Ady ünnepére

1944 | Február

Huszonöt éve kapaszkodtunk fel hát az Arany-szoborra, hogy a költő ravatalához, a Múzeum csarnokában, közelebb legyünk. Hánynak volt fogalma akkor a kertet a rácsokig s azontúl ellepő tömegben: ki az, akit a nemzet halottjaként eltemetünk. Egy negyvenéves lángésznek, országos lármában is, ismeretlenül kell a világból kimennie. Ady azonban ma nem negyvenegy, hanem hatvanhat éves. Leélte a megértésre legfontosabb időt: a halála utáni negyedszázadot. Mivé lett azalatt?

Egy költő műve azzal, hogy itthagyta, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie. A nagy nemzeteknek nemcsak azért vannak nagyobb íróik, mert a többől több olvasztható ki. Egy nagy nemzetnek több idegsejtje s otiuma van rá, hogy nagyjain eltűnődjön, árnyalataikat bontsa, vívmányaikat a nemzeti életbe fölvegye. Racinet vagy La Fontainet elsősorban azért bámulja a világ, mert egy nagy nemzet erényeit kapták élő kommentárul; míg más kicsiny s rest nemzeteknél a költők halhatatlansága még vígasztalanabb, mint életük.

Ady Endre a magáét megtette. A magyar költők szent vegytanát - a kevésből sokat olvasztani ki - senki sem értette jobban nála. Nemrég meghatottan jártam Nagyváradot. A szép tizennyolcadik részen túl ott van a „körösparti Párizs”, amely Ady ifjúságában volt új. Ha elképzelhető a modernségnek, a lázas életnek, az európai borzongásoknak balkáni, sőt levantei másolata: ez lehetett az. S Ady ebből indult ki; ebben élt egész életében.

Párizsban, Pesten is. Prózáján, de verseim is, ott van rávert tajtékként ennek a lihegése és zaja. De hova ért föl innen, milyen örök-emberi magasságokba s hova ért le, milyen mélységekbe! Akit környezete arra sodort, hogy hepciás újságíró-titán legyen: több lett, mint Kelet-Európában ebben a században, tudtommal, akárki.

Mi azonban a természetnek épp a legnagyobb kedvezéseit szoktuk elvesztegetni. Annyi Ady-est és Ady-vita ellenére Ady műve ma éppolyan kiaknázatlan, életté-nem-vált, mint Kazinczy levelezése,- Berzsenyi klasszicitása, Széchenyi páratlan értékű naplói, Madách titokzatos élet műve, Arany mélyebb fele s Kemény gazdagsága. Negyedszázad alatt még a szokásos irodalomtörténeti bebalzsamozást sem végeztük el rajta.

Halála évében jelent meg Földessy Gyula tanulmánya s eredményesebb fölfedezőt azóta sem kapott. Néhány évvel később adta ki visszaemlékezéseit Ady Lajos s máig is az a legjobb életrajza. 1930 óta vannak a polcunkon összegyűjtött versei s teljes Ady-kiadványunk máig sincsen. A céhbeli irodalmat inkább feszélyezte a nagysága. Reviziókkal fordult felé, amikor még képe sem volt róla. Az Ady-kultuszt a társadalomra hagyta s a társadalmi kultusz lármájáért Adyt iparkodott elmarasztalni: Így lett ebből a valóban teljes költőből forspont-táltos, akit minden szekérnek elébe lehet fogni.

Mert szerette is, amit gyűlölt: a faji hetvenkedés magyar sámánná avatta. Mert küzdött a hiánnyal, amit a kiszakadt Isten hagy a mai emberben: kedves példájuk lett a hitszónokoknak. Mert szocialista is volt - a csak szocialisták most már őt szavalja Csizmadia helyett. „Rámúmiáztuk sztereotip frázisainkat”, ahogy Móricz Zsigmond mondta a forradalom után. A felszabadítóból azonban, akinek ő érezte, csak kevesekben lett emberi szabadság.
Már pedig Ady ez volt: emberség-növesztő. Nála nagyobb antro-pológiai leckéi kis nép a maga fiában álig kaphatott.

Művében meg van építve, sejtre sejt, egy rendkívüli ember - szerelme, félelme, észjárása – s mindezt nemcsak kívülről, homlokzata felől szabad nézned, mint más klasszikusokat; benne vagy zsigere meleg útjain, fedezheted fel, egy nagy emberi Cethal Jónásaként: A régiek közt tán Dante vagy Montaigne volt ilyen. Az újabb időkben: Rousseau, Tolsztoj, Proust. Kétségkívül kisebb náluk. De csak a nemzettel, amely rest tovább olvasni s továbbélni. Százada látványát ő nem hunyorgó szemmel és nem spóroló szívvel nézte; „hévvizek rózsájaként” nyíló életébe minden romlást beengedett s üdvössége harcát a legtöbb szentséggel vesztette el.

Kin nőhet meg egy nemzet, ha ilyen írókon nem? S mi lesz a sorsa a nemzetnek, amely közé ilyen írók is hiába jönnek? Elveszi őket tőle az emberiség. Nemcsak a régi zsidóknak válhatott gyalázatukká legnagyobbjuk. A mi messiásainkat is átvehetik, - nélkülünk is. A környező népek íróit olvasom; azok ismerték Adyt s ismertek minket is. Az ő véleményük nyomán könnyű elképzelnem, hogy egyszer az emberiség is így fog ránk mutatni: „Ezek azok, akik Adykat kaptak s azontúl, hogy megölték őket, nem tudtak mit kezdeni velük.”
NÉMETH LÁSZLÓ

* Ez a kis írás egy rádióbeli Ady-est bevezetőjéül készült. Előre láttam s méltánylom, hogy a rádió nem ünnepelhette Adyt ilyen ünneprontó módon. Én azonban hadd adom ki még ezt a zárószóvá lett bevezetést.