Budapest, július 2.
Dietl vezér ezredes, a „narviki hős", tragikus szerencsétlenség következtében életét vesztette. Igy szól a hivatalos jelentés, de amit a jelentés mögött, a hír mélyenjáró valóságában az európai szív és elme megérez, az a párszavas híradásnál sokkal több. A történelem hőse ő, mondotta róla a Führer, s a gyásszertartáson ezekkel a szavakkal jellemezte: olyan férfit ismertem meg benne, aki hitével és bizalmával még a reménytelennek látszó feladatokat is végre tudta hajtani.

Valóban az emberi erőt, a katonai előrelátást messze felülmúló feladatnak látszott az a tennivaló, amit a narviki hősnek a szárazföldi földrajzi nehézségekkel, az éghajlat viszonytagságaival s az ellenség tenegri túlerejével szemben véghez kellett vinnie. A maga erejére hagyva, sok héten és hónapon át teljesítette mégis a lehetetlennek látszó kötelességet s teljesítette úgy, hogy az, mint ember elszánt akaratán alapuló, történelembe illő fényes haditett nemcsak a vezérezredes nevét és csapatainak hírét tette legendássá, de egy birodalom, fegyveres erejének és világtekintélyének is hervathatatlan babért szerzett vele.

Mint ember, kérlelhetetlenül kemény volt, ugyanakkor pedig végtelenül együttérzett katonáival, s ezzel az egyéniségével megtestesítette azt a katona típust, amely példája lehet nemcsak a fegyveres német birodalomnak, de az új életért küzdő egész Európának is.

Ezt a katonát, akiről a Führer kijelentette, hogy a német véderő „első tisztjének” tekinti, csak olyan nép adhatta Európának, amely nemzet széles rétegeiben, az emberi életmegnyilvánulások gyökeréig átérezte és megvalósította a maradéktalan egységet, az áldozatvállalás és a többiekért élt élet magasztos hitvallását.

Ez az a világnézet, ez az az egység, amely nélkül egy nemzet erőit maradéktalanul összefogni nem lehet, ez az az erő, amely felé a magyar miniszterelnök minapi szózata szerint is törekednünk kell, s amelyek megvalósítására impozáns példaként áll előttünk Dietl vezérezredes alakja.