a halálraítéltet?
-  Egy óra múlva. Most a borbély van nála, aki tövig lenyírja a haját.
-  A halálraítéltnek a szerzetesre kell hasonlítania? Vagy az a cél, hogy az égi dicsfény könnyebben ráakadjon a fejére?
Ezt a két megjegyzést is halkan tettem. A fegyházigazgató firtatva rám tekintett.
-  Úgylátszik, az idegei összeomlottak.
-  Hamlet is monologizált  - mondtam, mintegy elnézését kérve.

A fegyházigazgató hintaszékén hátradűlve ült: bagót rágott, s apró éles szemével mintha belém akart volna látni. A bagót belefújta a köpőcsészébe; mellényzsebéből fogpiszkálót szedett ki s elülső fogait piszkálta. Azt szerettem volna kérdezni tőle, hogy megérti-e a jajgatást, de a kérdéssel felhagytam. Úgy viselkedtem, mintha neheztelnék rá, pedig nem volt igazam, mert hiszen semmit sem tehetett a fegyenc érdekében.

 

Sőt, jóakaratot tanúsított; az a körülmény, hogy este fél-kilenckor lakásán fogad, magában véve jóakarat jele. A bagónál s a fogpiszkálónál is az látszott fontosabbnak, hogy emészti vacsoráját. Az élettel nincs baj, amíg az emésztési szervek rendesen működnek.

-  Miért érdeklődik annyira Stephen Dobos iránt? -  kérdezte. -  Ön nem ügyvéd, nem is politikus.
-  Honfitársam.

-  Óh... értem. Érzelgősség. Amióta a fegyház élén állok, két magyart végeztünk ki. Ez a harmadik. A négerek vezetnek. Működésem alatt száznegyvenkilenc gyilkost küldtünk a másvilágra. Egyharmada néger. Tudja-e, hogy az az ember, aki villamosszékünket készítette, maga is otthagyta a fogát? A dolog úgy történt, hogy rablásért tíz esztendőt kapott. A börtönben jól viselkedett s miután képzett mechanikus volt s amellett feltaláló-féle is, tehát megengedtem neki, hogy a műhelyben dolgozzék. Amire szükség volt, azt megadtam neki.

 

A tíz évből csak hetet kellett letöltenie, annyira tisztességesen viselkedett. Főként az szólt mellette, hogy olyan villamosszéket talált ki, amely tökéletesedést jelentett az előbbivel szemben. Amikor kikerült, valami női ügy gyilkosságba kergette. Azon a villamosszéken fejezte be életét, amelyet maga készített.

A villanyfényben a zsíros fegyházigazgató arca kigyúlt. Nem tudtam kiigazodni benne, mert hol gáttalan volt közlékenysége, hol pedig úgy szemlélt, mintha ki akarna dobni. A kormányzóhelyettes ajánlólevelével kerestem fel; s miután állása politikai természetű, fogadnia kellett. Ez persze sokat levont jóakaratából.

 

Ugyanakkor közlékenysége természetesnek látszott; az olyan ember kifejezésének, akit érdekel a hallgató is. Magában eldönthette, hogy közbenjárásomtól függetlenül is érdemes velem szóbaállni. Felállt, amikor egész termetét láttam, azt a benyomást keltette, mint a jóllakott csaposlegény, akiből holnap kocsmáros lesz. Hatalmas karját a levegőbe lökte, élvezettel nyögött, majd így szólt:

-  Titkárom a telefonon megmondta Önnek, hogy látogatása kárbaveszett erőlködés lesz.
-  Annyit elértem, hogy megismerkedtem Önnel. A Kegyelmi Tanács ülésén...
A fegyházigazgató a falat nézte. Már únt engem.
-  Jó szerencsét -  mondta. Kezet nem nyújtott. Valószínűleg túlsoká ültem lakásában.


A lakás a fegyházépületben volt. Hosszú folyosón kellett végigmennem, hogy az irodához érjek, ahol az éjszakai tisztviselő teljesített szolgálatot. A folyosón fegyőrök ácsorogtak. Útközben arra emlékeztem, hogy a fegyházigazgatóval ma éjjel még egyszer találkozom. A törvény értelmében neki a kivégzésnél jelen kell lennie. Kezemben a látogatási engedélyt feltüntető cédulát tartottam s azt is, amely szerint a kivégzésnél ott lehetek.

 

A folyosón a villanyfény azt üzente szívemnek, hogy szomorúságommal ne legyek ünneprontója a kivégzési terem ragyogásának. Elvégre a halálba indul valaki, s az hadd lásson fényt legalább egyszer az örök sötétség előtt. Az is eszemben járt, hogy a cellákban négyezer fegyenc alszik, vagy próbál aludni, s azt kérdeztem önmagamtól, hogy sorsuk az érett bűn, vagy az éretlen lélek következménye-e?

Az éjszakai tisztviselő teknősbékára hasonlított. Van egy temetkezési vállalkozó ismerősöm, aki testvére lehetne, de ez az ismerősöm csak rendes halottakat temet, nem pedig olyanokat, akiket az állam küld a másvilágra. A hivatalnok, amikor beléptem az irodába, újságot olvasott s szintén bagózott. Úgy nézett rám, mikor fejét felemelte, mintha megkörnyékezni akarnám s neki óvatosnak kell lennie. Megnézte a fegyházigazgató céduláját s azt mondotta, hogy üljek le a farácson túli padra. Íróasztalát ugyanis rács választotta el a felek részére fenntartott helytől.

- Még félóráig várnia kell -  jegyezte meg. Megint belebújt az újságba s arca úszni látszott a bagónyál élvezetében. Gyanakodva rám hajította szemét, aztán beletörődött jelenlétembe.

Néhány fegyőr jött a helyiségbe. Nem tehettek róla, mert ez a hivatásuk, de úgy mértek végig, mintha bandita lennék. Elbámészkodtam a falon az állam térképén; majd pedig elgondolkodtam azon, hogy milyen oktalan hűhó az élet, ha a halál valóságáról nem veszünk tudomást. S ha igen? Akkor esetleg jó keresztények leszünk s arra gondolunk, hogy a halállal kezdődik az igazi élet.

Az egyik fegyőr megérintette vállamat. Megijedtem. Megnyúltarcú ember volt, különösképpen nem bagózott, s nem tette azt a hatást, mint aki a dús vacsorára emlékszik.

-  Jöhet -  mondta.

Felpattantam, mint valamikor tanárom előtt, amikor váratlanul felszólított. A fegyőr derekát persze szíj vette körül, ahhoz két revolver is csatolva; mialatt a halálraítélt cellája felé indultunk, az egyenruhás fegyőrt úgy néztem, mintha színész volna, akinek ezt a szerepet kell betöltenie. Talán formaérzékem így csúfolta ki a helyzet formátlanságát.

-  Beszélhetek Dobossal magyarul? - kérdeztem a fegyőrtől.

-  Akár kínaiul, ha tud.

Mindenféle kacskaringós utakon mentünk, katakombás sötétségben, amelyben itt-ott pislákolt a villanylámpa. Végre eljutottunk a fegyház északi részébe; dombon állt az az épület, ahol a halálraítéltnek gazdag vacsorát adtak utolsó alkalommal s megberetválták s haját lenyírták. Lépcsőn felfelémenet a völgyből ezer és ezer villanyszemmel rám kacsintott a város. Az éjszakában sétált a halál s a város mégis kacérkodott. Ugyan hány ajak találkozik, amikor a halál a villamosszékben megcsókolja Dobos Istvánt, a huszonegyesztendős parasztlegényt?

-  Itt volnánk -  mondta a nyúltarcú fegyőr. A halottas cellának mondott helyiség előtt álltam; a rács mögött fehér ingben, nyitott gallérban, oldalt kettéhasított nadrágban a gyilkos fogadott. Az ajtó előtt két fegyőr beszélgetett. Az egyik bagózott. Csodálkoztam volna, ha nem bagózott volna. Milyen gyorsan működik a megfigyelő értelem a szemen át!

 

Egyszerre, szinte az egyidőnél is hamarább az asztalt láttam, rajta ételmaradékokat. Csirkecombot, kilöccsentett kávét, fehér kenyeret. Az állam nagylelkű; aki pár óra múlva halott lesz, annak még szabad gyomrán keresztül élveznie az életet. A gyilkos cigarettázott s mosolygott. Udvarias volt, azért rajzolódott mosoly ajkára.

-  Hát eljött... áldja meg az Isten! -  mondta s kezét a vasrácson át kinyújtotta. Kemény markával jól megszorított s barna, melankólikusan értelmes szemével is kifejezte háláját.


A fegyőr megkínált székkel. Az a fegyőr, aki nem bagózott. Arra a kérdésemre, hogy beléphetnék-e a cellába, tagadó választ adott. Örültem annak, hogy nem humorizált. A bagós fegyőr minden bizonnyal azt mondta volna, hogy csak abban az esetben, ha a gyilkossal szerepet akarok cserélni.
Beszélgettünk. Már mint a gyilkos és én. A gyilkos olyan nyugodt volt, mint akinek idegei nem ismerhetik a halált; én izgatott voltam, de uralkodtam magamon.
-  Írja meg édesanyámnak, hogy nem voltam anyámasszony katonája.

Ezt mondta, s arca gyerekes volt, s kissé állati; korántsem kellemetlen.

-  Pista -  mondtam, -  a Kegyelmi Tanács visszautasította a kérvényt.
-  Tudom. Az este nálam járt az ügyvéd. Nem bíztam én a kegyelemben.
-  Most jövök a fegyházigazgatótól.
Legyintett.

-  Nem tehet az semmit. Nem volt pénzem, az ügyvédet sem tudtam megfizetni, csak úgy hivatalból adták mellém... ha tanár úr nem szállt volna síkra érdekemben, még azt sem tudtam volna, hogy egyáltalában törődnek velem. Nem panaszkodom. Bizisten nem panaszkodom. Júliát megöltem s most nekem kell ezért a földbe harapnom.

-  Megtennéd még egyszer?
-  Nem én. Nem vagyok én gyilkos.
-  Miért tetted?
-  Hiszen tudja.

-  Nemsokára Teremtőd előtt állsz, Dobos István. Hátha hazudtál. Mondd meg az igazat.
-  Félóra múlva itt lesz a pap s annak is csak azt mondom, amit magának, tanár úr. Júlia megtetszett nekem, ha tizenötesztendős volt is. Mert náluk laktam, azt hitte, hogy engem nem kell férfiszámba venni. Meg hát, mert anyja az én anyám testvére... azért mégis nő. Előttem levetkőzött félmeztelenre... nem is egyszer... tízszer, húszszor... s ha azt mondtam neki, hogy ne tegye, mert megkívánom... csak kinevetett. Nyolc hónapja voltam össze-vissza Amerikában s kellett a nő. Egyszer nekitámadtam, leterítettem s megszereztem magamnak. Condra volt már akkor is Utána nekem rontott, ki akarta kaparni a szememet, rendőrséggel fenyegetődzött, aztán arcomba köpött s hunky-nak nevezett.

 

Nem vagyok én olyan utolsó ember, hogy hunky-nak csúfoljon. A vér összefutott szemem előtt, előkaptam a fejszét... a konyhában voltunk... s azzal a fejére sújtottam. Nem akartam én megölni... úgy verjen meg engem a túlvilágon a Mindenható, ha nem mondok igazat... csak valami hajszolt, hajszolt... fülembe súgta... ezt ne tűrjed... s végeztem vele... Tudja, tanár úr, magam jelentkeztem a rendőrségen...

Barna arca volt, széles, erős vállai, izmai kidudorodtak a fehér ingen át s ha sebesen ejtette is ki a szavakat, mégis úgy beszélt, mintha egy más ember történetét mondaná el. A képzelet érzékenységében e jelenet iszonyú volt, de nem maga a parasztlegény.
-  Virtusból se öltem -  tette hozzá önigazolásképpen.

Azért igyekeztem megmenteni életét, mert hiszen nem előre tervezett gyilkosság gyarló eszköze volt. A szenvedély áldozata.
A pap közeledett. Magyar lelkész, kálvinista, erdélyi. Arra a vidékre való, ahonnan Dobos István kiszakadt Amerikába. A lelkész várt, amíg beszélgetésünk befejeződött. Távozóban dobos István így szólt:

-  Aztán ott lesz, tanár úr?
-  Ott.
-  Mielőtt bekötik a szememet, magát akarom utoljára látni. S írja meg az édesanyámnak... kérem, írja meg, hogy ne szégyellje magát miattam.
Kezet fogtunk. Elsiettem. A lelkésztől nem is tudtam elbúcsúzni.

Amikor visszatértem az éjjeli ügyeletes tisztviselő irodájába, már ott találtam a fegyházigazgatót. Mind a két őre a rendnek bagózott. Mi ez: közöny, vagy a bagózás épp olyan természetes lesz, mint a lélegzés?
-  Megnézi a kivégzést? -  kérdezte a fegyházigazgató
-  Meg.

Idegenek léptek az irodába. Újságírók, pszichológusok, kiváncsi polgárok, akik összeköttetéseiknek köszönhetik, hogy a kivégzés tanúi lehetnek. Vártam a gyilkos ügyvédjét. Egyedül éreztem magam, s gondolataim kegyetlenül cibáltak. Milliókat öl meg a háború és a nyomor s miért fájjon ennek az erdélyi parasztlegénynek sorsa? Az egyéni halál félelmetesebb tömeghalálnál? Talán ez a feltevés igazolja az egyéni méltóság valóságát?

 

Az éjszakai tisztviselő valami arcátlan adomát mesélhetett főnökének, mert az utóbbi úgy röhögött, hogy a hasát fogta. Nem vettem tudomásul ezt a danse macabre kedélyt. Dobos István ennyi szenvedés után s a halál jelenlétében jóízűen enni tudott. Az ételmaradékokból arra következtettem, hogy nem takarékoskodott étvágyával. Érthetetlen. Milyen lehet Erdélyben lakó édesanyja? Főkötős asszony, megöregedett népdal, a székely hegyek vidékén? Apja elesett a világháborúban.

 

A fiút a nyomor űzte Amerikába s a rokoni segítség módot adott neki a kivándorlásra. Mi történt volna vele, ha otthon marad? Az ablakon át láttam a holdfényt; telihold volt. Dobos István a székely faluban most vállalna szerelmet kedvesének. Idegességemben cigarettára gyújtottam. Körülöttem is füstöltek. A fegyházigazgatónak sört hoztak. A habot szakértelemmel lefújta (német ősei lehettek), s egy hajtásra kiürítette a korsót. A füstös helyiségnek olyan volt a hangulata, mint egy söntésé. Azt is mondhatnám, hogy romantika nélküli halotti torra emlékeztetett a környezet. Megérkezett az ügyvéd.

-  A holdat bámulja? -  kérdezte tőlem, mintha egyéb kérdeznivalója nem lett volna. Fehér nyári ruhában volt, s élénkpiros nyakkendője zavarba hozott.
-  Barátunk meghal -  mondta. -  Délután telefonon beszéltem nagynénjével. Tudni sem akar a holttestről. Érthető. Én sem tudnám szeretni lányom gyilkosát.
Majd arról beszélt, hogy milyen jó tenniszező. Díjat is nyert. Mintha valami eszébe jutott volna.
-  Igaz, a temetésről az állam gondoskodik. Ötven dollárt szán ilyen célra. Vagy Ön akarja eltemettetni? Nincs sok értelme. Kiadással jár s a halottnak úgyis mindegy, hogy hol fekszik.


A falióra féltizenkettőt jelzett. A fegyházigazgató felállt s irodájába vonult. Mindannyian követtük. Ott nem volt sorozás, a hangulat komorrá vált, a közeledő halál előreküldte árnyékát.

A percek cammogtak. Szerettem volna siettetni őket. Végre háromnegyed tizenkettő lett. Kutyaugatást hallottam. Mintha kuvasz hangja lett volna, hazai ebé. Pedig errefelé nincsenek hazai kutyák. Képzelődtem. Idegeimbe belerajzolódott a rémület, a halálfélelem. Rám várt a villamosszék? A fegyházigazgató íróasztala felett, a falon, egy nagyított fénykép volt. Gyerek játszadozott léggömbbel. Azt néztem.

-  A fegyházigazgató elhúnyt gyermeke -  súgta az ügyvéd fülembe. -  Autó gázolta el.

Tehát tragédia érte a fegyházigazgatót is. Szerettem volna a tragédia fájdalmának emlékét észrevenni arcában; nem sikerült. Öt perc múlva tizenkettő. Egy perc. A falióra tizenkettőt ütött. A fegyházigazgató felkelt s így szólt:

-  Uraim, kövessenek.

Felugrottam, két embert félrelöktem, izgatottan viselkedtem, mintha közelebb akartam volna lenni a halálhoz, csakhogy így siettessem távozását. Kétpercnyi út után abba a helyiségbe értünk, ahol a gyilkost kivégzik. Útközben mindannyian hallgattunk. Senki sem bagózott. Senki sem piszkálta fogát. Maga a helyiség keskeny; akkora, mint egy közepes méretű szoba. Emelvényen állt a villamosszék, mellette spanyolfal, amögött a villanykészülék. Egy sor szék támaszkodott a falnak; itt nincs karzat, csak elsőosztályú helyek.

 

A falon -  óh, perverz gúnyja a hálás utókornak, vagy az igazságszolgáltatásnak! -  egyszerű aranyozott keretben azoknak a gyilkosoknak a képe, akiket ezen a villanyszéken szakított ki a halál az élet karjából. Mit is mondott a fegyházigazgató? A gyilkosok egyharmada néger. Úgy van. Hol a két magyar? A neveket a sarokból, ahol álltam, nem tudtam elolvasni, s magához a falhoz nem közeledhettem, mert közben hangok hallatszottak, furcsa, sejtelmes hangok. Megint képzelődtem volna? Nem.

 

Az orvos suttogott valamit a fegyházigazgató fülébe; olyan volt a hangja, mintha a halott fülébe súgott volna, mert a halottal csak halkan szabad beszélgetni. Léptek kopogása hallatszott. Többen közeledtek, de csupán egyvalaki közeledett az örökkévalósághoz. A léptek kopogása kívülről jött; ugyan, a kongás erejéből megtudhatnám-e, hogy melyik a visszhangja Dobos István lépteinek? Nem volt érkezésem tépelődni; két fegyőr lépett be, utána sápadt arccal a gyilkos, mellette a lelkész, s azután megint két fegyőr.

A gyilkos nyugodtan lépett a porondra. Mintha tudta volna, hogy micsoda lépcső vezet a túlvilágra. Az egyik fegyőr bekötötte szemét. Azt megelőzőleg Dobos István rámnézett. Egyenesen állt, feje sem hajolt előre, lehet, hogy narkotizálták s azért nem félt, de szeme tiszta volt, legalább is úgy éreztem, hogy tiszta volt s mondott valamit. Mit mondott? Magyarul beszélt, igen, magyarul, s így szólt:

-  Köszönöm jóságát s édesanyámnak írja meg...

Többet nem mondhatott, mert ekkor már bekötött szemmel a villanyszéken ült; a spanyolfal melletti villanykészülék, amelyet összekapcsoltak a halálraítélttel, mozgásba került, Dobos István egy párszor megrándult, teste mintha megnyúlt volna a halálos ítélet végrehajtása alatt, majd feje gőzölögni kezdett, aztán lehanyatlott s olyan szomorúan hullott széles mellére, hogy ezt a jelenetet sosem felejtem el. Az orvos megvizsgálta szívét.

 

Halott, mondta. Egy perc -  pontosan ötvenkilenc másodperc alatt végzett vele a villany, mely ezúttal az igazság tévhitét szolgálta. A fegyházigazgató felment a porondra s a helyiségben álló tizenkét emberrel közölte, hogy az állam kötelességét teljesítette azzal az emberrel szemben, aki vért ontott, tehát törvényszegő volt. Aziránt érdeklődött, van-e valaki, aki a holttestet magáénak vallja. Jelentkeztem.

 

Ajkam remegett, s öntudatom alatt ott lehetett minden keresztrefeszített gyötrelem látomása, minden igazságtalanság tüze éghetett szememben, minden emberi gyarlóság torz kínja és kimúlása. Verejtékcseppek lepték el homlokomat; az egyik fegyőr megkínált vízzel. A helyiségből távozva, egy újságíró azt kérdezte tőlem, hogy mit szólok a kivégzéshez? -  Szégyellem magam -  mondtam.

Másnap a kivégzésről szóló tudósításban a riporter megírta, hogy a kivégzett honfitársa szégyenét fejezte ki az eset fölött. A vezércikkíró is megemlítette kijelentésemet, s arra a bölcs következtetésre jutott, hogy nem hiszek a halálos ítélet jogosságában. Majd hozzátette: "A modern kor sem szüntette meg a létjogosultságát annak az axiómának, hogy szemet szemért, fogat fogért". Amikor a cikket olvastam, az újságbetűk úgy hemzsegtek szemem előtt, mint egy sáskahad, amellyel szemben védtelen a lélek.

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Zenekart pótló hangszer Zenekart pótló hangszer
Zenekart pótló hangszer Párisban egy Migusi nevű művész olyan...
Az 1907/8. évi termés Az 1907/8. évi termés
A földmivelési minisztérium által közzétett kimutatás alapján számot...
Gazdasági minisztériumot állit fel a kormány Gazdasági minisztériumot állit fel a kormány
A miniszteri tanácskozás foglalkozott a gazdasági minisztérium...
Eltaktikáztuk az olasz kerékpárversenyt Eltaktikáztuk az olasz kerékpárversenyt
Az olasz-magyar kerékpáros versenyt itthon is elvesztettük. Mi...
A Ferencvárosi Vasutasok tekecsapatának sikere A Ferencvárosi Vasutasok tekecsapatának sikere
Egy évvel ezelőtt, amikor a Ferencvárosi Vasutasok tekeszakosztálya...
Koburg Lujza herczegnő válópöre Koburg Lujza herczegnő válópöre
A bécsi főudvarmesteri hivatal már döntött Koburg Lujza herczegnő...
Rund um Siófok Rund um Siófok
Amint az utas (magyarul Pali) leszáll a siófoki állomáson, rögtön...
Fontos tudnivalók a magyar füszer-paprikáról Fontos tudnivalók a magyar füszer-paprikáról
Ételeinket izletessé tevő füszerek között igen jelentős szerepe van a...
Ady és Tisza Ady és Tisza
Hegedüs Loránt, alighanem akaratlanul, a saját dilemmáját akarta...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98