Iránytű a magyar irodalomban

1943 | Augusztus

Jankovich Ferenc könyve. - A Turul kiadása

„A magyar népnek ajánlom e könyvet, első tanítómnak” - így ajánlja a könyvét Jankovich Ferenc. A könyv a Turul Szövetség könyv és lapterjesztő kft. kiadásában jelent meg, mint a „Turul népkönyvtár” 1-2. kötete, közel háromszáz oldalon. Az ajánlás, a kiadóvállalat, a sorozat címe egyaránt felfokozzák érdeklődésünket, mert határozott elvi állásfoglalást tükröz együttesük. A sorozat címe, „népkönyvtár” elárulja, hogy a sorozat elsősorban a magyar parasztságnak íródott.

A kiadóvállalat nevéből kitűnik, hogy a magyar parasztság, felé a magyar középosztály legműveltebb rétege, az egyetemi ifjúság nyújtja e kötet ajándékát A szerző ajánlásából pedig kiviláglik, hogy a magyar szellemi élite segítségével egy népi származású fiatal tudós fordul a nép felé. A szolgálat, a hála, a szeretet jegyében született meg e könyv, mely nem sok, bár nem méltatlan elődre tekinthet vissza. (Itt elsősorban Benedek Elek munkásságára gondolok a néhány újabb erdélyi kísérletre).

A szerző célkitűzéséről elvi szempontjairól az első két bevezető fejezet szól (Mire való az irodalom? és Hol kezdődik irodalmunk?) Mondjuk ki hát: mivel akarunk foglalkozni? Azokkal a gondolatokkal és érzelmekkel, tervekkel, vágyálmokkal, amelyek - hogy röviden mondjuk: - magyar észből, magyar lélekből termettek az idők folyamán és a legrégibb időktől mostanáig megőrizte számunkra az írás”. Minden írott emléket belevon az irodalom fogalmába, nem rekeszti ki az idegennyelven írottakat sem.

Szempontja csak az, hogy az írott emlék „rólunk és nálunk” készült légyen. Mégsem válogatatlan von be mindent az irodalomba („Rostálni fogunk”), de nem akarja a hagyományos irodalmi felosztásokat követni („Nem hallgatunk akárki szavára”). A régi irodalom tanulmányozását azért tartja fontosnak, mert az ősökkel „kezdettől fogva közösek a bajaink, megpróbáltatásaink; az ő sorsuk, lelki, nemzeti válságaik a mieink is”. Műveikben elmondják „életük értelmét, tanulságait, bajait és örömeit, - hogy mi is elolvashassuk; gyönyörködjünk bennük, ahol gyönyörködni lehet; tanulhassunk tőlük, ahol tanulni érdemes; s ha kell, okulhassunk is”.

Azt nem dönthetjük el, hogy mindezt nevelői célzatból tanítja-e így a magyar népnek Jankovich, vagy maga is így gondolja: De ha feltesszük, hogy a nevelő szól belőle, akkor is aggódva, kell figyelnünk szavára. Nem hiszünk a nép primitívségében, kiskorúságában s abban a sok téveszmében, mely leereszkedésre, selypegésre bátorítja a középosztály fiait, ha a néphez szólnak. De tudunk a nép tudatlanságáról s tudásszomjáról. Ez okon igazán sajnálatosnak tartjuk, hogy az első teljes irodalomtörténet, mely a népnek szól, elvi alapvetésében meg sem kísérli megmagyarázni az irodalom lényeget. Az irodalomban talán mégsem a gondolatok és tervek, az érzelmek és vágyálmok a fontosak elsősorban! Ha így volna, elég lenne irodalmunk tartalmi ismertetése, valami népi Réger-puska. A magyar irodalomba nemcsak azok a művek tartoznak, melyek rólunk szólnak és nálunk készültek.

A magyar irodalom iránti érdeklődésnek nemcsak a sorsközösség az indoka, azt is kétlem, hogy a költői alkotásnak elégséges magyarázata lenne az, hogy a költők bajait, „mi is elolvashassuk”. Az irodalom nem arra való; hogy tanuljunk, okuljunk belőle s micsodás irodalom az, melyről szólván azt írja történésze, hogy gyönyörködjünk benne „ahol gyönyörködni lehet” - mintha a műélvezet csak valami harmadrangú eredménye lenne az irodalom tanulmányozásának, mintha a szépség ritkán felvillanó járulékos tulajdonsága lenne a magyar költői műveknek.

Művének szerkezete is ehhez a gyakorlati, politikai történeti, voluntarisztikus irodalomfelfogáshoz igazodik. Ázsiai magyarság - Európa határán - Véres századok - Tetszhalott ország - Felvilágosodás - Teremtő idők - Világostól a Milléniumig - Századunk képe: ez a korfelosztása. Mintha a tudós szerző szándékosan nem venne tudomást arról, amit neki, Horváth János tanítványának, volt Eötvös-collegistának, Párist-járt magyarnak nálunk sokkal jobban kéne tudni a legújabbkori irodalomtudományról. Igy irodalomtörténeti látásmódja sokkal közelebb áll a nemzeti délibábkergetés monumentájának a NAGY BEÖTHY-nek hol irodalmi, hol politikai, hol eszmetörténeti egyveleges felfogásához, mint a XX. század irodalomszemléletéhez. A „Tetszhalott ország” szerű kormeghatározás semmivel sem találóbb, mint a „Nemzetietlen kor”-ról szóló, rég megcáfolt, de legalábbis vitatható tanítás.

A politikum végigvonul egész művén. A krónikaírók „nemzeti illúziókat kergettek”. Szent István Intelmeinek a hospesekre vonatkozó részét „nem lehetetlen, hogy valami érdekelt fél írta”, az egyházias középkori „rendi” irodalom kivetette magából az élet színeit, a humanizmust „Mátyás birodalmi törekvése” hozza meg, „egyensúly küzdelmünk Európa határán Zrínyit”. Az irodalom elejét, mindig valami „történelmi nyomás” szabályozza Jankovich felfogása szerint.
Rostálása is célzatos. A huszadik századból csak Ady, Szabó Dezső, Babits Mihály és Móricz Zsigmond nevet említi. Az arány így igen csak furcsán alakul, Kosztolányi, Tóth Árpád, Ambrus Zoltán, Bródy Sándor stb. nélkül s a Babitsnak szentelt 12 sorral.

Egyes írói portréi is megsínylik célzatosságát. Arany János szerinte korán „elnyerte” a pálmát, a hivatalost, hír és tekintély övezte, erkölcsi magaslatba állították, puritán mintaképnek, nem a nép, hanem egy nemzet elé, s nem az elé a nemzet elé, akiről Zrínyi, Petőfi álmodott…” Kifejezésbeli simaságát” emlegeti. „Fel-feltör benne egy-egy sok százados villanás, mélyből sajduló. (Szegény jobbágy). De aztán ijedt csend - nemzeti eposzokat ír...” A Toldi első része a legszebb, azt a „lenyomott nép küldi magából”. De azért szükségesnek tartja megjegyezni, hogy „nem juhász-bojtár ugyan a hős, mint János vitéz volt, hanem nemesi ivadék”. A Buda halálánál fontosabb az Elveszett alkotmány és a Nagyidal cigányok „utóbbi már eléggé véka alá rejtett gyertyával”.

Arany „nem teremti a nyelvet, mint a nagy lírikusok”, balladái „új hangot jelentenek műköltészetünkben, ha műfajt már nem is” mivel a „nép költészete egyébként e nemben a legkevésbbé utánozható. Lehet írni balladát művésziesebbet, kerekebbet, még költőiebbet is, csak természetesebbet nem, mint a népé”. Szembeállítja a Szegény jobbágyot az Epilogussal. „A fenyítéstől való félelem bukkan ki, ime…” - írja a Szegény jobbágy után.
Népi tendenciáját következetesen szolgálja felfogása, - művének nyelve annál kevésbbé. Vágyálom, adottság, Én-költő, lélektani realizmus, francia analitikusok, maroknyi életvalóságból támadt álom-mű, geológiai tanulmányok: ezek kirínak egy népszerűsítő munkából.

Munkájának két olyan erénye van, ami aggályainkat enyhíti. Az egyik biztos ízlése, a másik az, hogy Iránytűje telve van idézetekkel. A nép, ha kezébe kerül e mű, irodalmunk célzatosan összeállított történetével fog ugyan megismerkedni, de ugyanakkor néhány remekművet is megismer -, a száraz elmélet után lelkes, finom kommentárokat s szép verseket, ízes, eleven prózai szemelvényeket s útmutatást is kap a további olvasásra.

Célzatossága védelmében is van szavunk. Ez a célzatosság bár politikai, de nem politikus. Jankovich jóhiszemű és becsületesen elfogult író s elfogultságai nem a kor divatjához igazodnak. Célzatosságát megsínyli ugyan műve, de keresve kell keresni művében a szándékos torzítást s akkor sem lelünk rá. Felfogása minden egyes portréját módosítja, de ez nem jelenti azt, hogy elhallgatná az elméletébe nem illő írók erényeit. Műveltsége s korlátlan őszintesége nem egyszer diadalmaskodik tendenciája felett a mindig érvényesül. Mű-tárgyilagosságra épp úgy képtelen a hazugságra, elhallgatásra s a rögeszmét rajongásra. Azok tele az irányok felé, melyekhez eltagadhatatlanul vonzódik, nem egy szava van.

S végül: óriási a feladat, amire vállalkozott s eddig erre a feladatra rajta kívül senki sem vállalkozott. Keményen bíráltam a könyvet, de pillanatig teán akartam letagadni érdemét. Nem tekinthetem a kitűzött cél teljesértékű megvalósításának, de úttörő jelentősége elvitathatatlan.
Bóka László