És a kedvest hányféle hang szólítgatta, a betelt boldogság könnyű, suhanó futamaitól a kielégítetlenség fékevesztett átkozódásáig, a látomásos, áttetszően tündéri dallamoktól a ringató, babusgató, érzéki-játékos mondókáig! Értő szemmel mozgásában lesi meg őt a költő, szoknyás lába ingását, nádszál lába hajlását, ringó melle ringló mosolyát; a „szellőcske járású szüzet” skicceli vázlatkönyvébe és megénekli, „amikor az utcán átment a kedves”:
Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

És ment a kedves, szépén, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hüsen.

Érzékeny, látjuk, a szemléletében is, a szenny, a zűrzavar, a nyomor anyagából ezüstös csillogással, hajszálfinom, japános ecseteléssel vonja ki képeit, még a heringnek is, amely sokszor egyetlen tápláléka, az a jelzője eszméletében, hogy „gyémántos hús”. A külvárosi házak, gyárak rideg tömegét holdfény fürdeti verseiben, a sivár udvart szappanosvíz remegő tócsája eleveníti, még a tehervonat csörömpölésére sincs más szava, minthogy „méla”. „Nehéz vízen könnyű álmot” fogni a vágya, nehéz életéből lebegő, éteri harmóniát varázsolni; a sok koplalástól sovány, de „égi hűvösség”-et érez magán átderengeni.

A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréjé gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.

Érzékeny a formáiban: mint a patikamérleg az árnyalatnyi súlyelhajlást, követi versformáló ösztöne a hangulat minden kis fordulását. A ritmust, az alaplejtést egyéni változatok tömegére bontja, feltörő érzelme külön zenét teremt magának, gyermekek játékos dúdolásához hasonlót, de végsőkig kifejezőt, s már-már zengésével révületbe ejtőt.

Eső esését, őszi levelek pergését. tüzes szikrák pernyetáncát, medvetánc dobbanását idézi ez a zene, sámánkodó, ősi hangszínt kever modern, jazzes nyereséghez, a kedves Flóra-nevével lágy, antik hullámzást indít el játékosan klasszikus modorban, a külvárost szaggatott, csukló sorokkal érzékelteti, forradalmár verseiben kopog, mint a golyószóró, panaszkodó verseiben döf, mint a kés. „Flóra, Flóra, mosolyog róla, - hogy engem ő váltott valóra” - zsong a boldogság, „Ti hű ebek - kerék alá kerüljetek – s ugassátok, neki: Nagyon fáj” – ökrendez más felé a kétségbeesés.
Érzékeny végül a lelkiismerete; a bűntudat avatja vádlóvá.

A nyomorúság több számára földi hatalmasságok hibájánál; végzetes eleve elrendeltséget érez benne, másfajtájú, másalkatú emberek ólmos letörtségét, holt vidékek dermesztő leheletét, valami ősi romlást, sajátmaga tárgytalan, megfoghatatlan, de vérébe ívódott bűnét. Romló idegeivel egyre nagyobb részt vall magának e kaini örökségből: a Nagyon fáj verskötet (1936) elején egyszerre három költemény (A bűn, Én nem tudtam, Mint gyermek) utal e gyászos megszállottságra, s az utolsó versekben egyre szilajabban, egyre füstösebb, maróbb lánggal lobog fel az önvád, semmiért, értelmetlenségért, az életért.” …Hogy ily ártatlan legyek – az a pokolnál jobban éget.”

Egyik töredékében vádlott, bíró és vádló közjátéka idézi a legsúlyosabb inkvizíciót, a bűnüst, kitől elvették a bűn felismerésének; s így a megbánásnak, feloldódásnak, a nyugalomnak lehetőségét. „Bár szánlak, fiam, nincs remény - a bíróság föl kell hogy mentsen” - mondja ki a bíró a fordított, súlyos verdiktet. Nincs büntetés, mert nincs leszegezhető tény, csak névtelen, ideget emésztő, tompa fájás, el nem követett gyilkosság üledéke, meg nem harcolt harc viszolygása, elomló vágyak nevetsége, csontszú a gerincben, őrlő féreg az agyban.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
mért siettet, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.

(Öngyilkossága előtt egy-két nappal írott verséből.)

Ezek a motívumok bukkannak fel a versek során és teszik hangjukat ismerősen eredetivé. Az első két kötetében (Szép koldusa, 1922 és Nem én kiáltok, 1925) még nagyon gyér a jelentkezésük; szabályos szonettek idézik bennük a mindenható szépséget az előző nemzedéktől örökölt, kissé dagályos, kissé határozatlan jelzőkkel. „A szépség fái búgnak át a kerten”, lelkében „halkan fuvoláz a vágy”; vagy „vágy-hegylánc, jaj-kráteres” húzódik; csodálatos módon még az is újra megtörténik vele, hogy „Fakó köntösben, hószín ménlován, Álomban, éjjel itt jár Ősapám”. A fiatal lélek az egyszerűség felé, vagy amit annak érez, először a kassáki szabadversen keresztül tör ki; a huszas évek mesterséges idillje, Kassák pályáján is az újabb, terméketlenebb hang szól e versekből, harangszó hirdet békét fáradt embereknek, mindenki mindent megbocsát, a költő többnyire a barátjának címzi énekét és szelíden invitálja értelmetlen sétákra.

„Megnézzük majd a favágókat – S leheverünk együtt az erdőn - Fejünk fölött hullámzanak a lombok... Míg odahallik este a harangszó. - A bogáncsokat leszedjük egymásról – S hazaballagunk éppolyan fáradtan.” Az egyszerűséget, vagy ami majd a számára az lesz, a fogalmak groteszk lemeztelenítését, a szavak belső, titkos értelmének napvilágra forgatását, az ideges és áttetszően finom eszméletet Páris nyujtja neki, Rimbaud, Laforgue, Corbiére csibészes felszabadító példája, pátoszgyűlölő poézise, szent léhasága. Tudós pontossággal nem követhetjük az útját, de ez a kamaszfertőzés kapta el őt valahogy párisi diákszobája mélyén, a Párisi anzix, az Ó bánat.., az Ó Európa,.. ebből a csúfondáros komolyságból született, hogy egykor majd a Medáliák-hoz jusson el felbátorodott költőjük. József Attila igazi hangja, pontos dátummal meghatározhatólag. 1927 áprilisában szólalt meg, amikor leírta ezeket a sorokat:

Az Eiffel-torony éjjel eldől
bebúvik paplanos ködökbe,
ha lány vagy, megcsókol a rendőr
s az illemhelyen nincs ülőke.

Júniusban újra próbálgatta mutáló hangját:

Nővérem csak küldi a kenyereket
a lélek vén teknőc hátán lebeg
négy fillérem van mindenem kopott
ne nevessenek ki asszonyok.

Júliusban pedig végleg a dörmögő, hökkentő, kedves hang szólott a harmadik versből, hogy azután mindvégig fülünkbe csengjen:

Egy légy a tejben megfulladt
a tenger a hegyfoka jött
s egy terített asztal uszik
a jóllakott habok fölött.

A kamaszt a párt avatta férfivá. Mert más dolog érzületben lenni szocialistának és más az életben. Az első alkat dolga, gyógyíthatatlan érzékenységé, lehúzó származásé, a város peremén élésé, lázadásé és csüggedése, mélységes szomorúságé. Rabság ez, levethetetlen; nem véletlen, hogy a költő, ha róla szól, önkéntelen egy másik rabság balladájára emlékezik. „Lelkünkre így ül ez a kor. És mint nehéz esők - vastag rongyai mosogatják - a csorba pléhtetőt - hiába törli a bú szívünkről - a rákövesedőt.”

Ám az élet, a párt szocializmusa hivatalból optimista, a nagy változást ígéri, az új milléniumot. Nem elégszik meg a látvánnyal, konklúzióval is van szüksége: gyászdal helyett szívesebben hallgat indulót. József Attila tehetségét és újból csak érzékenységét bizonyítja, hogy még e sivárságból is költészetet tudott facsarni. A győzelemben a rend megvilágosulását ünnepelte, a munkásban s másfajta rajt, a munkában az anyag szépségét, a barbár sorsban a megváltó értelmét.

Metafizikát adott a programnak, tündéri lebegést a tannak, a költészetet a retorikának. Midőn azt a hasonlatot írta le, „a levelek zizegnek, mint a röpcédulák, nemcsak az erdő régi varázsát újította meg egy friss képpel, hanem az agitálás modern mesterségét is az örök szépséggel. Bármennyire hozzájuk kötötte magát, a röpcédulák között sem tudott megfeledkezni a zizegő levelekről, a harcban sem a fegyvertelenségéről, vezető felnőttségében sem ijedt gyermekségéről. Utolsó versei újra magánügy voltak, egyre magánosabb ügyek révedező dallamai.

Majd csöndbe fogynak a dalok,
a hősiség eloldalog,
irgalmat kérnek a balog
és kapzsi szenvedélyek.
Ügy-e jobb, hogyha nem csalok?
És mert én úgyis meghalok,
azt se kívánd; hogy éljek.

Halász Gábor