Dtum
Login with Facebookk
1923 | Augusztus

Vízkereszt, vagy amit akartok

Gyermekjáték, gyermekeknek

Ez valóban színész munkája. Nem mert jó szerepek vannak benne, hanem mert minden a színpadi tradíció, színpadi megszokottság, színpadi beidegzettség alapján áll.

Mi is a probléma?

A színpadi hercegnő, akinek nincs rá semmi más oka, a színpadon megszokott magától értetődésen kívül, nem akarja a színpadi herceget fogadni, akinek szintén nincs országa, ügye-baja, semmi több életbeli háttere, mint ami a színpadon épp kell. Jön a színpadi hajótörésből ragyogó ruhában a színpadi hajótörött lány, akinek színpadi ikertestvére a színpadi hajótörésben elveszett, de színpadi konvenció alapján tudjuk, hogy néhány jelenés múlva itt lesz, itt lesz ugyanabban a színpadi csillogó selyemruhában, illír egzotikusságában, hajszálra hasonlóan, még a szerelmes szemeknek is összetéveszthetően...

 

Szóval a színpadi hajótörött lány csak a nevének hallására beleszeret a tartomány hercegébe, akihez rangban illő ő maga is és rögtön átöltözve fiúvá, beáll apródnak hozzá s e perctől már otthon is van az éppen folyó színpadi élet minden csínja-bínjában, minden útvesztőjében s ő hordja az üzenetet a színpadi hercegnőnek, aki színpadi szokás szerint ő belé szeret bele, fiúnak vélve őt, finom és vak színpadi szerelemmel, míg ő a hercegért eped, aki az ismeretlen, de tőszomszédjában lakó hercegnőről ábrándozik.

 

Színpadi bonyodalom: színpadi erszényt ad színpadi barátságból a színpadi életmentő hajós a színpadi hajótörött fiúnak s azt színpadi okokból néhány perc múlva visszakéri a leánytól. Színpadi kavarodás. A színpadi hercegnő színpadi pap előtt színpadi esküvőt tart hirtelen a színpadi fiúval, akit a fiút játszó színpadi lánynak vél s akit a színpadi valószínűségi törvények szerint duplán nem ismer föl: sem, hogy leány a fiúnak vélt, sem, hogy a fiútestvére más...s az esküvés után három perccel a másik testvért szemrehányásokkal halmozza el, hogy rögtön az eskü után megtagadja őt...

 

Az első pillanat, ahogy a színpadi testvérek összekerülnek együtt a színpadra, mindent megold, mindent elrendez: színpad adta, színpad tette, színpad megfejtette. A színpadi jövő a reflektorok ragyogó színében tündöklik.

Mellékesen felkavarodik a színpadnak egy csomó figurája a rekvizitumok kamarájából. Jön a színpad kövér, öreg, részeg fickója, aki jóízű, talpraesett, minden szaván nevetni muszáj, jön a színpad sovány, nyegle úrfija, akit pénzéért bolondítnak, akin nem nevetni nem lehet, jön a színpad nagyképű udvarmestere, akin nevetni kötelesség, jön a tűzről pattant színpadi komorna, aki színpadi szabadsággal kever-kavar, intrikál, jön a színpadi bolond, aki okosabb s műveltebb és talpraesettebb és jól fésültebb és illedelmesebb a színpadi hercegnőnél, jön a színpadi helyzet a színpadi udvarmester színpadi szerelme, a színpadi hercegnő iránt, amit a komorna rögtönöz, jön a színpadi párbaj a gyáva nyegle s a fiú ruhába öltözött leány között hátrafelé tartott kardokkal, színpadi ájuldozások rakétázó kacajgyári receptjei szerint, jön a bolond kettős hangja: papot s bolondot játszik, jön a színpadi leskelődés varázstükre, ahol egy ember nem veszi észre, hogy négyen pukkadoznak a háta mögött, de színpadi fennhangon gondolkodik mulattatásukra...

 

Mi jön még?...Jönnek színpadi díszletek, színpadi ruhák, színpadi mozgások, színpadi trükkök, bármely pillanatban állítod meg a cselekményt, tiszta színpad, a deszkák csodálatos világában öncéllá, önlétté nőtt színpad otthona.

Nincs az akciónak egyetlen mozzanata, nincs az ábrázolásnak egyetlen motívuma, nincs a levegőnek egyetlen szippantása, ami ne színpad volna.

Az ős operett: ma is él ez a műfaj, csak több muzsikát kapott, bár itt is jelen van már a kísérlet: a zene bájfátyola felé nyúl a szerző keze, hogy azt is ráborítsa a színpadok e színpadára...


*

A közönség jól mulatott, a közönség gyermek.

Hogy mennyire gyermek egy kis intermezzóból, ami nem tartozott a darabhoz, egy pillanat alatt kiderült. A harmadik felvonás derekán egy kis baleset volt, a függöny felment s amint a jobb oldali bolt alól kilép a két szereplő s kezdi beszédét, összecsapódik.

Senki sem értette. Zavar, hirtelen nevetés: a kortina húzóval baj van. Kis szünet, a függöny újra felmegy, méltóságosan a rengeteg nagy zöld bársony függöny, hajszálra pontosan, mint az imént, s újra kilép a jobb bolt alól a két színész, s amint elmondják ugyanazt a három szót, a függöny ismét összecsapódik.

Az egész nézőtéren hangos és görcsös nevetés tör ki. Ilyen nevetést színházban, még nem láttam. Ez valami egész más volt, mint mikor a viccen rögtön nevet a nézőtér...S, hogy nevet a nézőtér! rögtön mindenen. A rendező a színfalak mögött mondja: "most jön egy nagy nevetés" és az tényleg becsap, mint a jelszóra leadott puskaropogás..."Most egy kisebb" s az is beüt.

 

De ennek megvan a maga színpadi akusztikája: ki mer egész őszintén, szabadon, tele tüdővel kacagni, állandóan ott van a nézőben a kritikus, aki mérsékli, visszatartja s ez a nézőtéri nevetésnek valami olyan morajszerűséget ad, mintha az aggteleki cseppkőbarlangban nevet a borozó társaság. Feldübörög a nevetés a magasba, sőt legtöbbször leszakad a magasból, a karzatokról s szétporzik a földszinten.

Hanem itt, ezen a véletlenségen, hogy a függönykezelő munkás azt hitte, hogy tapsra kell felhúzni s meg újra leereszteni a függönyt a hajlongani kijövő színészeknek s ezzel két ízben rúgott bele Shakespeare színpadi kártyavárába, ezen olyan elementáris kacagásvihar tört ki, hogy ezt magát külön meg kellett volna tapsolni...

Csakhogy az életet nem lehet tapsolni: ha megállsz egy táj előtt, amely monumentális és fenséges, nem tapsolsz, de a színpadon a napokban viharosan megtapsoltak egy díszletet az Orleáni Szűzben, mielőtt még egy szót is szólt volna valaki, olyan ragyogóak voltak a sárga sátrak a barna szirteken...Taps: a művészi akarás jutalma.

Shakespeare sok tapsot kapott tegnap este, de ezt a kacagást sem Shakespeare, sem semmiféle művész soha meg nem kapta színházban, mert ez a kacagás nem a művészet által, hanem a művészkedés rovására tört ki az emberekből: a színpadot egy pillanat alatt felkapta, elröpítette, játékká degradálta az élet egészséges harsány felébredése.


*

S nem ez a csoda. Nem az a csoda, hogy másfél ezer ember, akiket száz esztendei oktatás, belemagyarázás, lelkesítés, szuggerálás, tudósok, költők, írók terrorja végre annyira megpuhított, hogy a legteljesebb odaadással hajtják fejüket a Shakespeare-vallás igájába s mély áhítattal jelennek meg, mint az ősfanatikusok az istentiszteleten s ott nevetnek, ahol kell, ott hatódnak meg, ahol kell s ott alusznak, ahol kell...

 

Mondom, nem az a csoda, hogy a közönség olyan drága őszintén kikacagta magát a kis baleseten, amely mégis a szent hely profanálására támadt: hanem az a csoda, hogy annyira teljes akceptálással vette be ezt a háromszáz év előtti színpadi komédiát.

Pedig milyen nehéz dolga van Shakespearenek, milyen távolról, mennyi fátyolon keresztül kell áttörnie, hogy szívekig hasson.

Első mindjárt maga a közlési forma, a színpadi vers. Bármilyen szabad is, mégis, a vers gondolat tömörítő, a reális életnyelv ellenkezője, s pláne fordításban az eredeti forma hozta inversiókat sokszorosító. A vers már egy fátyol, a fordítás újabb hármas fátyol, a színészek játéka megint egész tucat fátyol: a rendező kezében van legfeljebb egy olló, amellyel e fátyolokon réseket igyekszik vágni, hogy felvillanjanak a tisztább színek.

Íme a színpadi játékon keresztül bizonyosodik be, hogy az emberek közötti kapcsolatot nem a szavak adják meg, hanem az érzések. Nem a szó hat egyik emberből a másikba, hanem az akarat. Lelki erők áradnak belőlünk s ezek eszközt keresnek, hogy magukat belefúrják a másik emberbe, ez eszközök közül csak egy a szó. Az elektromos folyamnak huzal kell, hogy tovább vihessük.

 

Ez a huzal ma még kemény, egyenletes drót. De már kiderült, hogy az elektromos áramot tovább viszi minden közbenső anyag, a levegő, a föld, a víz, csak felfogó készülék legyen: unokáink nem fognak a szobáik falára hálózatot szereltetni s drótnélküli lámpáik világítanak s kályháik fűtenek majd...A Shakespeare szívéből kiáradó energia a rosszul egymáshoz kapcsolt magyar szavakon át is hat. De én láttam Krakkóban egy lengyel nyelvű Shakespeare előadást, egyetlen szót nem értettem belőle, sőt határozottan furcsa volt nekem, hogy tótul beszélnek a Shakespeare alakjai s a darab mégis csaknem pontosan akkora hatást gyakorolt rám, mint mikor magyarul láttam.

A Shakespeare szívében energiaforrás volt, amit ő maga is csak hiányosan tudott szavakban kiadni, természeti akadályok miatt: nyelv, formai nyűg, a kor színpadi stílusa miatt, mennyivel hiányosabban jött hozzánk, rosszabb drótokon, rossz fordítások, rossz előadás, rossz lámpák gyúlnak a színészekben, jó és rossz lámpák, már amilyen maga a színész lelkének wattokban ki nem fejezhető érzékenysége: s mégis bennünk nagyobb fény ég, mint a Shakespeare kortársaiban az előadás alatt.

Mi vagyunk olyan jó reagálók?

Igen, az általános kultúrfok, a beidegzettség, a ráeszméltetés miatt.


*

S ennél a darabnál még külön nehézség, hogy színpadi játék, tisztára csak színpad.

Hát a színpad egy olyan önálló világ maga is, amely századokon keresztül teljes energiával képes élni és hatni?

igen, mert a színpadi konvención keresztül is az élet hat. S míg érvényes az életnek az a felfogása, amely e színpadot létrehozta, addig érvényes a színpadja is, mely csupán motiválási buzgóságban kevesebb az életnél.

Azonfelül Shakespeare, ha mindent készen vesz is a rekvizitumok közül, abban a pillanatban, mikor hangot ad a nyelvükre, ezzel a hanggal valóságos nyelv s valóságos tüdő és gyomor, és lábak és gerinc és meleg vér van. Úgy, hogy itt az a furcsaság áll elő, hogy élő figurákkal játszat el élettelent. Légüres térbe eleven embereket rak, akik mintha csak belülről árasztanának annyi levegőt, hogy megéljenek.

*

Ez egy nagy, szinte túlságosan gyakorlott művésznek játéka. Gyerekek számára gyerekjátékot csinált, de a madzagon rángatott figurák megelevenedtek a keze között: hogyne gyönyörködne benne akár háromszáz évig is a legnagyobb gyermek, a publikum.

*

De most arra gondolok, hogy mi lett volna, ha Cervantes a Don Quiottét úgy írja meg, hogy elfogadja értéknek, rendjén valónak, valóságnak a lovagregények tendenciáját, életfelfogását, miliőjét: csak életté teszi.

Ahogy Shakespeare cselekedett ebben az operettben.

Cervantes felemelt az élet fölé: nemcsak életet közölt: életet mutatott. Shakespeare itt belezuhant az élettel a színpadi kulisszákba: Cevantes magasan felszárnyalt s megmutatta az életet s a kulisszákat. Shakespeare egy érett mester ember nyugalmával, az élet szelével lobogtatta meg a színpadi rongyokat: Cervantes egy fáradt bölcs humorával csak megrázta azokat előttünk.

 

Móricz Zsigmond

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98