Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1938 | November

Egy kezdő tanár feljegyzéseiből

1. Az ú. n. Rendszer. A pálya, amelyre ráléptem most, szegény viszonyaink közt halálomig vezet. Csak lelki események érhetnek már külső változások alig: az életformám mozdulatlan marad. Középiskolai tanító vagyok egy vidéki nagyvárosban, hol a házak magasak, az utcák szélesek, de az emberek (s így gyermekeik: a tanítványaim is) kicsinyesek, elfogultak és szellemi lusták. Itt fogok élni nyugdíjba vonulásomig vagy halálomig. Számot vetek hát e nagy út kezdetén, alkotó munkám indításánál: miért élek, mi legyen a tartalma, mi legyen a célja életemnek?

 

Szilárd elveket akarok felállítani, amelyek új munkámban irányítsanak. Egyelőre tapogatózom csak és pedagógiai elméletek felesleges homokzsákjait szórom ki magamból. Hivatásérzést kovácsolok s azon töprengek, van-e munkánknak értelme a mai feldúlt világban? nem groteszk-e, hogy irodalmakat, nyelveket és nyelvtanokat tanítok, bár tudom, hogy csak két tudományra volna ma tanítványaimnak igazán szükségük: arra, hogy eligazodjanak a politikai élet sűrű szövevényei között és arra, hogy védekezni tudjanak a gázok, a gépfegyverek és repülőgépek ellen.

 

Amit azonban mi csinálunk, az viharban vetőmag-hintés, szavak hirdetése, miket semmivé fúj a valóság szele, mellébeszélés, kendőzés, figyelem-elterelés. Mi lenne, ha megmondanám tanítványaimnak, hogy mindaz, mit az iskolában tanítunk, nem fontos, mellékes, melegházi növény? Mit nékünk Hekuba  de mit nékünk Shakespeare is manapság? S én mégis Shakespeare-t magyarázok lelkesen.

(Vajon csak az "első válság" ez, kapkodó keresés az új környezetben? De nem. Heteken át ugyanez az érzés kisért.)

lelkesedem azért, amit tanítok, hiszek abban, amit hirdetek. De csak addig van ez, amíg az iskolában vagyok, az osztályom előtt. Azután: visszaesem megint reménytelen gondjaimba. S amit tanítottam, hogy komédiás vagyok, szellemi csepűrágó: szerepet játszom, megtévesztő, magamba szuggerált álőszinteséggel. Gyötör ez az undok tettetés, arcomra forrott hűséges álarc. Lassan nem is lesz már magánéletem, az élést a szerepjátszás váltja fel. Hiszek abban, amit teszek, de mi könnyebb annál, mint önmagunkban hitet ébreszteni? Naponta meggyújtom magam alatt a hazug kötelességtudás máglyáját és naponta elégek rajta. Kiszáradok, kiaszom, kiégek.

S mégis jobb ez, mint ügyvédnek, vagy hivatalnoknak lenni nyugtatgatom magam gyakorlatiasan. Ám ki tudja? Felemás foglalkozás ez is: alkotás is és bürokratizmus, is, mindkettőnek a komisz következményeivel. Megakadályoz abban, hogy valódi alkotó munkára fordítsam erőimet és nem engedi, hogy csak hivatalnak, csak mellékfoglalkozásnak tekintsem.

 

De azért, vagy talán éppen azért állandóan kisért a balga képzet: jó tanárnak lenni, nagy professzornak lenni, eredményeket elérni, lényegre mutató előadásokat tartani, irányítani, nevelni. S mindig döbbenten látom erőlködésem meddőségét. Hiába próbálkozom, a tizedrésze sem fogan meg annak a sok jó magnak, amit erre a szikkadt talajra lelkesedéssel szórok. Érdemes-e hát törni magam, fontosnak tartani ezt a hiábavalóságot?

Talán valóban mentesíteni kellene magam az iskolai gondoktól: meg kellene elégednem csak annyival, hogy elvégezzem a szorosra vett munkámat, leadjam a kevés órámat s aztán: élni, dolgozni, gondolkodni. Ne törődj diákjaiddal, ne gondolj rájuk? az egész magyarságért kell dolgozni, nem csupán néhány vidéki kamaszért. 

 

De magukra hagyhatom-e szegény tanítványaimat, kik annyira rászorulnak a megértő támogatásra; nem végzek-e hasznosabb munkát így, mint hogyha magamba fordulok és pusztábavesző literatúrával pepecselek? Viszont ezek az iskolai gondok, a vizsgáztatások meg a dolgozatjavítások, megviselnek, kimerítenek, elkeserítenek. Egyre láthatóbban tárulnak elém a rendszer eredendő hibái.

Ma félévi osztályozó konferencián először láttam a maga teljes és korhadt valóságában a "rendszer" fonákságát. Pedagógiai bűn az, ami itt folyik, merénylet az ifjúság ellen. A mai középiskola feltételezi, hogy a tanár tökéletes és tévedhetetlen s így szabad teret enged a korlátoltság tobzódásának is. Nagy problémák, kicsiny emberek!

Viszont oly nagy problémák, hogy el sem képzelhető rendszer, amelyben hibátlanul megoldhatók lennének. Tudom jól, hogy az iskolai kérdés, főleg a kiválasztás és az osztályozás, társadalmi kérdés, sőt elsősorban az, azonban vannak a nevelésnek független, időtlen és változatlan problémái is. Ilyen mindjárt ez: szemben állok egy osztállyal és igazságosan akarom megítélni munkáját.

 

Nehéz feladat: kínzóan küszködik bennem szociális lelkiismeretem pedagógiai kötelességérzésemmel "Elfogulatlanul" osztályzok, tehát: a régi felfogásom szerint "igazságtalanul". Nem arra gondolok már, hogy a gazdag gyereknek adom a kitűnőt, a szegénynek pedig az elégtelent, hanem csupán arra, hogy hogyan dolgozik az egyik és hogyan a másik. Szívtelen vagyok, belátás nélküli. "Áruló" vagyok, elnyomom tulajdon véreimet, a szegények fiait, akik közül magam is kinőttem.

 

Szánom őket, szeretem őket, foglalkozom velük, de nem lehetek tekintettel külső, nem-pedagógiai okokra. A rendszer rossz  zúgolódom magamban,  az iskolai és a társadalmi is. A gazdagoknak több módjuk van arra, hogy tanuljanak, készüljenek. Igen, de én nem a társadalmi helyzetet, hanem az iskolai munkát és tudást bírálom felül. Ismerem az okokat, de változtat ez valamit is a tényen? Ismerhetem és megérthetem egy gyilkosságnak is az okát, ez azonban mit sem változtat azon, hogy gyilkosság történt.

 

Ez azt jelenti, hogy a pedagógiai szemlélet lényegesen más, mint a társadalmi szemlélet és hogy a pedagógiai értékelés független a társadalmi értékeléstől. Szomorú ez, de így van. S az iskolában tanítani és osztályozni nem társadalmi szempontok szerint lehet és kell, hanem csak pedagógiai szempontok szerint. Lehetek forradalmár pedagógiailag és lehetek forradalmár társadalmilag, de ez mindkettő mást jelent; a politikailag reakciós tanító iskolai munkájában lehet a legeredetibb és legeredményesebb újító.

Lám, ez is a kettősséget teszi kötelességgé: két külön vonalon futtatni az életemet, másnak lenni az sikolában és másnak magánéletemben. S más is vagyok már. Ez nem erőszakolt akartság, hanem ösztönös, spontán megnyilatkozás. Legjobban látom azt (először, igaz, meglepetéssel) az ilyen kicsiségekben: a testtartásom és a köszönésem elváltozása, a hanghordozásom megmásulása, az irodalmi ízlésem meghasadása stb.,  amik ellen pedig kezdetben oly dühödten lázadoztam. Ma már például egészen természetes, hogy másképpen beszélek és másképpen ítélek irodalomról az iskolában, mint magánéletemben.

 

Az iskolában (talán pedagógiai ösztönből) Aranyt szeretem és a klasszikus, kiegyensúlyozott formákért lelkesedem, otthon pedig Petőfi Sándort, Illyés Gyulát meg József Attilát olvasom lelkesedem az új formákért és új irányokért. Az iskolában igyekszem mindent megérteni és megérttetni, az iskolán kívül pedig lázadok, harcolok, tiltakozom. Az iskolában álarc takarja igazi énem. Az iskolán kívül reménytelen vagyok, a pusztulás jeleit látom csak mindenütt.

 

A tanítványaimba azonban optimizmust oltok, még ha én magam alig hiszek is eszméim közeli győzelmében, a demokrácia és a humanizmus európai térhódításában. De megint a nem mondvacsinált ez az iskolai optimizmusom, hanem egészen ösztönös: a tanítványaim közt valóban hívő vagyok, reménykedő, bízó. Talán a széles történelmi távlat okozza ezt, amelyben tanítás közben mozgunk, vagy talán az irodalom, amit tanítok (tehát a múlt) és a fiatalok, akiket tanítok (tehát a jövő), aki még megváltoztathatják életünket.

Csak az "eltanárosodás"-tól félek nagyon: a mozdulataim megmerevedésétől, a gondolkodásom megbénulásától.


S amitől annyira féltem, íme, egyre közelebb jön. A tanárosodás elkerülhetetlen. Nem bírom semlegesíteni magam. Egyrészt örömet és kielégülést találok a tanításban (hiába mondom magamban, hogy ez csak lyukas hordóba víztöltögetés), másrészt pedig az egyéb irányú érdeklődésem és cselekvési kedvem is megcsuklott, a lelki ruganyosságom megszűnt. A tanárkodás elfojtja bennünk az indulatot, mindent megértőkké tesz s megbénítja a lélek lendületét. Szellemi lusta vagyok már én is, mint annyi vidéki mesterember. Sivár kilátás a jövőbe! Érdemes élni azért, hogy illúziót ápoljak, meddő munkát végezzek?

 

Nem szabad feláldoznom magam az iskolának  határozom el. Újra meg újra megkísérlem, ami már majdnem lehetetlennek látszik. A tanítást csak mellékesen (bár jól) akarom elvégezni, a fősúlyt azonban a magam kiteljesítésére fordítom. Időnként hagyom majd, hogy az iskolában is lehulljék egy és más az ismereteimből, de nem azért fogok tanulni és gyötrődni, hogy hatodikos gimnazistáknak adjak valamit, amit úgysem őriznek meg. Hát miért?

Iskolában vagyok s a tegnap esti fogadalmam, hogy a tanítást mellékfoglalkozásnak tekintem csupán, szétfoszlott megint. Újból itt ágálok az osztály előtt, minden erőmet megfeszítve, hogy jól tanítsak, hogy érhetően magyarázzak, hogy jól töltögessem a drága vizet a lyukas hordóba. Avval vigasztalom magam, hogy ha a víz kifolyik is, a hordó tiszta marad... Lám, az igazán nagyok, például Mallarmé, mentesíteni tudták magukat az iskolától, tudtak és mertek rossz tanárok lenni.

 

Micsoda lelkierőre lenne ehhez szükség. Én csak egy napon rendültem meg, egy napon nem bírtam figyelmemet az anyagra fordítani: március 12-én, amikor Hitler elfoglaltatta Ausztriát. Mily tragikusan furcsa, hogy líráról és a művészi teremtés lélektanáról, meg latin grammatikáról beszélek, amikor korszakot változtató események zajlanak a világban.

 

Másrészt azonban van is ebben valami nagyszerűen szép: mintha szigeten élnék, zajló ár közepén. Kint tobzódnak az indulatok, de mi görcsösen őrizzük és lelkesen adjuk tovább a humánum időtlen eszményeit. Olyan műhelyben dolgozom, ahol nem napi szükségletre készülnek az árúk. Leszűrt értékeket tolmácsolok, örök szépségeket csiholok. Talán konzervatív vagyok? Igen, konzervatív vagyok. Őrizni akarom a legdrágább kultúrkincseket, melyek évszázadok nehéz harcaiban kristályosodtak ki.

 

Őrizmi, gondozni és továbbadni a legnemesebb emberi értékeket... ez az igazi életre nevelés nem szédítő elvek belopása a fogékony lelkekbe. Jaj, de így az iskola elmarad az "élet"-től! nem marad el az élettől, sőt fölé emelkedik és eléje lendül: megmagyarázza értelmét és távlatba állítja eseményeit. Rosszul értelmezik az iskola időszerűvé tevését azok, akik politikai és társadalmi nézeteiket akarják besiklatni oda. Olyan eszméket kell tanítani, amelyek minden korban és minden helyzetben érvényesek s amelyekre mindenkinek egyaránt szüksége van. Embert kell nevelnünk, nem pártembert.


Az ilyen tanítás azonban a tanártól is egész emberséget és teljes odaadást követel. S épp ez a tanárkodás nagy paradoxonja. A sok szabad idő mellett sem jutunk hozzá ahhoz, hogy szakemberek legyünk, részletmunkákba fúródjunk, irodalmi vagy tudományos alkotómunkát végezzünk. Mindig az egész szellemi élet mozgását kell néznünk s így megakadunk a felületeken. Talán meg is szokjuk ezt, sőt el is kábít a könnyű érvényesülés lehetősége.

 

Hiszen nagyon hiányos, itt-ott felcsipegetett tudásocska is elég ahhoz, hogy érvényesüljünk, uralkodjunk, kielégüljünk s ez a fő, ez az egyedül fontos. A tanárkodás dilettantizmusra szoktat. Mindenről kell tudni és mondani valamit, nem sokat, csak éppen a felszínt. A tanár elszokik attól, hogy saját ismereteket önállóan rendszerezzen. Az is ok lehet, hogy az állandó gyerekek közti tartózkodás a tanárt is elgyerekesíti. Nem kell küzdenie, nem kell vitatkoznia, nem kell meggyőznie. Amit mond, az cáfolhatatlan igazság, kinyilatkoztatás.

Újra olvasom cikkeimet, amelyeket egyetemi hallgató koromban, lázadó lélekkel nevelési kérdésekről írtam. Elméletileg mily helytálló fejtegetések ezek, de mily távol vannak a valóságtól, milyen légüres térben lebegnek. Meddő elméletezés eredményeit és rossz emlékű diákoskodásom újraérzését vegyítettem össze. Felemás szempontokat dolgoztam ki: meg akartam tudni és igazolni akartam keserű tapasztalataim okát. S most magam is itt vagyok a középiskolában s riadtan látom: ma nem lehet ez másként. A keretek nem eredendően rosszak, csak új tartalommal kell megtölteni őket. Új viszonyt kell teremteni tanár és diák, diák és tantárgy között.

 

Ez pedig egyénektől, a tanítóktól függ, tehát tőlem is. Arra törekszem, hogy megszerettessem diákjaimmal tantárgyaimat, hogy szívesen, lelkesedéssel és önkéntesen dolgozzanak. Arra törekszem, hogy az iskola ne legyen számukra börtön és büntetés, hanem játék és öröm. Tehet-e többet? Mennyi nagy feladat vár itt reánk, mily nagyszerű kötelességek! Férfimunka ez is, jómulatság, emberi tett. Itt is lehet nagyot végezni, vágyat kielégíteni, lelket megnyugtatni.

 

Minden csak attól függ, hogyan nézünk feladatunkra és hogyan nyúlunk munkánkhoz. "A mi szemünkben  mondotta egyik tanítványom  a tanár szinte azonos azzal a tantárggyal, amelyet tanít. Mi nem kémiát vagy latint tanulunk, de a kémia-tanárnak vagy latin-tanárnak tanulunk. Bizonyítéka ennek az, hogy nincs az a diák, aki bármilyen érdekes is legyen egy tantárgy  tanulná akkor, ha a tanár nem követelné. Az iskolában számunkra nem tantárgyak vannak, amiket tanulni kell, de tanárok, akiknek tanulni kell. Végeredményben tehát az, hogy mennyire jut el egy tanár a diákjához, azt jelenti, hogy mennyire jut el a diákhoz az illető tantárgy."

Végtelen mezeje nyílik itt az alkotó munkának. S ezért szeretem az iskolát és igenlem e rendszert is már, minden hibája ellenére. És öngúnnyal gondolok már csak az első napok tanácstalan lázongásaira is. Nem érzem többé izgatásukat: tanár vagyok, bele illeszkedtem a gépezetbe, feloldódtam a hivatásomban és szeretem a foglalkozásomat. Szeretem főleg tanítványaim miatt.

2. A tanítványok. A régi tanítók, a mi tanáraink is, azt hitték és úgy tanítottak, mintha a tanítványok lettek volna ő miattuk, pedig ennek az elvnek a fordítottja igaz: mi vagyunk a tanítványaink miatt, az ifjúság miatt. S én szeretem is őket: ez az érzésem egészen spontán. Nem tudom őket nem szeretni, még ha mégoly komiszak is.

 

Ám tisztán érzem azt is, hogy azért szeretem őket, mert érzem hatalmamat vélük szemben. Nincsen semmi körülmény, mi zavarna vagy gátolna. Tudom, hogy ők is szeretnek engem, sőt nemcsak szeretnek, de tisztelnek is; s ez nagyon jól esik. Szinte szégyenkezem, amikor hirtelen észreveszem, hogy bár önkéntelenül, de szívósan küzdök tanítványaim jóindulatának megnyeréséért.

Néha úgy érzem magam, mint színészek vagy mint cirkuszok hősei. Az osztályba lépek színpadunkra  s elfelejtek egyéni gondot, főfájást, lelki kínt és mosolygok, játszom: tanítok. Amikor azután a tanári szobában vagyok újra, majdnem összeroskadok, úgy rám nehezednek megint bajaim és kételyeim. Amíg tanítványaim közt vagyok, közösségben tart a munka láza, amikor pedig elmegyek tőlük, magányosság és társtalanság kínoz. Ilyenkor gondolok férfi-érzékkel is azokra a lányokra, akikben előbb csak a taníványokat láttam.

Természetellenes ez? Egészséges és szép fiatal lányok élnek mellettem s én nem érzek semmi férfivágyat közelükben. Üdék, virágzóak, ruganyosak  mindezt csak később tudom meg, otthon, amikor visszagondolok rájuk. Az iskolában nem látom ezt. Köt és elvakít a "pedagógiai elv": őszintén és komolyan kell játszanom a tanár szerepét. Én játszom is és sikerrel játszom. Barátságos vagyok, de  különösen a lányokhoz  kimért is, sőt sokszor rideg és kemény. Pedig tudom, hogy szikra lobbanna ez izzó lelkekben, ha csak szólnék is hozzájuk, ám én néma és fagyos maradok; tanár, nem férfi. Mily üdén szép lány például

 

A., akit ma szenvtelenül feleltettem, megszídtam és megintettem, azonban nem keresett és fájó szándékoltsággal tettem ezt, hanem magától értetődő természetességgel. S még csak árnyékát se láttam akkor a lány szépségének. De nézi-e a színész hallgatói arcát? Csak a megoldandó problémát látja, a megjátszandó szerepet, akárcsak én az anyagot, amelyet tanítok s a módszert, amellyel hozzá akarom azt idomítani diákjaim képességéhez.

De nem lehet sokáig szerepet játszani. nem lehet tökéletesen szétválasztani tanári munkámat és emberi mivoltomat. Hiába áltatom magam azzal, hogy ha van egyéniségem, az hat akkor is, ha nem erőszakolom rá tanítványaimra (sőt talán így hat csak igazán) s hiába magyarázom magamnak, hogy a nevelés célja a fejlődő ember egyéniségének a tudatosítása, a valóságban egyre többször követel már kifejezést felfogásom, ízlésem és elképzelésem. (Elméletben tiltakozom ez ellen és elítélem ezt, mint bűnös beavatkozást a gyermek autonóm fejlődésébe.)

 

Így azután bizonyos kérdésekben szembe is kerültem már tanítványaimmal, egyelőre  igaz  még csak az osztályon kívüli érintkezésben. Főleg azt a tunyaságot nem bírom feddő szó nélkül nézni, amellyel az irodalmi műveltséget kezelik. Bánt, hogy korlátolt, kispolgári elfogultságban élnek, fölényes gúnnyal szólnak az új művészeti irányokról, melyeket nem ismernek, sőt még Adyról is úgy beszélnek, ahogyan a pletykás jampecok a teadélutánon: cinikusan, mindent ismerően, kézlegyintve. Én viszont minden szellemi erőmmel arra törekszem, hogy helyesel (és teljesen) ismerjem meg a kort, amelyben élek s az embereket, akikkel együtt élek.

 

Ez a mi feszült viszonyunk több is már, mint csak két nemzedék szokott ellentéte. Két felfogás, két szemléleti mód közti különbség ez, más-más lelki magatartás. Valóban, milyen furcsa is ez: valamikor épp az volt a baj, hogy a tanár vaskalapos volt, a tanítványok pedig haladók, elégedetlenek, forradalmárok. Ma nálunk fordítva van: én vagyok a nyugtalan, a mozgékony, az újat és jobbat akaró s ők a megállapodottak, a megfontoltak és józanok. Én lázadó vagyok és elégedetlen s aggódó lélekkel figyelem a fejlődés alakulását, ők pedig érdektelenül, kényelmesen és tunyán élősködnek.

 

Bennem sokkal több lendület feszül és sokkal több hit él, mint ebben a meggyávult nemzedékben. S úgy látom, ők is érzik ezt: és megvetnek és lenéznek is e miatt; megszállottnak, eszelősnek tartanak. Mily szomorú a visszás helyzet: a tanár forradalmárabb, fiatalabb, lelkesebb s cselekvőbb, mint neveltjei, akik fásultak, álmosak és közömbösek. Felrázni őket, megértetni velük, hogy nemzetüket halálos veszély fenyegeti: oly feladat ez, melyet minden áldozat árán vállalni kell.

Azonban balga voltam, nem lett volna szabad ostoroznom őket. Én támadtam, ők védekeztek  támadással. A diák támadása: a gúny. S ez megint válságba ingatta a hivatásomba vetett hitemet. Ennyire igaza volna hát annak az idősebb társamnak, aki arra figyelmeztetett, hogy minden tanár csak addig lelkesedik foglalkozásunkért, amíg meg nem kapja az első gúnynevet? Mihelyt ezt megkapja, felismeri, hogy játékszer csak ő is, gyűlölt vagy kinevetett versenytárs, mindenképpen ellenfél. S ezentúl már nem a diákok oldalán, hanem a diákokkal szemben érzi magát.

Próbálom összeegyeztetni régi célkitűzésemet és új magatartásomat. Tanítványaimért akarok dolgozni, ha pillanatnyilag talán a kívánságaik ellenére is. Viszont nem akarok hamis idealizmussal a kiszolgálójuk lenni, hanem az útmutatójuk. Vannak közöttük, akiknek nem tetszik ez az út, azok gúnyolódnak, de a többit rácsábítom, rávezetem, munkába állítom. Nem akarom és soha sem fogom hazug hittel úgy áltatni magam, hogy minden, amit a fiatalok csinálnak, jó. Nem akarom és nem tudom elfogadni, amit ez az elkorcsosult nemzedék tesz. Nem hiszem, hogy a tanítónak csak figyelnie kell növendékeit és hozzájuk hasonulva együtt működnie velük.

 

Vezetni kell őket, hatni kell rájuk, teljes egyéniséggel eléjük állani, hogy példát lássanak és kíméletlenül korbácsolni kell őket, hogy érezzék a roppant feladatukat. Következetesen keménynek és aszkétának kell lennem, hogy ellenpéldán undorodjanak meg az operett-életformától, kiöljék magukból a jampec-ideált és ne akarjanak szalonok áporodott lelkű kokettjei lenni, sem politikai pártok képletgondolkodású meggyőzöttjei. Jellemek legyenek, cselekvő férfiak, önálló gondolkodók.

De hiába az elhatározás: emberileg még mindig hátrányban érzem magam vélük szemben; zavart vagyok, szinte alacsonyabbrendűségi képzetek kísértenek. Kínoz a tudat, hogy számomra a mostani helyzetem nem átmenet többé. Azok számára, akikkel együtt élek most, a diákjaim számára, ideiglenes csupán, ők jönnek, megnőnek és elmennek, mi pedig maradunk. Mindig maradunk. S ezért féltékeny vagyok rájuk, szinte irigykedem. Főleg az év végén éreztem ezt fájón, amikor kínzó megindultsággal néztük öregdiákjaink "ballagását".

 

Egymásba fogózva végigjárták lassan az egész intézetet és méltóságosan énekelték a "ballag már a vén diák"-ot. Búszúztak az iskolától és kamasz éveiktől. Szimbólikus tett volt: búcsú és indulás. Volt ebben valami szívet szorítóan megható. Ott állottam én is tehetetlenül és néma sírás keserített. Ez a tanársors: ők mennek, mi maradunk. Az ő életük még mozgó, még változó, a miénk már megállapodott, merevedő.

 

Hogy irigylem őket, hogy mennék vélük! Most indulnak a nehéz és mégis nagyszerű küzdelmek felé, melyeket én már magam mögött hagytam. Az ő életük még horizontálisan fejlődhet, terjedhet, az enyém már csak elmélyülhet, vertikálisan. Nem szabad megállapodnom, nem szabad megállanom, nem szabad elpocakosodnom. Ó, búcsúzó diákok, bárha én is, én köztetek mehetnék... legalább csak lélekben.

3. A környezet. Ez bizony a vidék, szegény Juhász Gyula terhelt levegője. Átok a város felett, sodródás a pusztulás felé, gyűlölködés az emberekben, kicsinyesség, ostoba indulatok. Fertőzött világ ez: ahová nyúlsz, piszokhoz érsz, amiben gázolsz, szennyes lé az. Nevetni kellene, mert ilyen Moličre-i komédiát még képzelni sem mertem, ám a bőrömre megy a játék.

 

Az-é hát a sorsom, hogy itt kallódjam el, mint egy sárba fulladt béna? Hősiség kell ahhoz, hogy valaki ebben a tespedésre ingerlő környezetben dolgozni tudjon, fejlődni tudjon. De én megszerzem ezt a hősiséget és számomra a vidék nem lesz temető, hanem élettapasztalatok gazdag tárháza. S nem fogok és nem is akarok elmenekülni innen, még ha megposhadok és elsüllyedek is a mocsárban.

 

Ez a vidék az én hazám. Ezt az átok által megszűrt levegőt élvezem egyedül  s itt vagyok itthon, hol magányosan élek, majdnem megvetetten és mindent megvetőn. Isten látja lelkemet, nem vágyom nagy városok fényei után. Ott elkábulnék, felelőtlenné válnék, nem látnám az élet izgató (és lázító) végleteit, feloldódnék külsőségekben. Életünk legfőbb öröme a megismerés; metropolisban csak látszatot ismerhetünk, a vidéken pedig nyers valóságot.

Ám hiába: fojtogat néha a légüres tér. Mint akin átok ül, úgy járkálok itten: idegen vagyok az ismerősök között. tétován lépek a kitaposott utakon: nem itt kellene lennem, nem tanítanom kellene, nem részletmunkákkal babrálnom. Viszont itt dől el minden: én visszatértem az avult életformákhoz és a nehéz aprómunkához, mert hátha élre tudok lendíteni néhány megváltó fiatalt.

 

De várhatunk-e sorsfordító cselekedeteket az utánunk jövő elkábult nemzedéktől? Úgy látszik, nagyobb az áldozat, mint az eredmény s épp ez a rettenetes mostani életemben: látom a pusztulást és nincs módom gátat állítani. Tehetetlenül állok csak, néha kétségbeesem, máskor reménykedem és kapkodok, de általában hiábavalónak ítélek minden erőlködést.

 

Ha mégis vállalok valamit, nem az eredmény reményében teszem, hanem hogy elcsitítsam lelkiismeretemet, salvare animam meam. Ha csak tíz igaz ember volna városkánkban, nagy dolgokat lehetne művelni, ám nálunk minden-minden éppen emberek hiányában senyved el. Felfalnak bennünket. Az apró érdekek, vagy ha nem engedjük felfalatni magunkat, félretolnak és elszigetelnek.

 

Nem élet ez már, csak tengődés, sőt még annál is rosszabb: vergődés. Parton állok, de nem pihenhetek, mert riadtan látom, mint fuldoklik, mint fullad meg szegény magyar népünk. Aki itt fel nem lázad, az érzéketlen pimasz. Aki pedig lázad és elégedetlen, mint én is, az nem elfogult soviniszta, hanem a legtisztább európai ügy védelmezője: egy nemzet és egy kultúra elsüllyedésének a siratója.  Vidéki elzártságunkban, élő nyelvek és holt kultúrák tanítása közben  tehetünk-e többet?

 

Czuczor László

<<
<
1
2
3
4
5
6
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Matematika órán a főreáliskolában Elemi iskola tanulói és tanítói
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Látva az uj és cifra pesti házakat... Látva az uj és cifra pesti házakat...
... a kormány félhivatalosa elmereng rajtuk és azt kérdezi, vajjon...
A nagykőrösi saláta diadala A nagykőrösi saláta diadala
Nagykőrös városa szorgalmas lakosságának egyik közismert kiváló...
A Zrinyi csatahajó vizrebocsátása A Zrinyi csatahajó vizrebocsátása
Az osztrák-magyar kettős monarchia haditengerészete ujabban egy...
Az olimpiára utazás közben Az olimpiára utazás közben
A legjobb hangulatban értünk Zágrábba és éppen ebédünk végén voltunk,...
Vegyi folyamatok befolyásolják a lélekzést. Vegyi folyamatok befolyásolják a lélekzést.
A legkevesebb embernek jut valaha az eszébe, hogy a lélekzésével...
Milyen legyen az új horvát bán? Milyen legyen az új horvát bán?
Olyan bánra van szükség, aki nemcsak jó horvát, de jó magyar ember is...
Titulescu és Lupu lemondással fenyegetőznek Titulescu és Lupu lemondással fenyegetőznek
Politikai körökben azt hiszik, hogy Lupu népjóléti miniszter a...
Vívóverseny Vívóverseny
Csütörtök d.u. 3 órakor nyitotta meg a versenyt Nagy Béla dr. a...
Megbukott kiházasitási szövetkezetek Megbukott kiházasitási szövetkezetek
Lapunk legutóbbi számában megirtuk, hogy milyen álláspontot foglalt a...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98