Rákosi Jenő

1929 | Január

Gyakran láttam őt robogó villamosról leugrani, vagy szaladni, kezében a kész kéziratával. Díszlakomák alatt pezsgőspoharat emelt, a fehér, rózsákkal hintett abrosz fölött. Vastag, zsíros havanna füstölgött szájában.

Ősz végén, római útja után, meghült. A betegség tárgyi jelenségei majdnem jelentéktelenek voltak.

De betegszobájából kiszivárgott a hír, hogy visszautasítja az ételt. Hét csirkéből főzettek neki levest, napokig, fojtott tüzön, hogy erőre kapassák. Nem akart enni. Orvosaival, akik tüdőgyulladástól féltették, veszekedett, hogy hagyják az ágyában, fekve. Nem akart fölkelni. Szíve, az az acelas csodagép, mely több mint háromnegyed századig szakadatlanul működött, immel-ámmal teljesítette robotját. Nem akart élni.

Vitás, vajjon a szervek indítják-e meg ezt a folyamatot, vagy a mindenen uralkodó központi idegrendszer, mely vezényel a szerveknek: "elég". Környezete csak azt tapasztalta, hogy közönyös, elzárkozik az élet elől.

Ma délután ötkor meglátogattam. Minthogy észleleteimet nem közölhetem a nyilvánossággal, melyet egyelőre hímes tudósítások biztatnak, ide, a naplómba jegyzem föl, mikép folyt le ez a látogatás.

Villájának első emeletén, tágas, négyablakos dolgozószobájában ült, egy karosszékben, egyenesen, felöltözködve, lábait török kendőkbe bugyolálva. Az egyik ablak nyitva volt. Beáramlott rajta a metsző, jeges levegő. Légszomj gyötörte. Sóhajtva vett lélekzetet. Köhögni szeretett volna, hogy könnyebben lélekezzék. Arca alig látszott haloványabbnak, mint egyébkor.

- Rettenetes - pihegte, percek után. - Nincs levegő. Levegő nincs. Aztán az, amit látok ezeken az iszonyú napokon és éjszakákon, az a rettenetes. Amint megyek kifelé, vagy befelé, nem tudom, hová. Csak ez van - a kezére mutatott - meg ez - a magas, diadalmas homlokára mutatott - meg ez - a mellére mutatott -, de az egész az megszünt, értse meg, az nincs többé együtt. Á, ha ezt el lehetne mondani.

Döbbenten hallgattam. Értelme, önelemző, bíráló ösztöne csorbítatlanul működött. Ha vele beszélgettem, sohase kellett a szerénykedés, vagy hajbókolás álruhájába bújnom, mint aggastyánokkal való érintkezéskor szokás és ajánlatos. Ismert mindenkit, keresztül-kasul, kajánságig éles elméje tudta, hogy az illetők mit gondolnak. Most is tudta. Reám pillantott oldalt, a figyelemtől szinte sandán, gyorsan és okosan, mint egy öreg sas.

- Nem félek. Attól félek, hogy föl kell kelnem. Attól félek, hogy oda kell mennem, a szoba másik sarkába. De a haláltól nem félek. Meggyógyulni? Újra kezdeni? Nem. Vége. Legyen vége.

Ez a keserűség, melyet egy hosszú élet tapasztalata tetézett, ez a tömény pesszimizmus, mely a fájdalomtól szinte megikrásodott, mélységesen megindított. Próbáltam átérezni, mit érezhet ebben a pillanatban. Magamra hagyatva tünődtem. Lám, az élettagadás, mely az ifjúkorban kacér, tartalmas játék, ilyen az aggkorban, közvetlen a halál előtt. Egyszerű, kézzelfogható, gyötrelem.

- Gyötrelem - vette át a szót, melyet csak gondoltam. - Golyót a velőmbe - kiáltott az Aesopus regényes költője. - Fölugrani, táncolni, míg össze nem rogyok.

Az ápolónő, a családtagok csitították. Erre magam is megszólaltam, ügyetlenül, vigasztaló, áltató hazugságokat kerestem, hogy majd látjuk őt az utcán, tavasszal. Úgy rémlett, nem figyel rám. A mennyezetre nézett, mereven, mással foglalkozva.

Fölkeltem, mélyen meghajoltam. Keze, mely eddig karosszéke karfáját szorongatta, époly görcsösen szorongatta eleven kezemet.

- Azt kívánom, fiam, hogy ne éljek. Ez az utolsó kézszorításom - mondta.

1929 január 17.