Dtum
Login with Facebookk
1933 | November

Bemutatók


Shaw Caesarjának tógája alatt nem nehéz felismerni az angol birodalomalapítót, aki utálja a gyilkolást, de ha szükség van rá, szenvedély nélkül és a legcélszerűbben végzi, jobban szeret meggyőzéssel, mint erőszakkal dolgozni, amíg lehet, mindig, minden helyzetben fölényes és ezzel mindig győz és utilitarizmusát iróniával füszerezi.

 

A nő is politikai eszköz számára. Felhasználja, gyönyörködik benne, de nem lesz rabja. Semmiesetre sem beszél Cicero fenkölt nyelvén, amelyen valószínűen Cicero sem beszélt, csak írt, a történelem páthosza le van hántva róla, mozgása, beszéde fesztelen és tréfálkozó, ami méltóság benne, azt nem a történelmi póz adja, hanem a személyéből kisugárzó hatalom.

 

Shaw csöndes iróniával nézi és mégis nagy alakot formál belőle, anachronisztikusat és valószerűbbet, mint a pathetikus történelmi drámák hősei. Csortos Gyula a Vígszínházban széles, nagy vonásokkal rajzolja meg, inkább a nagyságát érezteti, mint az iróniáját, inkább a drámai, mint vígjátéki elemeit. De talán ezért nem érezzük eléggé az egész darab sokízű voltát, az igazi shawi szellemet.

Kleopatrát Ágai Irén játssza. Tehetségesen, tetszetősen, de most érezni igazán, hogy a tehetsége még nem egészen érett és elmélyült. A feladat az volna, hogy kis macskát játsszon, amelynek szemlátomást nőnek a tigriskörmei, süldő királynét, akiben a történelem Nagy Démona ébredezik. Ez adja meg az alak reliefjét és méreteit és ebben nem találjuk a művésznő játékát egyenértékűnek. S talán ezért is nem tudunk az előadásba egészen belekapcsolódni.

Főrésze azonban ebben a rendezésnek van. A díszlet és jelmez pompájában elér minden elérhetőt, ragyogó színpadot épít, de a darab lényegét, a hangját nem találja meg. Ami benne komédiásság, azt úgylátszik szándékosan ejti el, talán mert attól fél, hogy avultnak fog tetszeni, de elejti vele azt az iróniát is, amely Shaw lényege s amely mulat a saját elméje szülöttein.

A Caesar és Cleopatra előadása a Vígszínházban inkább kísérlet volt, mint kész eredmény.

*

Egy falusi kávéházban birtokeladási bérletet bonyolít le egész sereg ember jelenlétében a jómódú kisgazda és a kupec. A hosszú, furcsa alkudozás végre eredménnyel jár és a kupec mindenki szemeláttára átadja a kisgazdának a vételárat, ha jól emlékszem, 170.000 pengőt. Ez a pénzátadás a jelenlevők csaknem teljes közönye mellett megy végbe, alighogy odanéznek.

Hogy képzelte ezt Korcsmáros Nándor vígjátékának, a Füsti fecskének rendezője? Hogy nem gondolt arra, hogy egy ilyen roppant pénzcsomó átadása, puszta látása is, milyen óriási szenzáció a csupa szegény emberből álló társaságnak, de még egy egész falunak is? Az egész színpadnak tele kellene lennie izgalommal, az összes jelenlevőknek jellemük szerinti változatokban ki kellene mutatni ezt az izgalmat, az emberi pénzsóvárságot. Milyen kómikus hatást lehetett volna ezzel elérni!

 

Talán meg is lehetett volna menteni az egész darabot. Mindenesetre kitünő alkalmat lehetett volna adni a színészeknek a játékra. Ritkán látni ilyen feltünő példáját annak, hogy a rendező csak a szöveget látja, nem a darabot, mint akciót, mint mozgó valamit. A rendezői fantázia nem mozdult meg, a rendező nem támogatta az írót. Aki a darabot rendezte, még kezdő a mesterségben, talán javára válik ez a figyelmeztetés.

Az olyan falusi daraboknak, mint ez a Füsti fecske, előadására a Nemzeti Szinháznak hagyományosan kész formái vannak, amelyekbe a színészek pontosan bele tudnak illeszkedni. Ötletesebb rendezés mellett Rózsahegyi Kálmán, Sugár Károly, Füzes Anna és a többiek, ha nem is tudtak volna megragadó komikus hatást kihozni a minden pénzes emberre pályázó falusi Ťdémonť körül forgolódó cselekményből és a kevés árnyalással kidolgozott alakokból, de sokkal jobban tudták volna mulattatni a közönséget.

*

A gazdag polgári családban az egyik fiú könnyelmű, haszontalan, egy léha csinyje miatt börtönben is ült, de kedves, vidám, ötletes és jószívű gyerek. Ő a Ťcsalád szégyeneť. A másik fiú nagyképű, ostoba, zsugori, de bűntetlen előéletű. A család szégyene című vígjáték, melyet az amerikai Harwod írt, a francia Deval dolgozott át európaira, Lakatos László fordított s a Magyar Színház mutatott be, arra veszi rá a nézőteret, hogy fölmentse és rokonszenvébe fogadja a börtönviselt kedves fiút és elítélje és kinevesse a kellemetlen bátyját.

 

A szeretetreméltó léhaság mentegetése ősrégi vígjátéki motívum. A célt ez a darab azzal éri el, hogy a léha fiú bejut a bátyja menyasszonyához, egy nála semmivel sem kevésbé léha asszonyhoz, mint a végrehajtó segédje, elvállalja nála az inas szerepét, mint ilyen működik az alatt, hogy az apja, anyja és bátyja látogatóban vannak a nőnél.

 

Ebből nagyon mulatságos, félszeg helyzet keletkezik, amelynél csak azt sajnáljuk, hogy egyedüli a darabban, egy sereg többé-kevésbé közömbös helyzeten át jutunk hozzá és azután sem kapjuk párját a hátralevő másfél felvonásban. A vége természetesen az, hogy a rossz fiú elhódítja a bátyja menyasszonyát és nemcsak maga javul és komolyodik meg, hanem megjavítja és megkomolyítja a nőt is, akiről kiderül, hogy már rég vágyódik a tisztes családi élet után.

 

Ezzel a darab két legyet üt egy csapásra: rehabilitálja a léhaságot és elégtételt ad a polgári morálnak. Kevésbé teljes azonban az az elégtétel, melyet a közönségnek nyujt: elég mulatságos, de nem eléggé mulatságos, sokszor átfuttat a nézőtéren egy könnyű mosolyt, de csak egyszer idéz elő igazi vidám kacagást. Csak egy olyan alakja van, melyből a szinész jó portrét tud csinálni: a vőlegény-fiú. Ezt Kabos Gyula nagyon jól játszotta meg. A többi meglehetősen halványszínű figura, még Törzs, Gózon, Lázár Mária, Székely Lujza sem tud belőlük igazi érdekes alakot csinálni.

*


A magyar történeti dráma sikerének van egy örök akadálya: a közvélemény történelmi felfogása, amely a történeti alakokat csak páthoszba burkolva tudja elképzelni. Ezért nem lehet nekik érzékenységek súlyos sérelme nélkül a színpadon igazi emberi profilt adni. A történelmi színdarabokból azt lehetne következtetni, hogy a magyar történelem alakjai éjjel-nappal díszmagyarban jártak és nem volt igazi magánéletük, magánkomplikációkkal és erkölcsi konfliktusokkal. Természetesen roppantul fokozódik ez a nehézség, ha az ilyen történelmi hős szent, akit csak a legenda dicsfényén keresztül szabad nézni.

Sík Sándor ezt a megoldhatatlanul nehéz feladatot vállalta, mikor tragédiát írt Szent István királyról. A szent királyban csak belső konfliktust támaszthatott, hiszen félelmetes tekintélye egy szempillantással kiüti a kardot még a részeg gyilkos kezéből is. Ez a belső konfliktus abban áll, hogy nem sikerül megoldásra juttatni, amit önmagában oldott csak meg: a magyarság ősi konfliktusát, a nyugati keresztény kulturából adódó észszerűség és a keleti temperamentumból adódó szilajság ellentétét. István, érezve végének közeledtét, gondoskodni akar nagy műve folytatásáról, utódot akar koronázni. Igazi Árpád-vér csak egy van, Vazul, de az pogány módra, duhaj tivornyázás közt, a király körüli idegenek vad gyűlöletével szívében él.

 

A másik jelölt, Orseolo Péter, jó keresztény ugyan, de nem magyar, csak leányágon Árpád- ivadék és nem szereti a magyart. István szíve Vazulhoz húz a vér közössége révén is, de a zabolátlan unokaöccsöt hasztalan kérleli, hasztalan igyekszik még maga megalázásával is lelkére beszélni, ha egy pillanatra megrendül is, nem bír szakítani sem életmódjával, sem pogányságával, nem bírja teljesíteni a király feltételeit, hogy nyilvánosan gyónjon és áldozzon meg és esküdjön meg pogány módra tartott feleségével.

 

Visszavonul lakásába és hívei között elkeseredett vad tivornyában tölti az éjszakát, mialatt a ravasz Péter megtesz minden intézkedést a trón elfoglalására. Vazul egyik híve gyilkos módra besurran a királyhoz meztelen karddal a kezében, de István egy pillantása lefegyverzi. Péter Vazult teszi felelőssé a merényletért és, bár a király megbocsátott a gyilkosnak, meggyilkoltatja a herceget és ólmot öntet a fülébe. Ebben van István tragédiája: nem sikerült a konfliktust megoldani, műve zavartalan folytatását biztosítani. A koronát Istennek ajánlja fel és az oltár előtt meghal.

Ez a zárójelenet szép de nem drámailag, hanem retorikailag. Drámailag nem megoldás, hanem expediens. Nincs megnyugtató ereje. Visszatekintve belőle annál tisztábban látjuk, hogy a költő a darab minden fordulatán kénytelen volt a retorika segítségét kérni. Ettől azonban elfoszlanak az alakok körvonalai és a dráma a szavak kacsalábán mozog nagy lassan, a cselekmény szilárd sínjei helyett, a páthosz lendülete viszi a dolgokat a szerkezet drámaisága helyett.

 

Ez a páthosz sokszor valóban lendületes, a dikció általában szép, de legtöbbször eltakarja inkább, mint megvilágítja az emberi arcokat. Vazul alakjában van csak bizonyos életszerűség. Itt a költőnek sikerült az ítéleten túl, melyet a keresztény mond, megéreztetni a magyar ember megértő rokonszenvét. Azt hisszük, Vazulról, mint főhősről, jobb tragédiát lehetne írni.

Sik Sándor koncepciója épúgy, mint történelemszemlélete azonos a régebbi történelmi drámákéival, amelyekben az a magyar kettősség, a Bánk-Péter ellentét minduntalan szerepel. Ez a magyar irodalom legtipikusabb történelmi témája, azt lehet mondani, saját egyéni tulajdona. Hasonlóan magyar motivum az is, hogy a magyar történelemben a konzervatív a forradalmár, az szorul a forradalmi helyzetbe, aki az ősi állapotok megmaradásáért küzd az idegennek érzett újítás ellen.

 

Sik Sándor ebben a tekintetben is az irodalmi hagyomány vonalán mozog, mely Katona óta szinte már kötelező. De inkább békó, mint erőforrás. Sik drámája mint kísérlet a hagyomány egy szakadozó fonalának újrafelvételére, figyelemre méltó, de a történelmi dráma problémájának megoldását, mellyel irodalmunk már egy század óta vívódik, csak kevéssel viszi előbbre. Ünnepi alkalmakra való darabja lesz a színháznak

Az előadás is a hasonló drámák kerékvágásában jár. Kiemelkedő alakítás benne a Kürti Józsefé, aki a király méltóságát, nagy belső harcát erőteljesen viszi színpadra és Kiss Ferencé, aki Vazul keleties féktelenségét teszi élővé. A többiek azon a vonalon vannak, amely számos színésznemzedék munkájából kialakulva, a Nemzeti Színház hagyományos örökségéhez tartozik.

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98