Dtum
Login with Facebookk
1923 | November

A vihar

A vihar

Shakespeare megöregedett. Fiatalon, ahogy csak férfi tud megöregedni. Egyszerre megrokkant, megtört, belefáradt. Az izzó aktivitás véget ért. Szelleme túlságosan széles kört fogott be, túlságosan nagy tömböket robbantott fel, túlságos erőpazarlással: hirtelen megszakadt benne az idegerő.

De mire is lehetett még kíváncsi az életben?

Az öregség csak azért félelmes, mert egyszer csak minden ismertté lesz, minden megszokottá, elkopottá, unottá válik az ember előtt. Láttam az életet nyüzsgőnek? Kis ideig álmélkodtam rajta, aztán nem láttam tovább a nyüzsgést. Láttam alkatelemeire bomolva: láttam a karaktereket? Helyes, darabig elszórakoztatott, hogy vannak erősek és vannak gyengék, vannak jók s vannak rosszak, vannak színesek s vannak szürkék. Láttam az egyéneket, saját lényükben, saját egészen saját megjelenésükben?

 

Nagyszerű, ez még tovább mulattat, hogy Rómeó csak Rómeó s nem Mercutio egy pillanatra sem s Caesar Caesar marad minden legkisebb moccanásában, teste s lelke egész életében. És a sírásó, ki a bolond koponyáját latolja: él és borra szomjas s prüsszent, ahogy a sírban a cúg megprüsszenteti... De az ember egyszer csak hozzászokik, hogy nincs is más, csak egyéniség, csak egyed, csak teljesen önálló, senki máshoz nem hasonlítható egyéni életek... S erre megint összemosódik, szürke tömeggé kavarodik a világ.

Senki annyira ki nem élte az életet, mint ez az író, aki a maga néma, tunya, tömött életében annyi szenvedélyt habzsolt fel, annyi életlehetőséget fantáziált át, az egész világ struktúráját magára építette... Még mi jöhetett?... Csak ha egy új világ adatik neki, mely fölötte van az általa ismertnek.

És ez nem adatott meg: nem adatott meg neki, hogy új szempontok által újjá ismerje a világot.

*

Mindenki csak egy életet él ki?

Senkit sem csodálok jobban, mint aki öreg korban az ifjakat megérti.

Nem is lehet, hogy erő-ember, aki maga is teremtett, képes legyen megsemmisülni az újak által. A teremtés maga konzervál: ahogy új testet nem tudok többé szerezni: új életet sem. Ha talán valaha az orvosi tudomány valóban új organikus életerőt tud bizonyos mirigyek kioperálásával előidézni, akkor azokban az új testekben új lelkek is támadhatnak: azok elfogadhatják az újonnan jöttek új szempontjait, s újonnan kitágult szemmel nézhetnek ismét a világba, amelyet pedig már oly nagyon megszoktak s eluntak.

Shakespeare nem fiatalodott meg: Shakespeare megöregedett: nem lelt többé új dimenziókat, az ő objektív szeme előtt feltártak mélyén, nem talált új lélekhangokat, amelyek másképpen zengjenek, mint a kimondott szó. Nem talált az emberi életben s a természetben olyan új problémákat, amiket méltónak érzett volna új erővel kitárni a fényre.

Nem adatott meg neki, hogy az időket megelőzze, hogy valami olyan dolgokat hozzon még, amilyeneket az utána következő századok valóban hoztak, s amelyek például átalakították az ő kiöröklödött színpadját is s annyi kísérletet hoztak e deszkákon, ahol ő már nem tudott kísérletezni, csak a mester nyugalmával s biztosságával cselekedni: s átalakították az életet is, amely előtte oly végtelenül kitárt s megértett és érccé vált s amely csak akkor kezdett híggá, folyékonnyá s megfoghatatlanná lenni a költők és filozófusok századokig egymás nyomába lépő serege előtt.

Nem, Shakespeare megöregedett: elég volt: s varázsbotját ketté törte.

Elment vadászni Stratfordba, mert igen, ez új volt neki! Ez egy ki nem élt életforma volt, földje volt ott, ahol nincstelen legény volt valaha, puskája, fegyvertartási engedélye volt, ahol mint vadorzó, botot kapott, mikor elment: egy új ifjúság várta a szülőföldön.

Búcsút vett a Viharral, szomorú, fáradt búcsút: de ez nem vihar volt, csak őszi szél... Nem vihar, csak magja a viharnak, a zordon tél viharának előfutára, ki játszi bokával a szörnyű fagyokat táncolja, a sárga faleveleket söprő őszi szél.

De csak olyan faleveleket söpör, amelyeket tavasz óta, s az egész nyáron át valósággal ismertünk. Shakespeare ősze a Shakespeare nyarát lombtalanítja le.

*


Nos nézzük csak, hogy búcsúzik a vén komédiagyár.

Hát bizony előkaparja a sarokból színpadjának bábjait. Hopp, elő csak báj-Puck, te is kedves vén trotli-Polonius, Rózsahegyit soha ki nem hagyjuk, a kedves ízűt és add ide a szerelemfigurákat, (amit sohasem élt, amellyel egész életében csak operált, hidegfejjel olvasztotta az ércet), Rómeó s Júliát... Társadalmi rendjének egyszerű szerkezetét meg nem bonthatná: itt a Király s Herceg s az udvaroncok, úgy ahogy annyiszor színpadra galvanizálta s a durva hajós és a higgadt Logika és a mély és bölcs Mondások s a Virágos Szavak és a színpadi Mechanizmus. És három fáradt napon egybeeszkábálta belőle a Vihart, de már a híres javítástalan író, sok törléssel, bele pótlással, visszajavítással s megcsinált egy új alkalmat, hol a színpad és valóság, a játék s filozófia, a tudás és ösztönszerűség furcsa isteni komédiázása kavarog...

Őszi szél, mely lehullásra érett őszi leveleket viharoz le. De e leveleken íme új színek is csillognak, sárgák és bíborok s miket sohase vártál volna.

Mily csodálatos trouvaille a daltól zengő sziget, mely a poézis szimbolikus tanyája s e véghetetlen emberpár: a gorilla Calibán, aki egyszerre csak a valódi emberiesség szimbóluma s a nemes Prospero, aki lemond a költészetről, hogy elmenjen vissza Hercegnek...

Halhatatlan a mord, maró, bőgő, ádáz emberkorcs (s mily csodálatos, hogy egy Sugár Károly nevű magyar színész az isteni határig tud nőni benne) s mily halandó a halhatatlanság határán járó emberfenségnek a gyáva társadalomba való visszakúszása (jó volt Odry is e pedáns, fáradt, költészetbe csömörlött Prosperóban.)

De mi ez?

A világi hatalom és pompa: fölébe emelve a költészet mélységes és magasságos szigetvilágának?

Lehet.

Shakespearenak igaza van. Az egyedüllét a legfárasztóbb. Jó volna király lenni Milánóban... Az emberi tömeg nem fárad bele soha az egyéni érvényesülés örökké ugyanaz s mindig feszítő, izgató munkájába: de minden költő belefárad az agy kínkéj égésébe: talán az a másik a jobb...

*

E színdarabon ott lebeg a véghetetlen kifáradás, a csömör és unalom nehéz párája.

S ím ez a pára még most is éltet és lelkesít: Shakespeare a legnagyobb optimista a világ minden írója közt, talán csak Homeros még ennyire. De Shakespeare össz élete üresebb, mint Homerosé. Miért?... Mért nedvdúsabb életigenlés a Homerosé, mint ezé a színpadi ácsé, aki sokkal szélesebb határokat járt be a kedélyhullámzások lengésében.

A mesterségbeli parancs: a törvényszerű életigenlés törte össze botját. Mert bele lehet fáradni az igenbe: a nembe soha.

És Shakespeare nem mondhatott nemet. S az optimizmus a legfelső fokokon, idegeinken túli sivítássá válik, csak a mélységben vannak, a pesszimizmusban a végtelenségen túl is véghetetlenségek.

Lám, itt a példa: mily csekélyke kis forrás, üres kis szánalom a boldog szerelem két adagolója, a szerelmes pár s míly szürke s unalmas és bölcs fecsegő Ariel s kedvességében egy kis édes mosoly és semmi más, a hazugságnak tündér vidámsága: s mekkora mélysége van a Calibannak.


És ez e költőnek tilos volt.

Az ő mestersége mellett a Gonosznak nevezett végtelen csak lábrúgást és hascsikarást és fizikai szenvedést és tudatlanságot és erkölcsi nyomort szenvedhet: mert a Költő életigenlése nem a Természet törvénye, hanem a Társadalomé.

És ez a Shakespeare tragédiája!

*

Shakespeare a feudalizmus költője.

A feudális berendezkedés az ő szemében megérinthetetlen, öröktől fogva tartó és örökké tartó.

Az ő szerkezetében a fej az uralkodó, kinek szolgái vannak, hűbérurai, cselédei a kéz és a láb... Nála király van, kinek szolgái vannak s e szolgáknak szolgái és így tovább, még a vak koldusnak is pénzen vett cselédje van, aki felett felségjogokat gyakorol. Az emberiség Shakespeare szerint az egymást kiszolgálás nyugodt társadalmi kohéziójával van egybe forrasztva.

Mert ő fizikai törvénynek tekintette ezt a ténylegesnek talált állapotot. Elfogadta egyetlen lehetőségnek.

Mert ez az egyszerű hipotézis, oly megérthetővé s bonyolultlanná teszi az egyének egymás közötti viszonyát. Oly egyszerű, egy gyermek is felfoghatja s oly erős, hogy a világ minden fegyvere csak ennek az igazságnak megerősítésére van kihúzva.

S mit csináljon a költő ennyi agyúval, puskával, gerellyel, karddal, tőrrel, méreggel, börtönnel és törvénykönyvekkel szemben?

S pláne mit csináljon a színpadon ily modelljeinek szemeláttára s beleegyezésük és lelkesedésük kiérdemlésére?

Dolgozik, azzal a szorzótáblával, ami elébe van adva.

S ez a szorzótábla mindent szépen megmagyaráz: megfejti a férfi és a nő, a férfi és férfi, a nő és nő közötti összes lehetőségeket és viszonylatokat.

Júliára apja úgy rivall rá, a bőérzelmű, Júliára, mint király a hűbéresére, s Júlia, mert nem hajolhat ez ostoba törvénykönyvnek, meghal.

Julius Caesar és Brutus, Brutus és Antonius, Lear és Kent, Machbeth és a király, Hamlet és Claudius: mind egy meglevő viszonyban szerepelnek, mint matematikai tényezők.

Othello tragédiája: a férfinak a nő feletti korlátlan társadalmi uralma.

Shylock tragédiája: egyfelől abszolút társadalmi alárendeltsége az éppen uralkodó fajjal szemben, másfelől abszolút társadalmi felsőbbsége leánya vagyis a női nem felett.

Machbeth lelkiismerete nem mozdul meg a legyilkolt tömegek miatt, s felőrli őt a királygyilkosság: e társadalmi rendben csatákat nyerni dicsőség s fölöttes hatóságát megölni halálos veszedelem.

*

Shakespeare milliószor megérzi az emberi lelkek egyértékességének igazságát, biztos tudatára nem jut: Prospero a legádázabb játékot űzeti a jó és hűségest játszó szellemmel, akit szabadságkérő szavára torkon ragad s mesei kínzásokkal kényszerít további vak hűségre. Mily vérlázítóan tud elbánni e nagy lélek minden szolgájával s mindenkivel aki társadalmi fölénye alatt áll. Könyörület és megértés nélkül, minél mélyebben van alatta a társadalmi lépcsőn. A feudális úrnak hűbérese és szolgája mily pontosan elválnak az elbánás módjában: azt kezével szorítja kettéhasított bükkfába, ezt lábával rúgja véknyan.

Shakespeare megöregedett, mert a végletekig kiélte, egyetlen világszemléletének minden lehetőségét.

És nem jutott el soha egy újabb világszemléletig. Hiába lihegett, lobogott, benne s ki-kilobbant a mélyről az új Igazság, nem bírta felismerni: az író, a költő soha sem jutott el az egyének sorsbeli egyenértékűségének eszméjéig.

Nem, nem a Prospero sorsa az övé, bár annak látja itt magát, hanem az Arielé, aki gazdag s tündéri hatalommal durva parancsokat finoman teljesít.

*

Hány századnak kellett azóta lefolyni, hány társadalmi forradalmon átmenni, hogy az író e rabbilincsek súlyos terhe alól fellélegezni merjen, hogy szabadon s őszintén lásson és saját emberi érzésébe merülhessen, hogy csak innen vehesse a megismerés abszolút kritériumait.

Az a közönség, amely oly tömegesen áldoz ma Shakespeare oltárán (ma, mikor a sorokat írom, olvasom, hogy egy nap alatt eladták a harmadik húsz előadás álló Shakespeare ciklusra egy nap alatt az összes jegyeket) ez a közönség ma is abban a letűnt világban, annak az ideológiájában él s mint egy elmúlt tündérvilág boldog nyugalmát éli ki ez optimista játékokat, ahol jó, ami társadalmi jó, rossz, ami társadalmilag rossz, ahol van úr és szolga, van felső és alsó rang és egyáltalán nem látszik senki soha érezni, hogy ez a rend teher s bilincs: ebbe mindenki bele tud nyugodni, nem úgy, mint mai züllött korunkba, amelyet a szociális őrület úgy megmérgezett...

Én azonban úgy érzem, tíz évig nem fogok bírni bemenni Shakespeare előadására, kimondhatatlan az a rémült fáradtság s unalom, amellyel torkig jóllakottan, e minden rezzenésében ismert játékokat nézem már...

Mégis: mégegyszer elmegyek, ha a Atthéni Timont adják: úgy érzem, ez a legmélyebb darabja, úgy gondolom, ez az a darab, amelyben Shakespeare emberileg fölszabadult s jelenét összekötötte a következő évezredekkel.

De ezt a darabot nem merik játszani: ezt nem fogja ez a közönség tapsolni.

 

Móricz Zsigmond

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A római út Magyarország bekapcsolódását jelenti a Berlin-Róma tengely külpolitikájába A római út Magyarország bekapcsolódását jelenti a Berlin-Róma tengely...
A vasárnap esti lapok röviden hírt adnak arról, hogy Imrédy...
A 15 éves Veress Ferenc nyerte a Wesselényi-emlékversenyt A 15 éves Veress Ferenc nyerte a Wesselényi-emlékversenyt
Vasárnap délután rendezték Balatonfüreden néhai Wesselényi Miklós...
A szörnyű ajándék A szörnyű ajándék
Az ovodás gyerek is tudja manapság, hogy Amerika ellenségei közé...
Megölte a Bicsérdy-kúra Megölte a Bicsérdy-kúra
Tragikus haláleset történt tegnap délelőtt az egyik előkelő fővárosi...
Tábori posta Tábori posta
Végre egyedül. Egyedül egy "kiürített" parasztház egyetlen...
Lemond a Baldwin-kormány Lemond a Baldwin-kormány
A Baldwin-kormány a lordok háza és az alsóház tagjainak eskütétele...
Az elmult esztendő
Dél-Afrikában csörgetik a fegyvereket, Európa országai pedig...
Eckhardt beszéde a kisgazdapárt abonyi zászlószentelésén Eckhardt beszéde a kisgazdapárt abonyi zászlószentelésén
Öt-hatezer ember szorongott Abony főterén, hogy tanuja legyen...
A versenysebesség korlátozása A versenysebesség korlátozása
A Német Automobil Club legutóbbi gyűlésén Levin-Stolping...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98