Anyám - Bibó Lajos regénye
Éles levegőjű regény. Amire a legtöbb író egész életén át készül s végül sem valósít meg. Bibónak sikerült: egyik könyvébe teljesen „beleadta” magát. Ez a könyv, az Anyám, régi regénye, de másfél évtized múlva elővette s átdolgozta, - s ez a mai, sűrített írás végre kifejezi a nyugtalan, hánykódó, örvényekben lebukó írót. A régi munkából Bibó kivetette az érzelmes, lágy, híg részeket, az egykori fiatalos áradást a férfikor erényeivel, mértékkel és önismerettel fegyelmezte. Mintha beboltozta volna a regényt.
Zárt, körülhatárolt tér, - kitűnő akusztikájú hangversenyterem tömöríti a bibói hangot. Ez a hang teltebb, bátrabb, részegebb és tisztább, mint Bibó bármelyik írásában. Az író az egyenetlenségekből a tékozló évek tapasztalataival megtért önmagához.
Visszahúzódótt természetes hangterjedelme szűkebb határai közé, s itt otthonos, mint a szülői házban. Rengeteg figurát zsúfolt regényébe, harminc év eseményeit, mesterkélt időrenddel is dolgozott, mégis - belső bonyolultsága ellenére - zárt tömb ez az írás. Olyasmit érzünk, mint önéletrajzok, naplók olvasásánál: a széthulló, tarka anyagból egyetlen ember, az elbeszélő portréja kerekedik ki. A regény légkörét az író személyes élményekből hevítette sugárzó, magas hőfokra. – s az Anyám hitele éppen ez a szubjektivitás, egysége atmoszférikus, szenvedélyesen bibói világ.
A dzsungel félhomálya ilyen vigasztalan, s az éjjeli menedékhelyek levegője fojtogat ennyire: ez a nyomasztó légkör egy züllött és fellengző baráti kompánia, egy író, egy költő, egy szobrász sűrített ifjúságából párázik fel. Wilde-rajongók Musset gesztusaival. Poe „Holló”-ját szavalják kártyalebujokban, rosszhírű pincelakásokban. Körülöttük szajhák, dörgölődző asszonyok, mohó kis modellek pörkölődnek. Murger bohémjei, de ereikben Móricz Zsigmond regényhőseinek sűrű vére.
Még ugyszólván gyerekek, amikor beleereszkednek a tartós részegségbe. A mámor alaktalan vágyaik és szarnyaló boldogtalanságuk közegévé válik. Ebben az elnyujtott félöntudatban átmentik ifjúságukat a férfikorba, de első világos pillanatukban rádöbbennek, hogy férfiévekkel fizettek életformájukéra Keresztes György, a regény főhőse így fogalmazza meg kifosztottságát: „Elvesztettük hitünket a hitben”.
Költő-barátja, Mihalovics már kiegyezett s megbékült a halállal, gabonapálinkás üvegeivel bezárkózott vigasztalan albérleti szobájába, s azzal a rögeszmével és s fekszik, hogy meg kell halnia, mert ő akarja így Keresztes azonban nem tudja megvárni, amíg kegyelemként becsukódik a szeme, öngyilkossággal kacérkodik, de mielőtt végrehajtaná, utolsó kísértetképpen átéli ifjúságát: nem talál-e egy mentő pillanatot, amelybe belekapaszkodhatnék.
Amiért Bibó hősei sóvárognak, lényegében nem különbözik Novalis melankólia-eszményétől: halálvágyuk visszavágyódás. Telhetetlenek, mint az idült alkoholisták, a felelőtlenség már nem oltja szomjukat, teljes öntudatlanságra vágynak. Egyikük így beszél ifjúságáról: „Egyedül a révület érdekelt. A homály: a végső lehetőség. Ha szabadon süllyedhettem vagy szabadon emelkedhettem: Ha magam feleltem minden kérdésre….”
Ők is fellegjárók”, ha felhőik súrolják is a földet. Egzaltált, tehetséges, érzékeny fiatalok, az elérhetőt eltolják maguktól az elérhetetlenségbe, hogy vágyaikat a vágy megfoghatatlanságában őrizhessék meg. De ugyanakkor álmaik homályán át látják a valóságot is, ezért tévednek el benne oly reménytelenül. A regény íróhőse kiábrándultságában így kiált: „Mindazt, ami körülöttünk van, csak a csalódás torzítja valósággá”. S ebben a csalódás festette világban az ő életük is merő öncsalássá torzul. Szennyben Mámorra van szükségünk, mely vágyaikat magasan lengeti. Boldogtalanok. Az ő „elvarázsolt kastélyuk a csapszék. Benne eregették ifjúságuk szent füstjeit.
Ebben a vágy és valóság közti ellentétében, az élet kettőségében talált rá Bibó a saját alkatára szabott feladatra. Milyen könnyen elénk dobja a nyers, vad színeket, az éles vonalakkal ábrázolt valóságot; s mennyire vágyik rá: ebből a sivár realizmusból kicsalni a mély gordonkaszót, a meleg férfilírát. Tántorgó testeket látunk, sűrű párából okádó, izzadt arcok villannak elénk. Az emberek nem lépnek be és nem távoznak el a regényből, fel-felbuknak benne s alámerülnek, megcsillannak párá-juk ködjében, mint a folyóban az úszó hulla.
Sorsuk elrendelhetetlen, értelmetlenül nyujtózkodnak, s az a köd, amely beburkolja őket, a sorsukat elrendelő, emberentúli titkok párázata. Babits versében a szemét ezüstté válik, Bibónál a részegség lebegéssé magasztosul. Durva, kemény vonásokkal, a rútságban kéjelkedő figyelemmel rajzol, - ez a biztos, erős rajz regénye csontozata. De az alapszín, amelybe minden beleágyazódik; a telt, irizáló, elő ezüstszürke. A tompa boldogtalanság színe ez. Élet és halál, borzalom és szépség körvonalai elmosódnak benne, a lélek, mint a magas lázban égő test, már-már érzéketlen.
De ez a regény azt is elárulja, miért egyenetlen író Bibó. Nem tud kiengesztelni. Ha lágyabb húrokon játszik, híggá válik. Világos színei édeskések. Az Anyámból nagyrészt kiszürte őket, de az a kevés is, ami benne maradt, olajfoltként úszik a regény tükrén. Az Anyám szép könyv. Az igazán nagy könyvektől csak abban különbözik, hogy azokban a teljes élet zeng ilyen erővel.
Kádár Erzsébet
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!