A magyar parlament palotája most nemcsak egyik legnagyobb, de a legelhagyatottabb épülete is Európának. Ez a gyönyörű ház igazán nem született szerencsés csillagzat alatt. Alig vonult bele a magyar törvényhozás, már az obastrukczió emésztő lángja csapkodott benne, a békés alkotó munka műhelye huzamos ideig lenni soha se tudott, de látta legnagyobb viharait alkotmányos életünk új korszakának, látta ama nevezetes november 18-át, a még nevezetesebb deczember 13-ikát és látott egy esztendő lefolyása alatt két házföloszlatást, a melyek közül az egyik után egy harmincz esztendőnél tovább tartott kormányzati rendszer bukása, a másik után pedig olyan feket köd következett, a milyen még nem feküdte meg a nemzet lelkét négy évtized óta.

A képviselőházat katonai karhatalom oszlatta szét teljhatalmu királyi biztos szavával. A tény határozottsága ez aktus jogosságáról fölöslegessé és meddővé tett minden vitát: ilyen vita tehát nem is támadt. Az országgyűlésnek a föloszlatását tudomásul kellett vennie, mert a törvényhozás házát katonai hatalom szállta meg és a szuronyok lehetetlenné tettek volna minden kisérletet a tanácskozás folytatására, történt volna ez a kisérlet akár ezen a helyen, akár másutt.

Ez a tény tehát immár a históriáé, a mi következik, az pedig a jövendőé, mely halandó ember szemének láthatatlan. A föloszlató királyi kézirat hangsulyozza az uralkodó kivánságát, hogy az országgyűlés mielőbb összehivható legyen, de mellőzi az alkotmányos szokás gyakorlását, hogy az összehivás dátumát is megjelölje. Azt tehát, hogy szünetelő parlamenti életünk mikor éled föl megint, e pillanatban nem tudhatjuk. Hiszszük, hogy ez megtörténik amaz idő keretén belül, amelyet a törvény megállapít.